Garajszki Margit: Cselédsors

A pozsonyi Színművészeti Egyetem egykor legendás színpada, a Pozsony belvárosában lévő Burkovňa,

amely Ladislav Smoček Dr. Burke különös délutánjának nyomán kapta a nevét, az utóbbi években próbateremként szolgált, ám idén újra megnyitották, mint az egyetem LAB nagyszínpada mellett működő kamaraszínpadát. Mrożek Prófétákja, Didier Kaminka A kapus magánya, valamint Vaszilij Szigarjev Farkaskölyök című előadásának műsorra tűzése után május 2-án került bemutatásra Jean Genet Cselédek című darabja. A vizsgaelőadás rendezője Száz Pál Eva Pevná dramaturgot és Katarína Sliacka díszlet- és jelmeztervezőt kérte fel együttműködésre, ahogyan 2012-ben a Woyzeck színpadra állításánál is tette.
A premier estéjén a nézők a bejárat előtt gyülekeztek, az ajtó csak néhány perccel hét előtt nyílt meg. Szűk, gyengén világított lépcsőfolyosó vezet le az alagsori játszóhelyhez. A közönség java része szemmel láthatóan most jár itt először, az ismeretlen és szokatlan színházi helyszín megsokszorozza a figyelmüket és ingerfelvevő képességüket, megilletődöttségükben csak suttogva beszélnek vagy egyáltalán nem. Egy apró téglákkal kirakott, fehérre mázolt, enyhén dohos szagú, szűk alagútszerű pincehelyiségbe érkeznek. Az ajtó mellett kétoldalt lépcsőzetes emelvényen sorakozó székek alkotják a nézőteret. Mintegy hatvan fő keresi a helyét: teltház. Akinek nem jut hely, a székek előtt szivacsokra ülhet a földre. Az itt elhelyezkedők olyan hatást keltenek, mintha csak vendégségbe jöttek volna, de elegendő szék híján, párnákon foglalnak helyet a vendéglátó szobájában, pontosabban a Madame hálófülkéjében. Színpad és nézőtér határa elmosódik. Ez a különleges, zárt, intim tér már jóval a színészek megjelenése előtt játszik. Önmagában is.
A pinceszínház egészét borító fekete táncpadlón elhelyezett bútordarabok és világítótestek jelölik ki a színpadot. Középen egy masszív barna kétajtós ruhásszekrény torlaszolja el a pincehelyiség újabb kis terméhez vezető átjárót. A bal oldalon lévő oldalsó zárt folyosóra székeket halmoztak fel, mintha valamiféle raktár lenne. A színpad bal felén egy fehér kórházi vaságy, bordó párnahuzattal, jobbra pedig fekete tükrös toalettasztal, a tükör körül villanykörték.

Miután a nézők elhelyezkedtek, egy láthatatlan kéz leoltja a lámpákat, sőt még a levegőztetőt is kikapcsolja. Teljes sötétség és csönd. A lámpa ismételt felkapcsolásával veszi kezdetét az előadás. A kezdő kép, amint Solange a padlót súrolja, a testvére, Claire pedig a szekrényből kilépve a Madame szerepében jelenik meg. A két szobalány kedvenc elfoglaltságának hódol, szerepjátékokat játszanak, amíg a ház gyűlölt úrnője távol van. A Solange-ot és Claire-t alakító színésznőknek nincs könnyű feladatuk, hiszen a másfél órás előadás során olyasvalakit kell eljátszaniuk, aki esetenként valaki mást játszik el. Solange szerepében a negyedéves színész szakos Marta Maťová, míg Claire szerepében a bábszínész szak végzőse, Michaela Čilíková mutatkozik be. A megalkotott személyiségszerepeket különböző játékstílusok alkalmazásával játsszák el, és mindvégig sikerül megőrizniük a dikció és akció egységét, beszéd- és mozgáselemeik egyaránt esztétikai élményt nyújtanak, mindamellett kifejezik azt a kegyetlenséget, ami mindkét cselédlánynak sajátja.
A dominanciajátékban kezdetben Clai-re-nek van uralkodó szerepe passzív, alárendelt húga fölött. Claire a Madame szerepében végtelenül gőgös, kegyetlen és hiú személy. Čilíková érett és választékos színészi eszközrendszerének minden elemét ennek szolgálatába állítja, és táncszínházi tapasztalatait is remekül tudja kamatoztatni: lassú, elemien macskaszerű, önmagával enyelgő mozgása hirtelen kitörésre képes. Claire el akarja érni, hogy Solange ölje meg a Madame-ot. Claire a világot szeretné uralni, ami beszűkült minivilágukban a Madame eltávolításával megvalósítható. Solange esetében felsejlik egy másik életlehetőség is, méghozzá a tejesfiú képében, ezt a lehetőséget azonban Claire igyekszik csírájában letiporni azzal, hogy nevetségessé teszi.

A ciklikusan visszatérő elemek, a Solange által megrajzolt kör, az a szertartásosság, ahogyan a formákba merevedett, szokássá rögzült szerepjáték létrejön, ad egyfajta rituális jelleget a darabnak. A játékhoz hozzátartozik, hogy a lányok saját maguknak világítanak, és a színpadon öltöznek át. Bár felsejlik valamiféle íratlan játékszabályrendszer, azt előszeretettel sértik meg; a realitás és az irrealitás, a valóság és a játék közötti határ elmosódik. A cselédek teremtettek maguknak egy közös álomvilágot, játékteret, amelyet bizonyos fázisokban megerősítenek, máskor maguk iktatják ki. Folyamatosan ott lebeg a kérdés, meddig lehet ezt így folytatni, az óra pedig kérlelhetetlenül ketyeg, egyre inkább érzik az idő szorítását. A végletes egymásrautaltság és önmagukba zártság közötti ellentét feszítése, a saját identitás keresésének konfliktusa agresszivitáshoz és homoerotikus játékokhoz vezet. A szexuális szerepjátékok gyakori eszközeként használt fekete-fehér szobalány-egyenruhába öltözött, vörös harisnyát és alsóneműt viselő, végletek között tipródó cselédlányok a szado-mazochista szerepjátékaikban újra és újra megidézik az alá- és fölérendeltség hierarchiáját és az ezzel járó megaláztatásélményt. Claire és Solange viselkedése a paranoid pszichózis határán mozog. Meggyőződésük, hogy a Madame ellen irányuló gyilkossági szándékukat, illetve a Monsieur börtönbe juttatását célzó anonim leveleiket is leleplezték, biztosak benne, hogy ártani akarnak nekik, figyelik őket. A téveszmék és az üldözési mánia gyilkolási vágyhoz vezet, sőt az sem áll távol tőlük, hogy önmagukban kárt tegyenek.
A közönség valamiféle kukkolási élmény révén válik a játék részévé, hiszen testközelből lesi meg egy testvérpár identitás- és szexuális játékait. Az egymással szemben bizalmatlan Solange és Claire, valamint a Madame és a cselédlányok viszonyában is ott húzódik a kérdés, hogy ki a figyelő és ki a megfigyelt. A lebukástól való félelem és az esetleges lebukás okozta kéjérzet a maximumára hág, amikor hátulról, ugyanazokon a lépcsőkön, amelyeken a nézők is lejutottak a terembe, a Madame léptei hangzanak fel.

A Madame megjelenésével töréspont következik be az előadás alaphangulatában. A bábszínházi rendező szakos Zuzana Kollárová Madame-ja a Claire által játszott Madame karikatúrája, közönséges, affektáló, csúnya és ellenszenves nőszemély. Már puszta megjelenése is nevetésre készteti a nézőket, akik egy kövér, beképzelt és teátrálisan szenvelgő nőt nevetnek ki. A darab komédiába vált át, Kollárová élvezettel lubickol a komikaszerepben. A rendezői koncepció ezen a ponton szembemegy Genet elképzelésével, miszerint „a Madame-ot nem kell karikatúrává torzítani”, amint azt a Hogyan játsszuk „A cselédeket”? című írásában kifejtette. A Madame megjelenésével töréspont következik be az identitások vonalán is, ugyanis amíg ő jelen van a színpadon, mindenki önmagával azonos. A cselédlányokból hiányzik a szociális helyzetükből a Madame irányába elvárható szervilitás, nem tudnak cselédeket játszani, még a Solange-ot megformáló Maťová sem, bár nehéz is egy ilyen nevetséges Madame mellett. A Madame megjelenésével kérdésessé válik a lányok motivációja, s érthetetlenné, hogyhogy nem tudnak felülemelkedni ezen a nőn. Solange-nak minden igyekezete ellenére sem sikerül megitatnia a Madame-mal a Claire által elkészített mérgezett teát, még mielőtt újra elhagyná a házat.

Az előadás harmadik része a gyilkossági kísérlet sikertelensége jegyében zajlik. Claire árulással vádolja Solange-ot, s teszi immár másodszor, hiszen az első részben a harisnyatartójában találta meg testvére beismerő levelét. Solange kezdeti bizonytalanságát és sarokba szorítottságát felváltja önmaga erejének felismerése és megélése. Kivetkőzik önmagából, tombol, testvérét az ágyhoz kötözi és átveszi az irányítást. Általánosságban igaz, hogy a háromszereplős előadás során folyamatosan változik, hogy aktuálisan ki uralja a másikat. Általában egyszerre ketten vannak jelen a színpadon, és az interperszonális kapcsolatok egy hatalmi harc leképeződéseiként alá- és fölérendelt szerepeket osztanak a szereplőkre. A testvérek közötti harc alapvetően két egyenrangú személy között zajlik, a Madame és a cselédek esetében azonban van egy eleve meghatározó szociális különbség, és egy ezzel járó viselkedési forma, amit Claire és Solange csak a Madame háta mögött, bár a közönség szeme láttára mer megsérteni. A sikertelen gyilkosságot sikeres öngyilkosság követi. Claire és Solange tulajdonképpen egyek, hiszen az utolsó jelenetben Claire azzal bízza meg Solange-ot, hogy élje tovább kettős identitásukat. Claire a Madame-ot játszva hal meg. Önként vállalja az áldozat szerepét.

A színpadi megoldások közül két dolgot mindenképpen érdemes kiemelnünk: az egyik a megvilágítás, a másik pedig a hangzásvilág. A világítást a földön elhelyezett álló- és asztali lámpák adják, amelyeket a színészek maguk kezelnek. Az asztali lámpák alacsony, irányított helyi megvilágítást adnak, és különféle fényeffektusok előidézését teszik lehetővé, sőt a boltíves terem mennyezetén az identitásváltásokkal szorosan összefüggő fény–árnyék játék jön létre. A fényforrások le- és felkapcsolása hangulatfestő és jelentéshordozó elemként működik, alátámasztva az adott jelenetben történteket. Ami a hangzásvilágot illeti, szembetűnő a csönd szerepe, valamint az egymásba kapaszkodó, egymáshoz csapódó testek zenéje, és az emberi testek és az élettelen tárgyak olykor kéjes, olykor fájdalmas találkozása. A szüntelenül ketyegő vekker komoly feszültséget kelt, hisz az idő múlását, az időhiányt és a sors visszafordíthatatlanságát hivatott jelezni.

A Száz Pál rendezte Cselédek fekete hátterű plakátján két összenőtt női alsótest látható, az egyik piros, a másik kék csipkés necc harisnyanadrágban, amint az egyik a levegőbe emeli a másikat. Mintha egy felsőtest nélküli, szimmetrikus sziámi ikerpárt ábrázolna a kép. Persze kérdéses, hogy a szétválasztással nem romlik-e az életminőség, és az, hogy aki végül életben marad, képes lesz-e az önálló életre.