Jónás Tamás versei

Születésnapodra
(Juhász Gábornak)

Ma reggel, barátom, úgy keltem, mint a Nap.
Méltóság, fájdalom volt a világ, én hallgatag.

Kigyomlált emlékek, rendezetlen jövők között
ültem az ágy szélén, míg a szoba fénybe öltözött.
Félrevert a szívem, falusi, bolond harang.
Láttam magam, ami vagyok: elmúló, földi kaland.
Gyökereim, ahogy illik, kiásva, se istenem, se hazám.
Látom, ha kell, a foltot, az ékszert bárki igazán.
Megértek minden vágyat, becsülök minden bajt.
Keresek valamit, persze, de érdekem ingyen hajt,
mint az orgonabokrok, a rózsák. Jó lenni, nem divat.
Rendezgettem magamban mosolyogva kacatjaimat.
Emlékek. Tüskék. Nem mind. Az a sok, rövid pillanat,
amikor valakivel együtt tudtam jól érezni magamat,
plakátok másoknak, azokat ki kellene vetíteni.
Vagy merevíteni. Te tudod, hogy mennyire tartok
mindentől, ami rácsos, mozdulatlan. Vagy egy.
Fotóra, szoborra vágynék? Csak valamit ellobbantani.
Elhagytam, látod a rímet. Aput is, Cilit is, Pestet.
Nincsen más dolgom: új múltat, verseket festek.
És van, amit nem tudok mégsem, eszemmel sem akarom,
s ha van olyan tényleg, lélek, az őrzi nagyon-nagyon:
barátok. Delfinek, árvák, csapatban verik a tengert.
Némelyik néha ugrik, és eléri az egek vizét.
Onnan kell néznie végig, hogy úsznak lent szanaszét
társai, anyja, apja, szerelmek, bajtársai.
Negyvenöt. Negyven. Mi próbáljuk egymást megtartani!

Elégia

évekig néztük a dallast minden nagy pénteken
hitünk még nem volt hozzá csak a tágas értelem
vége lesz egyszer ahogy mindennek vége lett
éltünk már nem tudom hányan valami életet
terveink nem voltak vágyak vendégek ritkaság
tele volt a lakás csenddel szék alig öt-hat ágy
rendszeres reggelek munkák véletlen éjjelek
ernyedten mosolyogtunk: ez nem erőltetett menet
aztán az ablakok hadban egyik világos sötét
kitakarta a pocakos kozmosz a köldökét
izzadt is csepegtek szánkra illatos csillagok
sóvárogva figyeltem magam hol vagyok nem itt vagyok
jött aztán költözés harc gond szerelem gyógyszerek
maradtam magányos gondos végül is jó gyerek
értelme egyiknek sem volt nem is baj most se fáj
egyre nagyobb a tér tágítja a sok muszáj
tervezem akarni hinni imákat kóstolgatok
csak egyben vagyok biztos: egyben és negyven vagyok

Szerelmi vallomás

Nem jutott időm, hogy elmondjam. Dehogy!
Tulajdonképpen mindig van időm.
El is mondtam, le is írtam (magam). De hogy!
Kolozsvárra értem, s nem volt cipőm.
Meleg. Sem zokni, fogkefe, sem illatom.
András és Bréda adott, nulla gond.
Böködtem magam veled, csillagom!
A Hold két napig éppen hulla volt.
Nyomás, ha nincs, a szúrás is remek.
Mellédumálok. El kéne mondanom,
hogyan nem értem sós szerelmedet.
Öröknek tűnik, hiányos oltalom.
Jaj, érts félre, éppen most szenvedek.
Ez azt jelenti, minden rendben van
valami rendetlenség is. Komolytalan?
Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett bozonrendszerét.
De nem tudom, mert elmondani szép.
Elhallgatni szép. Gyötrődöm fénytelen.
Kívánni sem merem, legyél velem.
Hisz itt vagy, fekszel mellettem. Ugye?
Talán ez nem is szerelmünk ügye.