Baranyovics Borisz: Egy „történelem nélküli nép” története

Dupcsik Csaba úttörő kezdeményezésének célja eszmetörténeti és tudásszociológiai kritikai elemzés, valamint tankönyvszerű összefoglalás, leletmentés. A magyarországi cigányság története című kötet maga nem tekinthető igazán történetinek, hiszen a cím nem fedi hűen a könyv tartalmát: a történeti munka mellett szociológiának, dokumentációnak, forrásfeltárásnak és forráskritikának is tekinthető, illetőleg politikai, rendészeti célokat is kielégíthet a kriminalisztikai fejtegetésnek köszönhetően (lásd a Félig üres, de félig tele – a „cigánybűnözés” fogalmának karrierje című fejezetet).

A fent említett tudományos szakok mellett a mű támaszkodik a néprajz, az antropológia, a ciganológia vagy romológia, a zenetudomány, illetve a közgazdaságtan eredményeire is.
A magyarországi cigányság történetének célja a sztereotípiák megcáfolása, az előítéletek kiszorítása. Mindeközben a cigányok a műben csupán passzív szereplők, hiszen a könyv elsősorban nem a romákról szól, hanem arról a nem roma világról, ahol a romákról szóló megállapítások születtek. Ezenkívül tankönyvszerűen szeretné bemutatni az utolsó egy és negyed évszázad romákkal kapcsolatos társadalomtudományi ismeretanyagát.
Dupcsik munkája gondosan megszerkesztett, pontos hivatkozásokkal és lábjegyzetekkel, előre- és visszautalásokkal ellátott mű, nagyon jól illeszkedik az Osiris Kiadó szociológiai sorozatába. A főszöveget sok képi ábrázolás, fotó és grafikon, illetve a külön keretbe foglalt szövegbetétek teszik igényesebbé, élvezhetőbbé.
Maga az irodalomjegyzék is nagyon terjedelmes (23 oldal), alapos munkát igénylő összefoglalása a téma magyarországi kutatásának, még akkor is, ha nemzetközi kitekintésként csupán három idegen nyelvű hivatkozást találunk benne. Tehát a mű nem támaszkodik sem az európai, sem a kelet-európai kontextusra (Székelyföld ugyan felbukkan a könyvben, viszont a mai Szlovákia területén élő romákról csak elvétve tesz említést). Szintén hiányossága a műnek, hogy nem tartalmaz idegen nyelvű rezümét sem.
Dupcsik Csaba könyvét hét tematikai egységre osztja.

A bevezető részben tükröt mutat a többségi társadalom felé, mivel úgy véli, hogy „a cigányok alapvető szerepet töltenek be a magyarországi nem cigány népesség önismeretében – az ellenkép szerepét”. Majd felteszi a következő kérdést: ki a cigány?, amire választ is ad: „a roma vagy cigány kifejezések alatt a »minősített«, tehát a környezetük által cigánynak tartott embereket” érti. A cigányvizsgálatok megközelítéseit a következőképpen próbálja meg tipizálni: politikai dimenzióban megkülönböztet devianciaorientált, leíró és emancipatorikus megközelítést, a módszertani dimenziót pedig esszencialista és strukturalista ideáltípusra osztja. Kár, hogy ezt az osztályozást csupán megmagyarázza, de funkció nélkül hagyja. Majd felbukkan a „nemes vadember” toposza, valamint a kettévált cigány képe is („magyar muzsikus cigány”, „kóbor cigány”).

A második tematikai egység az Egy „történelem nélküli nép” története címet kapta, a XV. századtól a XIX. századig tartó korszakot öleli fel, legfőképpen Nagy Pál kiváló történeti munkásságára építkezve. Mivel Dupcsik nem végzett történeti kutatásokat, ezért forrásokat és véleményeket sorakoztat fel. Elmondja, hogy a romák betelepülése évszázadokon átnyúló, hosszú folyamat volt, és hogy már a betelepülésükkor heterogén csoportot alkottak, nyelvi és társadalmi szempontból egyaránt. Foglalkozik az indiai eredettel, az eredeti cigány és a környező népektől átvett struktúrák kérdéskörével, a romák mesterségeivel, a vajdaság intézményével, a romani krisszel, valamint a Mária Terézia- és II. József-féle rendeleti politikával.
A harmadik részben a millenniumi Magyarország cigányságát vizsgálja, ahol az akkoriban kibontakozó néprajztudományt (Ethnographia folyóirat, valamint Hermann Antal, Wlislocki Henrik és József főherceg munkássága), illetve az 1893-as cigányösszeírás körülményeit, adatait elemzi.

A negyedik fejezetben a XX. század első felének történéseit veszi górcső alá, amelyek az integrációs, majd szegregációs ciklusok váltakozásából a náci fajelmélet, később a cigány holokauszt (porrajmos) tárgyalásába torkollanak.
Az ötödik és hatodik fejezetben a szocializmus korával foglalkozik, két részre bontva azt: 1945-től az 1960-as évek végéig, illetve az 1960-as évek végétől az 1989-es rendszerváltásig. A korszakban a cigánykérdés megoldását a „munka, lakás, iskola” hármasságában látták. Említést tesz a diszkrimináló ún. fekete személyi igazolványok bevezetéséről és visszavonásáról, a cigányok kényszermosdatásáról, az asszimilációs politikáról. Bemutatja az 1950‒1960-as évek leíró néprajzi kutatásait, az 1971-es nagy országos cigánykutatás eredményeit, kitér a biológiai kutatásokra, illetve a cigányok megélhetési módjaira és a „cigánybűnözésre” az adott korszakon belül.
A zárófejezetben a rendszerváltás veszteseiként mutatja be a Magyarországon élő cigány népességet. Ekkor került veszélybe a romák általános foglalkoztatottsága, ugyanakkor megjelent egy roma értelmiségi réteg, amely képes belülről látni és láttatni a cigány kultúrát. Ez az ún. naiv tudomány, amelynek nagy szerepe van a cigány nemzeti kultúra megteremtésében, a nemzetté válás folyamatában. Leírja a települések, kistérségek el-
cigányosodásának problematikáját, elem-
zi a 2003-as cigánykutatás eredményeit, valamint a korszakban végbement előítélet-kutatásokat, és nyitva hagyja a kérdést: Merre tovább, romakutatás?
A mű végén ez a nyitott kérdés áll, hiányzik a téma koherens összefoglalása, emiatt a könyv nem áll össze egységes egésszé, csupán egy nagyon gondosan összegyűjtött kutatás-előkészítő tanulmány marad. A szerző saját koncepciójának a hiánya miatt a művet szemléletváltásra ösztönző, összehasonlító kutatásként lehetne jellemezni.

A szöveg olvasásához a társadalomtudományokban való jártasságra is szükség van a szociológiai viták értelmezéséhez. Hiányzik a könyvből a roma társadalmi, civil, kulturális és politikai szervezetek bemutatása, megemlítése, a közös cigány identitás kérdésének elemzése. Egy teljesebb történeti jellegű mű elkészítéséhez elemezni kellett volna az adott korszakok irodalmát, költészetét, képzőművészetét. Nagyobb hangsúlyt kaphatott volna a XIX. századi sajtó szerepe, az antropológia és a néprajz, valamint a témában készült dokumentumfilmek is, és kiválóan lehetett volna támaszkodni a XX. századi oral history eredményeire.
A hiányosságokat leszámítva, vagy in-
kább azokkal együtt, a kötet megkerülhetetlenül fontos nemcsak a társadalomtudósok számára, hanem bárkinek, akit érdekel a magyarországi cigányság története és annak jelenkori helyzete, és le akarja győzni önmaga és a többségi társadalom előítéleteit a romákkal kapcsolatban. Az Osiris kiadványa olyan alapmű, amely nem hiányozhat egyetlen romanisztikával foglalkozó szakember könyvespolcáról sem, de akár tanárok, egyetemisták, szociális munkások bebetonozott véleményén is változtathat a romák megítélését illetően.
(Dupcsik Csaba: A magyarországi cigányság története. Történelem a cigánykutatások tükrében, 1890–2008. Osiris Kiadó, Budapest, 2009, 362 oldal, 3980 Ft)