Iva Pekárková: Jeszoszkero nyilaj

Angliai tolmácsolásom öt éve alatt egy csomó történetet összegyűjtöttem a csehországi és a szlovákiai újonnan – és kevésbé újonnan – érkezett bevándorlók életéről. Ahogy valahol már említettem, ügyfeleim többsége roma. Némelyikük korántsem beszél jól csehül vagy szlovákul, de akkor is cseh (vagy szlovák) tolmácsot kap. A roma nyelv nem szerepel azon nyelvek jegyzékén, melyekről itt hivatalosan fordítanak. (Arra, hogy mit is jelent pontosan ez az állítás, még valahol kitérek). Mindenesetre eleget tolmácsoltam a romáknak, sőt a roma nyelv néhány frázisa rám is átragadt.

Mindegyik – vagy inkább majdnem mindegyik – ügyfélről lehetne írni egy történetet, érkezzen bárhonnan és legyen bármilyen nemzetiségű (vagy bármilyen etnikai hovatartozású, vagy hogyan is mondják ezt helyesen). Azonban főképpen a romák történetei érdekeltek. Az összes elképzelhető figurával összefutok itt – az apró tolvajlásokat elkövetőktől és szélhámosoktól a szorgalmasan dolgozó családapákon és családanyákon, illetve azokon a jólelkű embereken át, akik mindenkin segíteni igyekeznek, és aztán csak kellemetlenségük származik belőle, egészen azokig az emberekig, akik súlyosan fogyatékos gyermekük miatt költöztek Angliába, akiről elmondásuk szerint Szlovákiában nem volt, aki gondoskodjon. A romák egyetlen kategóriája, amellyel sosem találkoztam, a hajléktalan volt. Míg pár „fehér” cseh és szlovák hajléktalant a leépülés különböző fázisaiban ismerek, romát egyet sem. Úgy tűnik, a romák között olyan jól működik a családi és klánbeli (vagy milyen) összetartás, hogy kevesen végezték az utcán. Legalábbis Angliában ez a helyzet.
A tolmácstörténetekben az a nagyszerű, hogy lassan bontakoznak ki. Kétségkívül ritkán fordul elő, hogy valakit csak egyetlenegyszer látok és megismerem az élettörténetét. Az ügyfeleim visszatérők. Egyesekkel fél vagy egy évet töltöttem el azzal, hogy orvosokhoz, hivatalokba, bíróságokra rohangáltunk. Valamikor többet tudok meg az életükről, mint amennyit szeretnék. Néha mesélnek nekem – persze, nem mindig az igazat, de amikor a szóáradatukat sokadszorra, ismételten hallgatom, könnyű kikövetkeztetni, miben mondanak ellent önmaguknak, és kideríteni vagy kitalálni, vajon hol bujkál az igazság. Ez egy kissé a detektívmunkához hasonlatos.

Remélem, hogy most senki sem kezd azzal gyanúsítgatni, hogy néhány tucat emberrel való munkakapcsolat alapján arra következtetek, hogy mindent tudok a londoni cseh-szlovák romaközösségről. Tudom, hogy nem tudok. Ez nem statisztikai elemzés, már azért sem, mert az ügyfeleim hadilábon állnak az angollal. A legokosabb, legműveltebb, legrátermettebb és talán – a szó jó értelmében – legenergikusabb újtelepesekkel egyáltalán nem találkozom. Nincs rám szükségük. Mindent elintéznek maguk.
Ez határozottan nem statisztika.

De annak határain belül, hogy nem statisztikát készítek, meg kell állapítanom, hogy úgy tűnik, a romák Angliában jobban érzik magukat, mint Csehországban vagy Szlovákiában. Legalábbis mindegyikük ezt állítja. Nem csak a segélyek miatt (amik itt, való igaz, magasabbak). Sőt a munka miatt sem, ami itt, elmondásuk szerint „cigány számára is” könnyebben felhajtható, mint „nálunk”. A romák, azok is, akik régen itt laknak, és azok is, akik frissen érkeztek, itt csak egy a számos etnikum közül, kisebbség a kisebbségek városában. Itt nem állnak – egyetlen „más” kisebbségként – szemben a többséggel. Senki – a szociális munkások sem, a rendőrség sem, az orvosok sem vagy a lehetséges munkaadók sem – kezelik őket olyan entitásként, amelyről „már túl sokat tudnak – és tudják, hogy nem számíthatnak tőlük semmi jóra”. Egyesek véleménye szerint – ez alatt az egyes romákat értem – a romák Angliában ez idáig nem rontották el a hírüket, még ha (ezt ugyanazok a romák állítják) már szorgalmasan dolgoznak is rajta, és további néhány év múlva ugyanolyan borzalmas lesz a helyzet, mint bárhol másutt.

Én remélem, hogy nem rontják el. Nálam nem rontották el – mint közösség határozottan nem –, bár be kell vallanom, hogy pár egyén valóban furán viselkedett és viselkedik.
Az elkövetkező napokban és hetekben az a tervem, hogy megpróbáljam összefoglalni néhány roma történetét, melyet a saját szememmel láttam és a saját fülemmel hallottam. Érthető módon a legerősebbeket választom ki. Olyan egyénekről írok, akik határozottan nem az átlaghoz tartoznak.
Mindeközben Laco tanácsához tartom magam.

Laco bajuszos, napbarnított, kopaszodó, sasorrú fickó – tulajdonképpen már csak volt –, kiejtése tipikusan roma, és úgy egyáltalán a cigányság minden külső attribútumával rendelkezett, amilyet csak el tudtok képzelni.
Az ő cseh-szlovák nyelvén kijelentette: „Ne bánj a cigányokkal kesztyűs kézzel, aranyom, hogy mindenki lássa, milyen k…k vagyunk. És ne cigánykodj!”
Ezt azután mondta, hogy megtudta (nem az én hibámból), hogy nemcsak tolmácsolásból élek, hanem főleg könyvek írásából. Laco, aki az iskolás évei óta nem nyitott ki egyetlen könyvet sem, hitt a varázserejükben.
Laco tipikusan olyan férfi volt, aki a roma összetartás nélkül már évekkel ezelőtt hajléktalanként végezte volna. Hosszú éveken át seperte az utcákat Streathamben, aztán rendszeresen elájult, és mivel Streatham tele van kórházzal, a mentőautó minden alkalommal egy másikba vitte. Egy Nigériából származó lelkiismeretes körzeti orvossal megpróbáltuk a mindenféle egészségügyi intézetek jelentéseiből kibogozni, valójában mi is a baja. Úgy nézett ki, hogy tönkrement a mája (be kell vallanom, Laco iszákos volt), magas a vérnyomása, a veséje felmondta a szolgálatot, hajlama van a cukorbetegségre, visszerei vannak, valami gond van a hátgerincével… Amikor Laco elszántan bekullogott a rendelőbe, Otuguor doktor mindig felhúzta a szemöldökét, mintha rácsodálkozna, hogy Laco még jár, és még mindig életben van. Rokkantsági járadékot akart intézni Lacónak, de ő nem akart beleegyezni, „hisz nem nyomorék”.

Az orvos – az én szavaimon keresztül – tapintatosan győzködte, hogy egy kicsikét azért nyomorék, rendesen kellene ennie, nem kéne alkoholizálnia és kímélnie kellene magát. Nem kéne folyton az utcán lődörögnie. Csakhogy Laco számára az utca jelentette az életet, hiszen cigány, nyomja őt a plafon. Kétkerekű kézikocsijával, amelyik az utóbbi időben botként szolgált, botorkált sarokról sarokra, harapófogó végű botjával itt-ott felvett egy-egy eldobott papírt, amott kaparójával eltávolított a járdáról egy rágógumit, emitt kis seprűjével összesepert valami rondaságot, és belerakta a kiskocsijába. Ismerte már az üzletek és kávézók valamennyi tulajdonosát, vidáman üdvözölte őket, azok kifutottak az üzletekből, hogy kávéval, egy darab kaláccsal vagy olyan jó szóval vendégeljék meg, amit értett.
Laco már régen nem lakott sehol. De láss csodát – valahányszor, amikor úgy tűnt, hogy nem lesz hol lehajtania a fejét, találkozott egy romával. Egy csehországi, szlovákiai, magyarországi, romániai romával. Szó szót követett, és ő a nejlonzacskóival beköltözhetett amaz családjához.
A munkáltatója meg akart tőle szabadulni. Nem tetszett neki, hogy Laco a műszak alatt néha összeesett, ezért azon volt, hogy kirúgja. Azonban nem talált rá okot. Laco példás utcaseprő volt, pontos, szorgalmas, előzékeny. Elutasította, hogy maga mondjon fel. Így hát a főnök hetente kétszer-háromszor elkezdte mondogatni, hogy nem fest valami jól, hogy inkább maradjon otthon és pihenjen… és aztán igazolatlan hiányzásokat írt ki neki. Laco nem látott át a szitán, amíg magához nem hívta a menedzser, és ki nem rúgta. Minek vacakolni egy alkalmazottal, aki hetente kétszer-háromszor lekési a műszakot? Holnaptól már nem kell jönnie.
Amikor erről beszámolt nekem Otuguor doktor rendelőjében, csoda, hogy nem sírt. De ezt követően sem ment nyugdíjba. Egész nap bolyongott az utcákon, ugyanazt az útvonalat járta be kiskocsijával, mint korábban, üdvözölték egymást a kis boltok és kávézók tulajdonosaival, és ajándékokat kapott tőlük. Havonta egyszer-kétszer valahol összeesett, az arra járók hívták a mentőt, és Lacót bevitték a kórházba. Ez szinte rutinná vált.
Régen nem tolmácsoltam Lacónak, eltűnt a láthatárról. Mígnem egyszer Otu-
guor doktor, az egyik ritka alkalommal, amikor megszegte az orvosi etikát, elárulta, hogy Laco már nem él. Egyszer későn érkezett a mentő. Állítólag még így is két-három évvel tovább élt, mint ahogy az várható volt.
Laco ezt már nem olvassa el, hogy megítélhesse, nem cigánykodom-e. Egyébként nem olvasná el akkor sem, ha még köztünk lenne. Nem olvasott, és mégis – vagy éppen ezért – hitt a szavak varázserejében.
Az orvos azt is elárulta, hogy Lacót tulajdonképpen szörnyen szerette. Még ha pokoli páciens volt is. Egyáltalán nem csodálkozom rajta. Lacóban, aki az utóbbi időben nem igazán mosakodott, elhanyagolta magát és nem mosta a ruháit, volt valami tiszta, mint egy erdei forrásban.

2011. november 7., hétfő

Pénzes Tímea fordítása