Olvasóizmok befeszítve
Ünnepi Könyvhét, Budapest, 2013. június 8., szombat
Ez most már olyan, mint az igazi, jól ismert Könyvhét ‒ a pénteki emberbarát emberáradathoz képest a szombati néha már át-átlendül tolakodós-könyökölősbe, de valamiért mégsem olyan riasztó, mint amilyen az ‒ egyes ‒ emlékeimben él. Ez most valahogy nem, ez most valahogy az enyém. Talán, mert már pénteken, míg viszonylag szerény energia befektetése mellett még lehetett, körbelátogattam a standokat, persze csak módjával, mert néha úgy érzem, már attól is fogyni fog a pénzem, ha csak nézegetem őket. A könyveket tudniillik. Tudom, hogy most kell beszerezni, ami 1) aktuális, 2) máskor nem jutunk hozzá, 3) már régóta fáj érte a szívünk, de amikor már nagyon húz le a szatyrom, és azon gondolkodom, inkább kihagyom az ebédet, de még ezt az egyet birtokba kell vennem ‒ ilyenkor már érzem, hogy a lejtőn való lecsúszás alig fékezhető.
Szerencsére vannak programok is, és persze felbukkannak az arcok, akikkel tulajdonképpen csak itt lehet találkozni, mert valamitől mégiscsak, cáfolhatatlanul Ünnepi a Könyvhét, mégiscsak egymásra talál könyv és könyv, könyv és ember, ember és ember. És ember alatt itt olvasót kell érteni, mert végre lehet, nyugodt lelkiismerettel. Az állam akkor esik le teljesen, amikor elhalad mellettem két marcona, kigyúrt fazon, izompólóban, agyontetoválva, hótt szigorú ábrázattal, s mindkét kezükben jól megtömött papírtáskák ‒ igen, könyvekkel tömöttek. Most mintha nemcsak a bicepszükre összpontosítanának, hanem a behatárolhatatlan területen, de úgy tűnik, bennük is meglévő olvasóizmokra. Kellenek azok ennyi könyvhöz. Nézek utánuk pár másodpercig, ahogy átverekszik magukat a hozzájuk most annyira hasonlító könyvmolyok tömegén, és felszívódnak a pezsgő Budapestben, ahol aztán már megint olyanok lesznek, mint bármikor máskor.
Szombat van, tombol az Ünnepi Könyvhét.
Ahogy már említtetett, van program is, és mindent követni kellene, mert olyan témák jönnek, amik nagyon közeliek a tudósítóhoz, és a lapjához nemkülönben: Nők, mesék, memoár, Kortárs magyar novella stb., persze fájó szívvel le kell mondani azokról, amiket kiszorít a többi, például hogy el kell csípni Kőrösi Zoltánt, beszéljen már nekünk az új regényéről, a Magyarkáról, amely bár a könyvfesztiválra jelent meg, ugyannyira a könyvhét szenzációja is, és interjún kívül elhangzik, hogy ez még talán sokkal szerencsésebb is, mert így a könyvhétre már legalább beépülhet a köztudatba valamennyire a könyv, a recepció alakulásáról nem is beszélve. Potozky László ezt a részét a történetnek nem említi, amikor őt faggatjuk Száz Palival, amire viszont különösen kíváncsiak vagyunk, hogy a kiváló novellista a továbbiakban is hű marad-e a rövidműfajhoz: megtudjuk, hogy regényt tervez, de persze ennek sem tudunk nem örülni.
S most már itt vannak a „mieink” is, még ha csak egy-egy pillanatra és kézfogásra is tűnik fel egyikük-másikuk, a Csanda családdal még válthat pár szót a tudósító, de a szokásos széles mosolyával messziről feltűnő Rudolf Chmel társaságában érkező Szigeti Laci gyorsan tovasodródik, talán épp a saját sátra irányába, ahol pár perce épp Bedecs Laci, Németh Zoli és Gaborják Ádám rajongták körül az új novelláskötetét dedikáló Schein Gábort ‒ na, a tudósító az ő könyvét is nagyon várta, gyermeki örömmel az arcán lapozott bele a recenziós példányba, amelyet még Pozsonyban vett magához két nappal korábban. Közben a színpadon Balogh Endre arról faggatja Bartók Imit ‒ akiről első ránézésre ugyan ki mondaná, hogy épp ő fog előrukkolni a könyvhét legvéresebb szenzációjával? ‒, mennyi horrort néz, amire a szerző a tőle megszokott higgadtsággal teszi helyre a kérdést: csak amennyit a generációja képviselői rendesen. Ez a visszafogottság csak egyre jobban lázba hozza a tudósítót, akinek a szatyra mélyén persze már ott pihen A patkány éve.
S bár a tudósító épp azt olvasta Csider István Zoltántól a Népszabadság mellékletében, hogy ez a könyvhét most hőség- és zuhémentesnek ígérkezik, az égiek erre gyorsan rácáfolnak, mert, ahogy az lenni szokott, szombat délután megérkezik a kiadós nyári eső. És bár folytathatná még, hisz ott a többi, sok-sok jóval kecsegtető program, a tudósító most a lassan szétázó papírszatyrát aggódva magához szorítva eltűnik az alig átlátható esőfüggöny mögött. (szalzo)