Haklik Norbert: Az író, a regényhős és a Titkos Krónikás

A narráció kihívása Kabdebó Tamás Danubius Danubia című folyamregényében

Legfőbb visszatérő motívuma és egyik főhőse is a Duna legyen. Szerepeljen benne enciklopedikus ismeretanyag nem csupán a Duna-vidék történelméről, de néprajzáról, állat- és növényvilágáról, valamint földrajzáról is.

A Duna-táj mint régiókon, államhatárokon és nemzeteken átnyúló kulturális egység jelenjék meg benne! Fejeződjék ki a közel ezeroldalas regénytrilógián végigvonuló családtörténetben is, hogy ezt az egységes kultúrtájat éppen az alkotóelemek bőséges változatossága teszi azzá, ami. A családtörténet azonban kapcsolódjék korunkhoz is – gerincét alkossa egy olyan főhős élettörténete, aki a kortársunk. A régebbi korokban játszódó történetek azonban szintén legyenek személyesek és átélhetőek – ne azt érezze az olvasó, hogy történelemkönyvet lapozgat, hanem hogy emberöltők óta olvasatlan, titkos naplókba nyer bepillantást. Mindazonáltal az is legyen egyértelmű, hogy – bármily csábító lehetne a huszadik század második felében játszódó cselekményszálat ilyeténképpen értelmezni – a mű nem önéletrajzi regény.

Megannyi olyan ismérv, amelynek sikerrel felel meg a Danubius Danubia. A regénykoncepció kidolgozása azonban feltehetően csak a második legnagyobb kihívás lehetett Kabdebó Tamás számára, amikor a közel ezeroldalnyi terjedelmű folyamregény tervein dolgozott. Kit „beszéltessen” ugyanis az író, amikor százötven-kétszáz esztendővel ezelőtt megtörtént eseményeket elevenít fel? Kit, ha a még távolabbi múltba – netán a reánk maradt legrégibb nyelvemlékeknél is korábbi korszakokba – kívánja elkalauzolni az olvasót? És ha a Duna-vidék igazsága az olykor egymásnak is ellentmondó, „helyi” igazságok sokaságából épül fel – amely következésképpen az individuum geopolitikai, kulturális és időbeli korlátok által meghatározott látásmódja révén aligha ragadható meg teljességében –, akkor ez az igazság kinek a hangján szólaltatható meg? Egyáltalán: hogyan váljék egyértelművé, hogy a főhős és Kabdebó Tamás nem azonosak egymással? Megannyi lehetséges írói dilemma, amely azt sejteti, a szövevényes és átgondolt regénykoncepció kidolgozásánál nagyobb kihívást csakis a narrációs stratégiák megválasztása jelenthetett a Danubius Danubia szerzője számára.

„A folyamregényt hárman írtuk: Kabdebó Tamás, valamint a szerző és mindenekelőtt és -után a Titkos Krónikás” – állapítja meg a trilógia szerzője a Hármasság a Danubius Danubiában1 című tanulmányban. Figyelemreméltó, hogy a kijelentésben mily markánsan választja le Kabdebó a „szerzőt” önnön személyéről – ami a trilógia recepciójának ismeretében még érdekesebbé válik, hiszen a Danubius Danubia recenzensei közül jó néhányan nem tudtak ellenállni a csábításnak, hogy a művet önéletrajzi regényként értelmezzék (félre). Paradox módon a téves értelmezést vélhetően éppen a szerző korábbi műveinek ismerete motiválhatta, ugyanis a kabdebói életműben korábban hangsúlyos szerephez jutott az önéletrajziság. Mint a regénytrilógiáról írott elemzésében Pomogáts Béla rámutat, az először 1978-ban, Londonban megjelent, Minden idők című kisregénnyel Kabdebó már megírta a maga önéletrajzi ’56-os regényét, és kisprózai munkáiban is vissza-visszatér az önéletrajzisághoz.2 Pomogáts azonban arra sem mulasztja el felhívni a figyelmet, hogy hiba volna a Danubius Danubiát ezen művek sorába illeszteni,  elvégre míg „a korábbi regények főhőse ugyanis szinte minden esetben az író maga volt, a narráció természetét mindig az »énszerűség«, az önéletrajziság szabta meg”, addig „a regény főhőse: Dunai Szendrő József nem azonos Kabdebó Tamással3, ez a történet legtöbb pontján kiderül, noha természetesen akadnak az elbeszélő biográfiájával azonosítható életrajzi motívumok is”.4 Olasz Sándor recenziójában szintén hangsúlyozza, hogy bár „író, narrátor és hős nézőpontja gyakran összemosódik, Kabdebó azonban nagyon tudatosan ügyel a distancia megteremtésére”. 5 A kabdebói életpálya – melynek megismerésében akár éppenséggel a szerző Életút című önéletírása6 is a segítségünkre lehet – azonban csak annyiban egyezik a regényhős Dunai Szendrő Józsefével, hogy mindketten részt vesznek az 1956-os budapesti egyetemista megmozdulásukon. A szerző és a főhős sorsa azonban már a forradalom napjai alatt külön pályára terelődik, s bár akadnak példák kettejük életében közös motívumokra, ezek – például a börtön vagy az emigráció – nem egyéni, hanem tipikusnak is nevezhető elemei sok-sok Magyarországon, a harmincas évek első felében született nemzedéktársuk életútjának.

Kabdebó azonban nem hagyatkozik kizárólag az olvasó biográfiai ismeretanyagára, hanem magára a szövegre bízza annak tudatosítását, hogy a Danubius Danubia bizony nem „énregény”.7 A feladatot egy – olykor önironikus – narrációs bravúrra bízza a szerző, aki – képzőművészeti és zenei előképek nyomán – számtalan szöveghelyen beleírja magát a műbe.8 Lássuk tehát, miként jelenik meg Kabdebó Tamás, az író folyamregényében Kabdebó Tamás, a regényszereplő.
Kabdebó első szerepeltetése a műben rögvest egyértelművé teszi, hogy tévedés volna a főhőst – Dét, azaz Szendrő Józsefet – a regényíróval azonosítani (ami eleve kizárja az önéletrajziságot). Ugyanis a következő jelenet játszódik le a folyamregény első szakaszában, miután az egyik egyetemista a hallgatók október 23-i összejövetelén a jelentős energiaforrások magyarországi hiányára hivatkozik: „»És az urán?« (A kérdés a második sorból pattant ki, kesehajú, oktondi fiatalember volt a kérdező. Dé felismerte benne sporttársát, a mellúszó Kabdebó Tamást. Befoghatná a száját, gondolta.)”9 Néhány oldallal később Kabdebó a Kossuth téri mészárlás után készít fényképfelvételt hat áldozatról (61.). Később, a Donau Tage konferencián Dé – Szendrő József magnetofonra veszi Kabdebó Tamás előadását, akit a betegeskedő Cs. Szabó László küld el maga helyett a németországi tanácskozásra. Az epizód nemcsak újabb példaként hangsúlyozza, hogy a szerző és a főszereplő nem azonosak egymással, hanem egyúttal tiszteletadás is a Danubius Danubia szerzőjének részéről az idősebb írótárs és barát előtt (216.). Amikor a magyarországi titkosrendőrség ellene elkövetett merényletkísérlete után Dé a neuburgi kórházban fekszik, a felépülését váró Búbáj10 telefonhívást kap Kabdebótól, aki Jászi Oszkárnak a Dunai Egyesült Államokról szóló műve után érdeklődne a sérülése előtt antikváriusként dolgozó főhősnél (423.). A trilógia záró kötetében pedig a szerző felidéz egy olvasói levelet, amelyet Kabdebó Tamás közölt a londoni Timesban, s amelyben azt kezdeményezi, a csillagos-sávos lobogó mellett az Egyesült Nemzetek zászlaját is tűzzék ki a Holdon (607.). A folyamregény harmadik szakaszában kulcsszerephez jutó római katolikus román pap, Titus Groza – Petru Groza miniszterelnök unokaöccse – még Budapestről, orvostanhallgató korából ismeri Kabdebót (724.), akit majd Dé fia, Gyuró visz át ladikban a Duna túlpartjára (754.). Évekkel (és két fejezettel) később ismét találkoznak ők ketten: Kabdebó Tamás öccsével, Péterrel kanalazza a halászlevet a dunahalmi zátonyon, amikor is Gyuró és Bia átadják nekik a Duna-kör szórólapját, amely a bős-nagymarosi vízlépcső-beruházás leállítását követeli (804.).

Kabdebó Tamás tehát következetesen, időről időre megjelenik a regényben mellékszereplőként. A szerző ezáltal is kihangsúlyozza, hogy a főhős Dé – Szendrő József sorsa és Kabdebó Tamás életútja csak kivételes alkalmakkor keresztezik egymást, tehát tévedés volna a Danubius Danubia kapcsán önéletrajziságról beszélni. A regényírói eljárás szerepe azonban nem merül ki csupán ennyiben. Gondoljunk bele ugyanis: ha Kabdebó csupán esetenként és csakis érintőlegesen vesz részt a regény cselekményében, akkor – mivel nem ismerheti a benne szereplő történéseket – annak nemcsak a főhőse, hanem egyúttal közvetlen, homodiegetikus elbeszélője sem lehet. Ráadásul Kabdebó mintha kínosan ügyelne arra, hogy önmagát sohasem írói minőségében, hanem például mellúszó sporttársként, történészhallgatóként, vagy a Gyuró csónakjába kéredzkedő utasként jelenítse meg. A szerző már idézett esszéjében is felhívja a figyelmet a regénybeli Kabdebó „civil” mivoltára: „…korunk áramlatai közül a posztmodern megkísérelte a szerző kiiktatását, szerénységem megkísérli a szerző szerzősége előtti köznapi személyének beiktatását.”11 Mindez elkerülhetetlenül felveti a kérdést: ha nem Kabdebó, akkor vajon ki más a regénytrilógia elbeszélője? Ha Kabdebó még a vele egy korban élő regényszereplők sorsát is csak érintőlegesen, legföljebb hallomásból ismerheti – tehát homodiegetikus narrátorként még a kortárs eseményeket sem beszélhetné el –, akkor kire bízza a szerző az emberöltőkkel, vagy akár több évszázaddal korábban játszódó események elmondását? Egyáltalán: kit tisztelhetünk a folyamregény során szintén számtalan alkalommal szerepeltetett szerző személyében?

„A szerző az a férfiú, aki szívós anyaggyűjtéssel könyvek, térképek, metszetek, cikkek százait használta föl Duna-könyvének megírására, majd az egész anyagot a Kecskeméti Katona József könyvtárnak ajándékozta.”12 Ez a szerző azonban nincs egyedül. Ne feledjük: a folyamregény középső szakasza, a Pezsdülés nyitányában Kabdebó hosszasan sorolja saját író őseit, az írni még nem is tudó, csak regélő elődöktől Szent István harmadik törvénykönyvének szerzőjén, Beatrix királyné magyartanárán, a Guary-kódex szerkesztőjén, majd Tomori Pál káplánján át egészen egy huszadik századi, kárpátaljai poétáig gombolyítva a képzeletbeli, azaz pontosabban: szellemi genealógia fonalát. Szerencsés és kivételes esetekben e tollforgató ősök munkái az utókorra maradnak – akárcsak Szendrő Gábor levele, amelyet feleségének írt 1849 márciusában honvéd futárként, vagy Szendrő Gáspár, a jakobinus ős önéletírása, valamint Blackwell József András naplója, amelyekre a Dugonics-ház tetőszerkezetének egyik rejtekében lel rá Gyuró. Ezek az elbeszélők nem kizárólag saját élettörténetükről számolnak be, de – hol utalásszerűen, hol pedig részletesebben – a családi legendárium által rájuk hagyományozott történeteket is felelevenítik. Az elveszett, majd megkerült régi szövegeket használó többszörös narráció nemcsak a családi múlt átértelmezésére teremt alkalmat újra meg újra,13 hanem azt is lehetővé teszi, hogy a cselekmény másfél-két évszázaddal ezelőtt játszódó szakaszait is az eseményekben részt vett narrátorok személyes, élményszerű előadásában ismerhesse meg az olvasó.
Éppen ez az élményszerűség és a személyes nézőpontok használata jelenti a regénytrilógia narrációjának újabb kihívását.

A Danubius Danubia ugyanis – ismét csak Pomogáts recenzióját idézve – „nemcsak Dunai Szendrő József és nem is csupán az 1956-os magyar fiatal nemzedék regénye, nemcsak a magyar 19. és 20. század regényes krónikája, hanem a dunai régióé, amelynek az epikai anyagba ágyazva megörökíti történelmét, művelődéstörténetét, népi hagyományait, éspedig nemcsak a magyarokét, hanem szerbekét, románokét, osztrákokét, bajorokét. Annak a »homo Danubicus«-nak a történetét és lelkiségét örökíti meg, aki – mint Szendrő József – már elfogulatlanul képes látni a történelmi konfliktusokat és átfogó szemlélettel tud közeledni a régió népi és kulturális mozaikjához.”14A Duna-táj kulturális egységét ugyanis a – sokszor egymásnak is ellentmondó – nemzeti és regionális narratívák mozaikja alkotja. Az impresszionisták vásznaival ellentétben nem az egymásba folyó színek, hanem a különálló mozaikkockák együttese alkotja meg a Duna-vidék sokféleségéből összeálló képet, amely csak akkor mutatja meg önmagát teljességében, ha a szemlélő kellő távolságból nézi.15 Az egyes szereplők nézőpontja – melyet végeredményben leginkább nemzeti és kulturális hátterük határoz meg – éppen az elbeszélés személyes és élményszerű volta miatt lehetetlenítené el azt a távolságtartást, amely ahhoz szükségeltetik, hogy az eseményeket az egész Duna-táj mint történelmi-földrajzi-kulturális egység távlatából láttassa a regény. A folyamregény írójának tehát látszólag csak két választása van: vagy feladja az „összdunaiság” igényét, és magyar Duna-regényt ír, vagy pedig a személyességet és az átélhetőséget áldozza fel a teljesség oltárán – hacsak nem él olyan bravúrral, mint amilyennel Kabdebó Tamás, amikor a Titkos Krónikást szerepelteti a Danubius Danubia egyik narrátoraként.
A Titkos Krónikás első megjelenése a regénytrilógiában Radnóti Miklós Nem tudhatom…-jára alludál: „A víz, ilyen messziről, a töltés vágatának vissztájában már csak barnuló tömegnek hatott, melynek engedékeny testét szelte a vontató, mint odafönt, a még puhább levegőeget egy árva repülő.

Talán abban ült a Krónikás, aki odafentről lenézett, térképnek látva a tájat, ostorszíjnak rajta a Dunát, de – miként Radnóti – belegondolta a rögöket is, melyek nem ritkán vérrel áztak. Ha üléséről felfele nézett, a kerekülő égbe, láthatta, hogy tömbjét sötétülő, az estével öregedő felhők díszítették. Ha magába nézett a Titkos Krónikás, apja izzadságtól borított úrparaszt Krisztus-arcát látta, mögötte meg a kicserzett, eltikkadt jobbágyképeket, látta a lovat az eke előtt, a beragadt traktort, s mert e tájon, s ebben az időben egy morzsányit mindentudó is volt, mint sorsőrzéssel megbízott őrangyalok, kik az Úristentől kapták korszakos tudományukat, hallotta a vajúdó asszonyok nyögését, az öregemberek imáját, és olvasta, mint a morzét, a Duna csettintgető, loccsanó cuppogásait, amint az, széltől berzenkedve a komp oldalát csaholta. A Krónikás őrszemei, erdei tücskök képében a magasles árbocát képező nyírfa lombjában ciripeltek, levelibékák formájában a csúcsán brekegtek, de megbízottja volt a szitakötő is, mely az érett kalász hegyén billegett” (11–12.). A Titkos Krónikás következő szerepeltetése már kétséget sem hagy afelől, hogy ő, valamint az író egészen más szintű tudásanyaggal rendelkeznek, és különböző távlatból szemlélik ugyanazt a valóságot: „Az író megengedi magának, időnként, módjával, a véletlen összejátszások megemlítését, ügyelve arra, hogy a századvég elvárásainak megfelelően, ezek ne befolyásolhassák döntően az eseményeket. A valóság azonban, amit a Láthatatlan Krónikás jobban ismer – s vagy közvetít, vagy sem – a látszólagos koincidenciáknak egész hálózatát építi a tektonikus tájban mozgó hús-vér figurák köré, s ennek a hálózatnak huzaljai tűnnek, szemléletünktől függően: véletlennek vagy a törvényszerűség felvillanásának” (74.).
S hogy a Titkos Krónikás az írótól különálló narrátor, nem pedig az ő „mindentudó” alakváltozata, azt azok az esetek bizonyítják a legjobban, amikor nézeteltérés támad kettejük között. Miután Igrity István Jugoszláviába próbál szökni, és elfogják, Csócsér András párttitkár és Veigel Ignác tanácselnök hamis tanúskodása menti meg a súlyosabb büntetéstől (azt vallják, a vádlott az ő megbízásukból indult Jugoszláviába, a bezdáni téeszbe, csapágyakért, amelyek Magyarországon hiánycikknek számítanak, és hivatalos úton a jugoszláviai hatóságok akadékoskodása miatt nem beszerezhetőek). Csócsér és Végel jócselekedetének motivációját illetően az író, valamint a Titkos Krónikás véleménye eltér: „Lám, maradt még szemernyi tisztesség ebben a mihaszna világban, pödörint egyet bajszán az író.
A Titkos Krónikás azonban jobban belelát a lelkekbe: lám, jobban félt a két népből, habár annak csaknem lekopott törmelékéből pattant és a kellő konjunktúrát még körmonfontabb ravaszsággal megnyergelő vezető magától a környező nép várható haragjától, mint egy el nem követett kihágás bevallásától” (157.).

Az író, valamint a Titkos Krónikás tudásanyaga tehát különbözik, s már csak ezért sem tekinthetőek egymással azonosnak. A Krónikás ismeri a múltnak azon részleteit is, amelyekre a földi halandó csak következtetni képes. Dének elképzelése sincs arról, hogyan festhetett csonkítatlan változatában a smederevói bástyán lelt VIS felirattöredék, s miközben az író sejti, mi lehetett a teljes szöveg, a Krónikás azt is pontosan tudja, hogyan került az erődítmény falára: „Dének e három betű felfedezésétől is kalapált a szíve, nem sejthette, amit az író tudni vél, hogy így egészült ki hajdanán a három betű: PULVIS CINIS ET NIHIL. (A Titkos Krónikás még azt is hozzátehette volna, hogy a felírást nem egy törökverő vitéz vagy régi humanista véste oda, hanem egy a századfordulón ott vizitáló latinszakos tanár.)” (185.) Hasonlóképpen: a Conte Marsigli Danubius Pannonico Mysicusának negyedik kötetében található illusztrációja kapcsán, amely vizafogást ábrázol, az író csak feltételezi, hogy a jelenet az Al-Dunán játszódhatott le, míg a Titkos Krónikás tudja, hogy „Buda ostroma előtt Esztergomban is kifogtak egy 300 kilós vizát, amit Marsigli gróf, Savoyai Jenő hadmérnöke ott láthatott” (239–240.). Amikor Gyuró a Mlinarik család fényképalbumát lapozgatja édesanyjával, a Titkos Krónikás felismeri az elmúlt nemzedékek azon szereplőit is, akik már a jelenkori regényhősök emlékezetének hatósugarán kívül rekedtek: „A fényképet Lujzi csinálta, a harmincas évek elején, s hogy a két férfi ki legyen, egyikük sem tudta. Holott ha a Titkos Krónikás megszólalhatott volna, ezt súgta volna Gyuró fülébe: „A vízimalmos Mlinarik apó, anyai üknagyapád evezős vendégei: apai nagyapád és a legénye. A következő lap táblás képén Lujzi néni, komáromi városi házukban ül az ablak mellett, hímzés a kezében, kibámul az ablakon” (339.). A Titkos Krónikás számára elég, ha csak rápillant valamelyik szereplő kézfejére, és máris képes felidézni a regényhős egész élettörténetét – a Garabonciás, Szendrő Gáspár esetében például így: „Ha ezek a kezek beszélni tudnának, vélekedett a Titkos Krónikás, ki olykor a görög istenek, olykor a színpadi súgó szerepét is betöltötte, máskor méh alakjában szívta az akácnedűt, avagy átlényegült abba a hatalmas diófába, melynek legmerészebb lombja bebólogatott a tornácra. Ha szólni tudnának, akkor: betört lovak gyeplőiről, a kormánylapát forgatásáról, csillagvizsgáló állványok összeszerkesztéséről és női hajlatok simogatásáról nyilatkozhatnának” (448.).

A regényszereplők személyes élményeken alapuló tudása, valamint a Titkos Krónikás rendelkezésére álló ismeretanyag tehát úgy viszonyulnak egymáshoz, mint rész az egészhez: „Míg a Titkos Krónikás bölcs és utólagos bioszférikus mosollyal, melynek csak visszfényét látjuk – oly jól, oly meggyőző logikával elrendezi, helyreteszi a múltat, ami kaotikus és többnyire kibogozhatatlan jelenként van jelen, addig az író, ki lépésről lépésre, sorról sorra halad – irigyelvén a tablóját egyszerre láttató festőt –, kénytelen-kelletlen földobja a lehetőség alternatíváit, remélvén, hogy a mimikrizett valóság választása hitelesnek is hat, nemcsak annak bizonyul. (Amit írunk, ábrázolunk, nem több, mint egy összecsavart újság látcsövén át vizsgált babatenyérnyi élet.)” (261.) A könyv zárófejezetében pedig eképpen ír Kabdebó: a Duna-táj Titkos Krónikásaihoz „a bajai Kabdebó Béla és Tinusz Ernő, a pesti Bajai Ernő és Wohl László is csatlakozott” (812.). A Danubius Danubia írója tehát azt sugallja, az egyén élmény- és ismeretanyaga az élet elmúltával a Titkos Krónikást gazdagítja, tudása tehát a Duna-vidék minden jelenkori és múltbéli lakójának tudásából adódik össze.16 Ha úgy tetszik, a Titkos Krónikás elbeszélését a Duna-táj lehetséges narratíváinak összessége alkotja.
Ennek köszönhetően a Titkos Krónikás a politikai-történelmi-nemzetiségi kérdésekben elfogulatlan, elvégre történelmi folyamataiban, valamint szinkrón változatosságában is egységként látja és ismeri – tehát egy, a korok és nemzeti narratívák felett álló perspektívából szemléli – a teljes Duna-tájat: „A bükkfakeresztbe rejtező Titkos Krónikás tanonc mindezt megelégedéssel nyugtázta. Számára (és a Jóisten számára) egyaránt kedvesek voltak a Duna-táj bármely vallásának hívei (horribile dictu: az agnosztikusok is), bármely államának lakói, bármilyen nyelven, nyelvjárásban karattyoló békái, hegedölő tücskei. Úgy sejtette, hogy az emberek nem az égi igazságot, hanem a földi igazukat keresik, és nem hősök akarnak lenni, hanem túlélők. A Titkos Krónikások emlékezete, a tájegység-molekula nosztalgiája, vissza kellett, hogy gondoljon a Pax Romana-ig, hogy a kényszerű egyetértést és a tessék-lássék harmóniát egy korszak életstílusának hihesse. Azóta viszály, apály, árapály, áradás, esőzés, zivatarok, mennydörgések, vérengzések, megalkuvások uralták az ittlakók többségének életét, holott példát vehettek volna a napsugárról, mely pártatlanul sütött minden pógárra a Schwarzwald dombjaitól idáig, az Orsova hegyre épült Szent Anna zárda templomának öklömnyi aranygombjáig” (776.). Kabdebó a Tanú a regényben, regényeimben című tanulmányában szintén hangsúlyozza a Titkos Krónikás pártatlanságát, aki „nem a szerző, nem Kabdebó Tamás az ő meglátásaival és előítéleteivel, mint egyes kritikusok gondolják, hanem egy párlat, egy összegezési kísérlet, mely minden oldalról elfogadható kell, hogy legyen.” Avagy, a Hármasság a Danubius Danubiában idevágó passzusát idézve: „Pártatlan ő, a helyi és múltbanéző történelemben is. Számára a bajorok, az osztrákok, a románok és a többi dunamenti népek éppoly kedvesek, mint a magyarok. Ő nem dönt a határok igazságossága vagy igazságtalansága fölött sem. Abban pártos csak, hogy nem szereti a gyárak fenolját, a dízel hajók fáradt olaját és a Dunatájat átborzasztó gátakat.”

A nyolcszáz-egynéhány oldalas regénytrilógia, a Danubius Danubia valójában önmaga alkotja a Titkos Krónikás definícióját. Ha mégis olyan szövegrészt kellene keresnünk, amely a lehető legrövidebben összegzi eme egyszeri és megismételhetetlen, mert csakis ebben az egyetlen műben működ(tet)hető narrátor mibenlétét, akkor a következő passzus kínálná a legkézenfekvőbb választást: „…arra a kérdésre igyekszünk feleletet találni, ki is a Titkos Krónikás? (…) Nos, a Genius Loci ő, a hely, a Duna-táj kellős közepének szelleme” (326.). Péntek Imre pedig a Titkos Krónikás filozófiai hátországát is feltérképezi, tetten érve a hamvasi ihletést: „A regénytrilógiára igazán találóak Hamvas Béla megállapításai Az öt géniuszból: »A helyet nem szabad összetéveszteni a térrel… a térnek száma van, a helynek arca van… A helynek nemcsak fizikája, metafizikája is van, és nemcsak látvány, hanem géniusz.« Ez a hömpölygő »folyamregény« – némileg szabadon idézve Hamvast – hódolat a Duna-táj géniusza előtt.”7

A Danubius Danubia narrációja tehát a főhőssel kortárs, ám vele nem azonos író, a múltbéli „író-ősök”, valamint a mindentudó Genius Loci „hármas tanácskozásának” eredménye: „Bár nincs az a gyűjtemény, mely írót, írnokot, történészt együvé idézne, ők a valóságos és a szellemi ősök, s az általuk megidézettek és mindazok, kiket szeretetkörükbe vontak. (…) Az ihletett percekben ők, az író s a Titkos Krónikás, szerencsés hármasságban egyesülnek, hogy a szöveg átérezze a Titkos Krónikás (a titkos krónikások) éteri-anyagi, kémiai, és észlelje az energia quantumváltozásait” (333.). Abban tehát, hogy a Danubius Danubia sikerrel felel meg önmagával szemben támasztott igényeinek, kulcsszerepe van a Kabdebó Tamás által következetesen és tudatosan használt hármas narrációnak. E hármas narrációban az író korlátozott narrátor, aki a jelen történéseit, Dé ifjúkorától haláláig, kronologikusan elbeszéli, mindemellett a múlt eseményeiről szóló azon elbeszéléseket is beleszerkeszti saját narratívájába, amelyeket a régenvolt események homodiegetikus narrátorai hagytak rá. Mindeközben a regénytrilógia mindentudó elbeszélője, a Titkos Krónikás gondoskodik arról, hogy a történeteket a hely hamvasi értelemben vett géniuszának perspektívájában láttassa. A Danubius Danubia ennek az átgondolt és következetesen alkalmazott narrációnak köszönhetően válhatott valóban e roppant összetett földrajzi-történelmi-kulturális egység: az egész Duna-táj nemzeti narratívákon és századokon átívelő, enciklopédikus igényű folyamregényévé.

Jegyzetek

1 Kabdebó Tamás: Hármasság a Danubius Danubiában. A szerző 1998. szeptember 22-én Miskolcon tartott előadásának rövidített szövege. In Új Holnap, 1999. január, 90.
2 „A regény hőse többé-kevésbé magának az írónak az alakját és élettörténetét mintázza, s az ötvenhatos napok felidézésében a magyar forradalom egyik leghitelesebb és leggazdagabb ábrázolását nyújtja. A személyes emlékezés hasonló epikai rendje jelenik meg a szerző nemrégiben közreadott 33 című visszatekintéseiben, amely a Bajához, Budapesthez, Londonhoz, Rómához, a skóciai (helyesen: walesi, H.N.) Cardiffhoz, a guyanai Georgetown-hoz, Manchesterhez, végül az írországi Maynooth-hoz (összesen harminchárom lakáshoz-lakóhelyhez) fűződő emlékek felidézésével mutatja be azt a »kalandos« életutat, amelyen Kabdebó Tamás haladt.” Pomogáts Béla: Dunaregény. Kabdebó Tamás: Danubius Danubia. In Tiszatáj, 1999. február, 76–77.
3 „Kabdebó Tamás valódi nagytörténelmi események tanúja. Valós az a részlet a regényben, ahol és amikor Kabdebó Tamás az 1956. október 25-i vérsortűz után egy szobányi területen, a Kossuth téren, lefényképez hat megölt felvonulót. Szerepe a regényben epizodikus és életrajzi, egy hangsúlyozottan nem önéletrajzi regényben.” Kabdebó Tamás: Hármasság a Danubius Danubiában.
4 Pomogáts Béla: i. m.
5 Olasz Sándor: Árapály. Kabdebó Tamás folyamregénye. In Forrás, 1995. június, 94.
6 Kabdebó Tamás: Életút. Budapest, 2007, Argumentum Kiadó.
7 „Végig kísért ugyanis az az ismétlődő kritika, hogy »énregényeket« írok, holott csak az első regényem, az Érettségi volt az” – vallja a kérdésről Kabdebó egyik tanulmányában (igaz, még az Életút megjelenése előtt). Kabdebó Tamás: Tanú a regényben, regényeimben. In Pannon Tükör, 2003. III. negyedév. 6.
8 Kabdebó a Tanú a regényben, regényeimben című esszében számos példát említ a társművészetekből arra, amikor az szerző belekomponálja magát saját művébe. „A muzsikában bennfentesebbek tudják, hogy több zeneszerző, így Bach és Sosztakovics is, beleírta magát – azaz a nevét – egyes kompozíciójába. Bachnál a B.A.C.H. betűcsoport hangjegyegyüttesként jelentkezik, Sosztakovics hasonlóképpen eljutott – ha nem is teljes hosszú neve – de legalábbis a SOSZT lekottázásáig. Két Bach-referenciát is tudok adni: A fúga művészete, BWV, 108019 contrapunctus és Brandenburgi Concerto 2. tétel 109002 bar.” A vatikáni Stanza di Raffaelloban látható Athéni iskola freskójában „a görög bölcseket, tehát Szókratészt, Platónt, Arisztotelészt Leonardo, Michelangelo és Raffaello saját maga arcképével festi meg”. Michelangelo Buonarroti belefesti magát az Utolsó ítéletbe, a San Pietro in Vincoli római templomban elhelyezett Mózes szakállába pedig egy hüvelyknyi apró domborművet rejt el, amely önmagát ábrázolja. Kabdebó Tamás: Tanú a regényben, regényeimben.
9 Kabdebó Tamás: Danubius Da-
nubia. Folyamregény. Budapest, 2001, Argumentum Kiadó, 58. A regény további hivatkozásaiban csak az oldalszámot fogom jelölni.
10 Álmos Erzsébetet szerelme, Szendrő József szólítja következetesen Bűbájnak. Az ’56-os forradalom és Szendrő József azt követő bujdosásának leírásától kezdődően azonban a szerző attól függően szerepelteti Bűbáj, illetve Búbáj néven, hogy a család sorsának éppen aktuális alakulása örömmel, vagy komorsággal tölti el a hősnőt: „…először írta volna alá Bűbájként a nevét, de a sors az ű-ről lelopta az ékezet felét: Búbáj lett” (63.). E tanulmányban Bűbáj-Búbáj mindig azzal a becenévvel jelenik meg, amellyel a hivatkozott szövegszakaszban szerepel.
11 Kabdebó Tamás: Tanú a regényben, regényeimben.
12 Kabdebó Tamás: Hármasság a Danubius Danubiában.
13 Bővebben lásd erről: Haklik Norbert: Családtörténet folyamatban, újraíródó magánmitológia (A történelem mint dinamikus rendszer és megjelenítésének írói eszközei Kabdebó Tamás Danubius Danubia című folyamregényében). In Pannon Tükör, 2012. január-február. 58–66.
14 Pomogáts Béla: i.m.
15 Talán éppen ebben ragadható meg Európa, valamint az Amerikai Egyesült Államok multikul
turalizmusának különbsége is. Míg
az amerikai multikulturális identitás az etnikai sokszínűség egységesülésének terméke, addig az európai multikulturális identitást az egymás mellett és között élő nemzetek, valamint az egymással folyamatos kölcsönhatásban lévő, etnikai alapú kultúrák dinamikája határozza meg, melyek egymásra hatása regionális identitásokat is létrehoz. Ahogyan a szlovákiai magyar író-irodalomtörténész Arda-
mica Zorán fogalmaz egy tanulmányában: „Európa a római kortól kezdve etnikai alapú multikulturalizmusban él, amely a nemzetállami eszmék fellépéséig természetes volt”. Ardamica Zorán: Szubkulturális hibridizmus, avagy a „Nagy büdös kisbetűs élet” (Az Optikai tuning multikulturális megközelítése) In Irodalmi Szemle, 2013. január, 37.
16 Azt, hogy a Titkos Krónikás, időtlen, örök létező lévén születésen és halálon is felül áll, bravúrosan fejezi ki Kabdebó akkor, amikor arról ír, hogy Dé halálának pillanatában a Duna egyik alsóbb szakaszán megfogan kisunokája, Bia és Gyuró közös gyermeke. A szerző ugyanis azzal is utal az egyidejűségre, hogy mindkét szöveghelyen ugyanazt a passzust variálja: „A Titkos Krónikás, aki molekulárisan és szellemileg is följegyzi a dolgokat, de az eredményt jobbára a Duna víztükrére írja, elmondta, hogy… UGYANENNEK AZ ÓRÁNAK UGYANEBBEN A PERCÉBEN ÚJ ÉLET FOGANT A NAGYMAROSI ERDŐBEN” (809.), illetve néhány oldallal később: „A Titkos Krónikás, aki molekulárisan és szellemileg is följegyzi a dolgokat, de az eredményt jobbára a Duna víztükrére írja, elmondta, hogy: UGYANENNEK AZ ÓRÁNAK UGYANEBBEN A PERCÉBEN KIHUNYT EGY ÉLET EGY POZSONY ALATT KIKÖTÖTT HAJÓBAN” (811.).
17 Péntek Imre: Sorsváltozatok a Duna mentén. Kabdebó Tamás: Danubius Danubia. In Somogy, 1990. április, 188.