Csillag Lajos: Esztrád

Óvatosan kiles a vastag és súlyos bársonyfüggöny mögül. Azt gondolja, észrevétlen, de amint kidugja a fejét, egyből legalább száz szempár döfi keresztül. A félhomályból jobban szúrnak a tekintetek, mint azok a pontlámpák a mennyezetről, amelyek fénye valójában nem is világít meg semmit. Csupán ott vannak, ragyognak, mintha valami szintetikus csillagok lennének.

Ha léteznek jéghideg csillagok, akkor ezek azok. Alattuk halk moraj, néha pedig felvillan egy-egy vaku. Azok fent meg csak vannak, és nem tesznek semmit. A világ leghaszontalanabb csillagai merednek le a nézőtérre, és bámulják a bámulókat. Egy pillanatra felnéz és vissza le.  A sötét most még áthatolhatatlanabb. Zöld és kék fények villódznak előtte, mint amikor behunyja a szemét közvetlenül azután, hogy anyu eloltotta a nagyvillanyt és becsukta maga mögött az ajtót. Igen, akkor is ilyen szokott lenni egy darabig még. Anyu most ott ül lent valahol. Kirúzsozott szájjal és kihúzott szemekkel, keresztbe vetett lábakkal, és néha idegesen előveszi a mobilját az apró retiküljéből, hogy megnézze az időt. Vagy aput böki oldalba finoman a könyökével, hogy ne csörögjön már annyira azzal a popcornos zacskóval. Nem látja őket, de tudja, hogy ezt csinálják, mert mindig ezt csinálják. Még akkor is, amikor a függöny szétcsúszik, és a színpad fénye megvilágítja a nézőteret. Ott ülnek mindig balról rögtön az első és második székben, a harmadik sorban. Minden évben, amióta csak azt a filmet látta, elképzeli, hogy fog egy rá-di-ó-ve-vőt, és megnyom rajta egy piros gombot, és azután eltűnnek a jéghideg csillagok, a székek, és a vajas popcorn illatát égett fa és megolvadt vas szaga váltja fel. Anyu és apu most már nem más, mint egy nagy, harminc méter átmérőjű kráter, amit más anyukkal és apukkal együtt alkotnak. Aztán felnéz az égre, és igazi csillagokat lát, vagy csak látott. Ezt úgyse tudja az ember sose biztosra megmondani. Legalábbis a csillagok… hogy egyáltalán élnek-e még, amikor rájuk néz.

A többiek a világosítópultnál tolakszanak. Jobb is, hogy nem kell mindenkit külön összeszedegetni, másrészt viszont jó lett volna még egy-két dolgot átbeszélni a kezdés előtt. Itt viszont ezt nem lehet megejteni anélkül, hogy bármilyen susmus ki ne hallatsszon az anyuk és apuk tömege közé. Közvetlen kezdés előtt az ember gyomra már nem ugrál, nem ad ki semmilyen hangot, már nem böffen fel az uzsonna íze némi savanykás beütéssel. Már a szövegét se mondogatja magában, már az sem érdekli, hogy a székek, az asztal, a kiscsoportosoktól kölcsönzött játéktűzhely a helyén van-e. Most már mindegy. Most már ketten leülnek egymással szemközt az asztalhoz, egy fiú és egy lány. Most már ő maga is a kiscsoportosoktól kölcsönzött játéktűzhelyhez áll, és a kezébe vesz egy műanyag főzőkanalat. A többiek pedig továbbra is csak a világosítópultnál tolakszanak. A nézőtér felett kihunynak a jéghideg csillagok. Tudja, mert az anyuk és apuk tömege mintha hirtelen eltűnne odaát. Elhallgatnak a popcornos zacskók, és a mobilok még egy utolsót rezzennek, aztán kihunynak azok is. Az egész színpad és a nézőtér beleremeg, ahogy a bemondócsaj magas sarkúban a mikrofonhoz lépdel a függöny előtt. Csak a hangját hallani, amint a szöveget anélkül mondja el, hogy egy pillanatra is a kezében lévő papírra nézne:

‒ Most pedig, kedves szülők, fogadjanak szeretettel egy rövid kis színdarabot a negyedikesek előadásában, amelyet osztályfőnökük minden segítsége nélkül gyakoroltak be, hogy önöknek itt, ma bemutathassák. Jó szórakozást kívánok!

Ketten szaladnak az előtérbe, egy fiú és egy lány. A lány lesüti a szemét, mély levegőt vesz, a cipője orrára pillant, majd felnéz.
‒ Apu az egyesített vasműveknél dolgozik egész nap. Reggel hat órakor kel, hogy nyolcra beérjen a dolgozóba. Felül a biciklire, ami még az ő apukájáé volt, és megáll a barátjánál, akivel aztán közösen bicikliznek tovább apu kedvenc helyére. Azért szereti apu ezt a helyet, mert tudják, hogy korán kell kelnie, és ezért már korán kinyit… nak… ‒ Ismét a cipője orrát kezdi el nézni, hosszú másodpercek telnek el így.
‒ Mikor apu megér… ‒ A fiú folytatni próbálja a szöveget, de a lány újból felkapja a fejét, mintha hirtelen egy mély állomból ébredne, és folytatja.
‒ Mikor apu megérkezik a dolgozóba, piszkos ruhába öltözik át, hogy az, ami rajta van, ne legyen egyszerre cigarettafüstös és piszkos is, így anyunak könnyebb kimosnia. Ezután egész nap világító vasat vág, úgy, mint az emberek otthon a szalámit, a sajtot vagy a kenyeret. Nagyon izzad, ezért a főnöke mindig sört ad neki, amitől nem lehet berúgni, viszont azt mondják, jobb, mint ha vizet inna az ember. – A lány most már nem hajtja le a fejét, egyenesen néz előre a semmibe.
Ez alatt ő mindvégig a láthatatlan levest kavargatta a műanyag főzőkanállal, háttal az anyuknak és az apuknak. Most viszont megfordul, és ugyanúgy, mint az előbb, belebámul abba a félhomályba, ami pár perccel ezelőtt még tökéletes menedékül szolgált mindenkinek odalent. Most látja őket. Ott ülnek lent, balról rögtön az első és második székben, a harmadik sorban. Néhány másodpercig egyszerre legalább száz szempárba mered. Aztán konyhakesztyűben megfogja a műanyag fazekat. Az asztalhoz megy és leteszi középre, a kesztyűket leveti és a földre dobja. A fiú az előtérben megszólal:

‒ Anyu itthon van, nem dolgozik. Babát vár, de még mindig nem érkezett meg. Pedig már régóta várunk rá mindannyian. Amíg nem várta, addig a szomszéd városban dolgozott a kábelgyárban. Minden nap négykor kelt, hogy időben kigyalogolhasson a sarokra, ahol a busz felvette őt. Aztán egész nap kábelt tekert fel a könyökére, és műanyag zacskókba csomagolta. Mindig este hatra ért haza. Apu ezen sokat bosszankodott, mert magának kellett főznie. – Mindeközben ő a műanyag edényből műanyag tányérokba meri a levest. Először az asztalnál ülő fiúnak, majd a lánynak, és végül magának. Egy pillanatra sem néz oda, csakis a nézőtérre szegezi a tekintetét. A jobbján ülő fiúnak hétszer-nyolcszor is mer, amitől odalent halk kuncogás támad. Azt gondolja, ennek a levesnek ugyanolyan íze kell hogy legyen, mint az otthoninak. Anyu fog egy fazekat, és forró vízbe önti a tasak tartalmát. Sokszor álmodik azzal, hogy amikor majd ő lesz anyu helyében, sosem zacskóból főzi majd a levest. Illetve, ő majd nem a port teszi a forró vízbe, hanem saját magát. Benyúl az inge alá, és egy piros szívet húz ki alóla. Kettétöri, mint a reklámokban a leveskockát szokás, és belemorzsolgatja a fortyogó vízbe. A láthatatlan levesnek pedig ugyanolyan íze van csakugyan. Mindhárman egykedvűen szürcsölik, csak a fiú fintorog hozzá:
‒ Mondtam, hogy mindig elsózod.
‒ Egy szem sót sem tettem bele, tudod, hogy a tészta van elsózva mindig, amit anyád sodor.
Most már megbátorodtak az odalent ülők, vagy legalábbis feloldódhattak, vagy legalábbis elkezdhették unni a dolgot. Elszórtan egy-két kacarászás hallatszik, újra előkerülnek a zakók belső zsebébe tömködött popcornos zacskók, és persze újból felvillannak a mobilok is.
‒ Anyámnak annyi ereje sincs, hogy az ágyból kikeljen, nemhogy tésztát sodorjon, mit köll folyton hepciáskodni?! Az, hogy nem tudsz megfőzni egy kibaszott levest se, arról nem anyám tehet! Egész nap itthon mereszted a… ‒ A lány kilöki maga alól a széket, és kirohan. Érdekes. Várta ezt a jelenetet. Azt gondolta, olyan lesz, mintha videóról nézné saját magát. Ketten maradtak, és ketten szürcsölnek tovább. A fiú néha meg is fújja a levesét, vagy megszagolgatja, mintha nem is volna biztos abban, hogy a lé egyáltalán emberi fogyasztásra alkalmas.

‒ Hát ez már… ‒ Egy hajszálat húz ki a műanyag tányérból.
Na, most van az, hogy meglepetést kellene mímelni. Már nem tudja, hogy akkor esne-e ki a szerepből, ha ezt tenné, vagy ha csak egyszerűen nem a nézőtér felé bámulna folyamatosan. Már nem tudja, hogy otthon van-e, és anyu eloltotta a nagylámpát, vagy újra kigyúltak a jéghideg csillagok odafent. Nincs semmi, csak az áthatolhatatlan sötét és az előtte villódzó zöld és kék fények, amelyek néha egy virág alakját öltik fel, vagy kígyóvá formálódnak, ami még csak nem is tekergőzik, hanem mereven kiúszik a képből. Milyen vicces is volna, ha most valaki azt mondaná, a pokolra került. Már csak azért is, mert annyiszor elképzelte ezt a helyet, és pont ilyennek látta. Mármint sötétnek és egészen elviselhető hőmérsékletűnek. Az arcát kiemeli a tenyeréből. A fiú lábszárait látja maga előtt, majd a hasát, majd a mellkasát, majd az arcát és a szemeit. Az ajkairól pedig ezt olvassa:
‒ Tudod, hogy szeretlek. – Érzi, ahogy egy papír zsebkendőt finoman végighúz az orra alatt, hogy letörölje az orrából megeredt vért. A fiú egy másik papír zsebkendőt is átnyújt. Most látja csak, hogy a tenyere is ragad tőle.

Az utolsó kép, hogy beszáll az autó hátsó ülésére, és letekeri az ablakot. De arra, hogy a betörő szél esetleg végig az arcát csapkodta, vagy ő maga felfelé nézett a csillagokra, vagy csak a sötét határt bámulta volna, már nem emlékszik. Az út mintha meg se történt volna. Arra gondol, hogy ma este úgyis erről fog álmodni. Akkor majd minden kiderül. Hogy ugyanúgy ott ül majd az autó hátsó ülésén, és a gallérja mentén, az inge alá a szívébe szivárognak a történések, és emiatt nem emlékszik semmire, mert ő maga mindent elnyel. Ha léteznek fekete lyukak, akkor ő most az. És mire hazaérnek, anyunak már csak a vizet kell feltennie forrni, hogy azután már csak újból az inge mögé nyúljon, és a szívét belemorzsolja, mint ahogy a reklámokban szokás a leveskockát. Aztán leülnek az asztalhoz, és megeszik a sós levest anélkül, hogy egy szót is szólnának egymáshoz. Vacsora után pedig mindannyian lefekszenek. Anyu eloltja a lámpát, amitől zöld és kék fények villódznak előtte még egy ideig. De aztán elalszik, és ott ül az autó hátsó ülésén megint. Ezután anyu a fürdőszobába megy, hogy lemossa a rúzst és a szemfestéket, és alkoholos vattával letisztítsa a sminket. Még egy darabig a tükörben nézegeti, tapogatja a nyakán lévő ujjnyomokat. Mikor belép a hálószobába, apu még valamilyen könyvet olvasgat. Illetve csak nézi a betűket. Miután eloltják a lámpát, sokáig forgolódnak még. Csengő füllel alszanak el, mintha közvetlen mellettük valami felrobbant volna, mintha egy repülő húzott volna el felettük, mintha végig a fülükbe ordított volna valaki.