Roberto Bolaño versei

A szerencse

A férfi egyhetes vidéki munkából tért vissza,
egy rohadéknál dolgozott, december volt vagy január, nem emlékszem, de hideg volt, és amikor megérkezett Barcelonába,
esni kezdett a hó, ő pedig metróra szállt, egyenesen a barátnője
házának utcájáig ment, és a sarokról fölhívta telefonon, hogy
jöjjön le és nézze meg a havat. Szép este volt, tagadhatatlan,
és a barátnője behívta magához egy kávéra, azután szeretkeztek
és beszélgettek, majd már jóval később elaludt, és azt álmodta,
hogy megérkezik egy vidéki házhoz, és esik a hó,
a ház mögött, a hegyek mögött, esik a hó,
így végül ott ragad a völgyben, és fölhívja telefonon
a barátnőjét, a lány pedig hideg (hideg, de kedves!) hangon azt mondja,
hogy abból a patyolatfehér lyukból nem szabadul még a legbátrabb sem,
hacsak nem áll mellé a szerencse.

Röntgen

Ha röntgennel megvizsgáljuk a páciens otthonát,
láthatjuk a könyvkísérteteket a hallgatag polcokon,
vagy halmokban a folyosón, az éjjeliszekrényeken és az asztalokon.
És láthatunk egy könyvecskét ábrákkal, vonalakkal és nyilakkal,
melyek szétválnak és keresztezik egymást: ezek utazások a halál
társaságában. De a halál a mindenható pro memoria ellenére
még nem diadalmaskodott. A röntgenből kiderül, hogy az idő
kiszélesedik és elvékonyodik, mint az üstökösök csóvája
a házon belül. Az élet még a legjobb gyümölcseit
adja. És ahogy a tenger kecsegtette a szerelem illúziójával
Jaufré Rudelt, úgy kecsegteti lakóját ez a tengerhez közeli ház
a lerombolt és fölépített torony ábrándjával.
Ugyanakkor, ha röntgennel egy ember belsejét vizsgáljuk,
csontokat és árnyékokat láthatunk: ünnepek és mozgó tájképek
kísérteteit, mintha csak dugóhúzóba került repülőről
szemlélnénk őket. Láthatjuk a szemet, melyet ő is látott, az ajkat,
melyet érintettek az ujjai, egy hóviharból
előbukkanó alakot. És láthatjuk a meztelen testet,
úgy, ahogy ő látta, láthatjuk a szemet és az ajkat, melyet megérintett,
és már tudjuk, hogy nincs menekvés.

Félig nyersen,
félig átsütve

Mint aki a kialudt grillben kotorászik.
Mint aki a faszenet rendezgeti és emlékeket idéz.
Shakespeare-től A vihart, de véget nem érő esővel.
Mint aki a mérges gázokat eregető grillt figyeli
egy üres helyiségben.
Bár a megfigyelő kora talán befolyásolja
a helyiség nagyságát.
Mindenesetre: üres, sötét, a padló hullámos,
a függönyök nem jó helyen vannak,
és bútorból sincsen túl sok.
Mint aki megmozgatja a parazsat
és mélyen beszívja
a gyermekkor bűnös levegőjét.
Mint aki leguggol és elgondolkodik.
Mint aki a faszenet rendezgeti,
miközben Shakespeare-től A vihar dobol a bádogtetőn.
Mint a gázokat eregető faszén.
Mint a latin-amerikai nyomozó karmesterpálcájára
hagymaként szétnyíló parázs.
Vagy talán mindannyian megbolondultunk,
és soha nem történt semmiféle bűntény.
Mint aki karonfogva sétál
egy mániákus depresszióssal.
És hallgatja, hogyan dobol az eső
az erdőben, az utakon.
Mint aki a grill mellett állva fújtat
és gondolatával rendezgeti a parázsdarabokat,
egyiket a másik után.
Mint aki megfordul, hogy még utoljára
megnézzen valakit,
de nem látja.
Mint ahogy a parázs izzik,
miközben Ariel és Kalibán
alátámasztja a nyugati fal magányát.
Egymással szemben guggolnak.
Mint aki a hagyma szívében
próbálja meglelni saját arcát.
És a hideg meg a gázok ellenére
kotorászik, kotorászik:
egy extravagáns kabátban.
Mint aki a kialudt grillt rendezgeti
egy nem létező nyomozó
karmesterpálcájával.
És Shakespeare-től A vihar
nem csillapodik ezen az átkozott szigeten.
Ó, mint aki a parazsat rendezgeti,
és mélyen beszívja a levegőt.

Kertes Gábor fordításaii