Németh Zoltán: Sorozatgyilkosság a Parnasszus tövében

Az esztétikai tapasztalat megjelenítésének és felmutatásának érdekében az ún. elit irodalom számára rendkívül fontos a nyitottság, amellyel a nyelvi tér legtágabb tartományait képes belakni és hasznosítani. Egy ilyen specifikus nyelvi tér, amely az irodalmiság határterületein helyezkedik el, a dilettáns nyelvhasználat, vagy helyesebb inkább dilettáns nyelvhasználatokról beszélni, hiszen nem egységes jelenségről van szó.

A dilettáns nyelv és a dilettáns irodalom felhasználásának kétségkívül nagy hagyománya van a magyar irodalomban, amely hagyomány leginkább az ironikus és parodisztikus formákkal tart rokonságot, de talán sosem vált akkora jelentőségűvé, mint a posztmodern irodalomban. A posztmodern magyar irodalom legjellegzetesebb megnyilvánulásai közé ugyanis az intertextualitás, a parodisztikus-ironikus beszédmód, az álneves-maszkos szövegalkotás mellett éppen a dilettáns nyelvvel folytatott kreatív játék tartozik, miközben az előbb említett jellegzetességek gyakran együtt, egymásra kopírozódva jelennek meg. Parti Nagy Lajos legendás Sárbogárdi Jolánjának A test angyala című kisregénye például olyan álneves szövegként lép működésbe, amely a ponyvairodalom és a füzetes lányregények dilettáns nyelvének parodisztikus újraírása által képes megszólítani olvasóját. Kukorelly Endre verseinek rontott nyelvi anyaga a dilettáns irodalomba tartozó alkotások problematikus stilisztikai megoldásaival is kapcsolatba hozható. Kovács András Ferenc palimpszesztként felépülő szövegeiben, illetve Lázáry René Sándor-verseiben is tetten érhető többek között az archaikus és dilettáns nyelv együttes, produktív felhasználása. A kollektív maszkként megjelenő fiktív költő, Tsúszó Sándor több versének intonációja, illetve fikcionált recepciója is értelmezhető a dilettáns irodalom kontextusában. Sántha Attila Székely Árti-versei a székely nyelvjárási elemek és a dilettáns nyelvhasználat keveredéséből építik fel sajátos nyelvi világukat. Legutóbb pedig Petrence Sándor versei alakítottak ki olyan lírai nyelvi teret, amelyben a nyelvjárási elemek mellett, a népi irodalomra jellemző intonáció és a dilettáns nyelvre jellemző szövegalkotás lép párbeszédbe.

Orbán János Dénes Sándor vagyok én is… című, Kivezetés a költészetből alcímet viselő kötete is a magyar irodalomnak ebbe a vonulatába sorolható, olyan kísérletként jelenik meg, amely a dilettáns irodalom és a dilettáns nyelvhasználat lehetőségeinek felmérésére és újrahasznosítására tesz ajánlatot. A kötet – talán tudatosan, talán kényszerből – töredékes formában, négy, egymást érintő, de egymás mellett elcsúszó kontextusban foglalkozik a témával: egyrészt humoros-tréfás esszékben, áltanulmányokban; másrészt dilettáns szövegek szerkesztői kommentárjai által; harmadrészt dilettáns szerzők verseiből összeállított miniantológia formájában; negyedrészt pedig Orbán János Dénes saját dilettánsvers-imitációinak közlésével.

A kötet összeállításának ötlete és kiindulópontja minden bizonnyal az Irodalmi Jelen folyóirat legendás, Sándor vagyok én is… című rovata, amelyben a versszerkesztő Orbán János Dénes idézte és kommentálta a beküldött szépirodalmi anyagot – döntő többségükben dilettáns szövegeket. A rovatnak címet adó vers kiválasztása abszolút telitalálat volt a szerkesztő részéről, Szoboszlay Sándor verse a dilettantizmus, az epigonizmus, a bárgyúság és a lírai gondolattalanság olyan tipikus keveredése, amely végigkíséri az összes közölt verset:

„Sándor vagyok én is, ha nem is Petőfi,
Nem a nagy Petőfi, hanem Szoboszlay.
De a szívem épp úgy, mint a nagy költőé,
A feleségemé s szeretett hazámé.”

Orbán János Dénes nyelvteremtő ereje ennek nyomán egy új kifejezéssel ajándékozza meg a magyar irodalmat: ez a „sándorkodás”, illetve a „Sándor-irodalom”, amely a dilettantizmus, illetve annak uralkodó magyar formája, a petőfieskedés egyik megnevezéseként funkcionálhat a továbbiakban. A Sándor vagyok én is… című rovatban közölt szövegek ennek nyomán a kötetbe a Sándorirtás cím alatt kerültek be, s tulajdonképpen egy-egy szövegrészletből és annak szerkesztői kommentárjából állnak.
A Sándorirtás cím valódi telitalálat arra a szövegmunkára, amelyet Orbán János Dénes végez. A dilettáns szöveget olyan maró kritikával illeti, amely néha a durvaság határait súrolja: „Namármost: ilyenkor el kell csenni azt a seprűt, és be kell tenni a lány lába közé. Valószínűleg pofon vágja, de ha mázlija van, az is lehet, hogy elrepül vele. De mindenképpen lesz téma” (60.); „A múltkori kérdésre nem válaszolt. Hogy nagyon nehéz ezeket a verseket kitolni a kloákán?” (93.); „Mi igazán nem próbáljuk Önöket megakadályozni abban, hogy tyúkok legyenek, ha már költővé válni nem sikerült…” (101.) Ezekben az esetekben az az érzésünk, hogy a szerkesztő ágyúval lő verebekre, és a poétikai szempontból szánalmas, irodalmi mércével nem mérhető verseket pusztán felhasználja saját verbalitásának prezentálására, a maró gúny lehetőségeinek tesztelésére, felsőbbrendűségének kinyilvánítására. A magas lóról beszélő professzionális költő és versszerkesz-
tő stílusa, amely nem mentes a személyeskedéstől és a gúnyos megjegyzésektől, olyan önbizalomról árulkodik, amely sokszor visszatetszést is kelthet. (Tulajdonképpen szinte elképzelhetetlennek tartom, hogy ha a kortárs magyar irodalomból egy befutott költő vagy irodalomtörténész rákényszerülne egy ilyesféle rovat vezetésére, akkor hasonló hangot ütne meg a tehetségtelen szerzőkkel szemben.)
Másrészt talán tévedésben vagyunk, amikor a kommentárok intonációját a szerkesztői munka szokásos fogalmaival próbáljuk meghatározni. Orbán János Dénes ugyanis kommentárjaiban is nyelvet teremt, sokszor archaikus, nyelvjárási szavak segítségével, számára a versszerkesztői munka olyan lehetőség, amely által egy sajátos kommentárnyelvet alakít ki. Hiszen már a rovat címe és a Szoboszlay-idézet is nyilvánvalóvá teszik, hogy ha egy tehetségtelen verselő vagy prózaíró küldi ebbe a rovatba szövegét, akkor valódi poétikai akasztásban lesz része. Vagyis ebben az esetben inkább a nyelvi agressziónak a humor, a leállíthatatlan játékelv felé való kitágításáról beszélhetünk.
Hogy nem annyira szigorú értelemben vett értelmezői szövegmunkáról, mint inkább egy téma poétikai megteremtéséről van szó, arra azok az esszék és tanulmányok is jó példák, amelyek a kötet elején találhatók. Ezekben a szerző saját szerkesztői tapasztalatát, a kortárs könyvkiadás gyomorforgató anomáliáit, a szerzői imidzsépítés visszásságait is taglalja. Azért rendkívül fontos írások ezek, mert a kortárs irodalmi tér visszatetsző jelenségeiről kötetlenül, szimpatikus szabadsággal ír a szerző, olyan nyelvi teret talált önmagának, ahonnét ezek a jelenségek elmondhatók és továbbgondolásra késztetik az olvasót.
Az esszék és tanulmányok némelyike persze tökéletes áltanulmány, álesszé, amelyet a humoros-parodisztikus nyelvhasználat, illetve a kettős beszéd lehetőségeinek felhasználása jellemez. A Hogyan írjunk és publikáljunk verset? című  tanulmányban például úgy keverednek a valóban megfontolandó gyakorlati utasítások a dilettáns alkotókra jellemző eljárásokkal, hogy valódi parodisztikus áltanulmány jön létre a szövegből.
A kötet harmadik része antológia, amelyben a legkarakteresebb dilettáns költők műveiből kapunk kommentált áttekintést. A Szoboszlay Sándor, Kozma Hugó, Pál Sándor, Varecza László, Fegyverneki Szabó András, Bocsó Imre, Bartos Csaba István, valamint egy bizonyos Gy. J. verseiből összeálló anyag valóban mély merítés, amely lehetőséget adhatott volna a dilettantizmus jelenségének szélesebb értelmezésére. Orbán János Dénes azonban, ahogyan a kötet tanulmányaiban és a Sándor vagyok én is… című rovat kommentárjaiban sem, úgy itt sem vállalkozik erre, inkább töredékes formában szembesít a dilettantizmus jellegzetes vonásaival, elméleti kérdéseivel, ideológiai és stilisztikai variációival.
Ha ezekből a fragmentumszerű megjegyzésekből, ki- és beszólásokból valamiféle listát próbálnánk összeállítani, a dilettantizmus listáját, akkor eléggé változatos képet kapnánk. Eszerint a dilettáns szövegformálásra jellemző a múlt hangjainak, poétikáinak puszta utánzáson alapuló megismétlése – a magyar irodalomban leginkább Petőfi költészete ihlette meg a dilettáns alkotókat, s a petőfieskedők, Petőfi-utánzók áradata özönlötte el a magyar dilettáns irodalmat egészen napjainkig. Az utánzás gyakran odáig megy, hogy sorokat, sőt strófákat tulajdonítanak el közismert költők verseiből, amelyeket az eltulajdonítás gesztusa nyomán saját alkotásként prezentálnak.
A dilettáns alkotások további jellegzetességei a nyelvi szélsőségek, határátlépések, amelyek vagy túlságosan egyszerűek, naivak, bugyuták – vagy éppen ellenkezőleg: túlzsúfolt, gondolat nélküli őrült nyelvi tákolmányok, amelyek impozáns méretei minduntalan megbicsaklanak. Orbán János Dénes kötetében mindkét esetre több példát is találhatunk.

„Nyújtózkodó esti fényben
Csilingel a gyöngyvirág,
»De szép ez a muzsikaszó!«
Suttogja a holdvilág.”
(G. T.: Az egér és a hold)

Illetve:

„sugárfertőzött mellényként
öltöttem magamra
a gyöngy-tokájú kozmosz vad spermaillatát
és megmásztam
a ribanckodó semmi
napkitörésektől véres kaptatóit”
(Gy. J.: [Töredékek])

Mindkét esetben a semmitmondás veszélye kísért, hiszen vagy meg sem jelenik az esztétikai jelentés, vagy kioltják egymást a nyelvtárgy egymás ellen feszülő belső jelentései.
Nem véletlenül vált ki a legtöbb dilettáns szöveg nevetést, humoros hatást: az akaratlan paródia sok dilettáns szöveg kísérőjelensége. Ebben az esetben a fel nem ismert hiba, elvétés mint a szöveg kísérőjelensége, kiirthatatlan mellékeseménye jelenik meg. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a dilettáns alkotások esetében arról van szó, hogy a szöveg túlságosan is átlátható, nem gördít akadályt a befogadó elé, mivel elhasználódott, kiégett, túlságosan ismert elemekből próbál jelentést kreálni, s éppen ez az – akár bergsoni értelemben vett – görcsösen mechanikus ismétléskényszer válik nevetségessé.    
De a dilettáns alkotások problematikája még ettől is mélyebb és nyugtalanítóbb, s éppen azt hiányolom Orbán János Dénes könyvéből, hogy a dilettantizmus jelenségének erre a mély és nyugtalanító kérdésére nem reflektált. Két síkon jelenik meg ez a probléma, s mindkettő a temporalitással, a művészet időbeliségével, illetve kontextusfüggőségével kapcsolatos. Az első kérdés: Miért számít dilettánsnak ma az a szerző, aki szinte tökéletesen imitálja Petőfi stílusát, hiszen ha kétszáz évvel ezelőtt írja ezeket a verseket, minden valószínűség szerint fontos szerző lenne. A második kérdés: Hogyan lehet az, hogy vannak olyan művészek, akiket saját művelt kortársaik dilettánsnak tartottak, ma pedig a kánon részei?
Véleményem szerint ezekre a kérdésekre csak úgy lehet válaszolni, hogy azt mondjuk, nem létezik valamiféle a priori dilettantizmus, nincs valami öröktől fogva beazonosítható dilettáns szövegalkotási mód – hanem az, hogy mi számít dilettánsnak, időtől és kontextustól függ: vagyis minden korban és konkrét irodalmi helyzetben más és más számít dilettánsnak, s az idő és kontextus változásai minden bizonnyal felül is írják mai vélekedésünket. Eszerint az irodalmi érték mozgó minőség, s így minden bizonnyal a dilettantizmus meghatározási kísérletei is azok.

Ha viszont ez így van, akkor az Orbán János Dénes szövegeire, kommentárjaira jellemző magabiztosan gúnyos hangvétel magabiztossága és gúnyossága sem tartható fenn, vagy csak nagyon korlátozott mértékben. Még akkor is így van ez, ha a kötetbe sorolt szövegek szinte mindegyike e sorok írója szerint is vérbeli dilettáns alkotás.

Amilyeneket Orbán János Dénes is megpróbált imitálni. (Mai napig emlékszem arra a jelenetre, amikor az Irodalmi Jelen ötéves évfordulóján OJD a Sándor vagyok én is… című rovat dilettáns szövegeiből olvasott fel a közönségnek, és a szűnni nem akaró röhögés nyomán némiképp tréfásan, némiképp méltatlankodva jegyezte meg: nagyobb sikerem van, mintha a saját szövegeimet olvasnám fel.) És akkor felmerül a harmadik nyugtalanító kérdés: vajon a dilettáns szöveg imitálása dilettáns szöveg-e? És ha nem, akkor azért, mert gyenge imitáció, vagy valami más ok miatt? Talán a dilettáns nyelvhasználat magas fokon, tudatosan és a következetesen végigvitt nyelvi logikája az, ami distanciát jelenthet dilettáns szöveg és annak imitációja között.
Mint már említettük, a posztmodern irodalom egyik fontos stratégiája az irodalmat nyelvjátékként gondolja el, s ebből a szempontból a dilettáns szövegekre jellemző nyelvhasználat is kiaknázandó lehetőség. Ráadásul a posztmodern irodalomnak ez a stratégiája az ironikus-parodisztikus megszólalásformák sokaságát alakította ki, s ehhez a szövegmunkához a dilettáns alkotásokra jellemző nyelvhasználati formák is jól jöttek. Különösen a nyolcvanas évek második fele és főként a kilencvenes évek volt ennek a(z általam areferenciális) posztmodernnek nevezett irodalomnak az uralkodó korszaka, amelynek nyelvi terét többek között Esterházy Péter, Parti Nagy Lajos, Kukorelly Endre, Kovács András Ferenc, a fiatalabbak közül Varró Dániel, Csehy Zoltán, Gergely Edit, Mizser Attila, Vida Gergely, a Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba szerzőpáros vagy éppen Orbán János Dénes szövegei alakították ki. A Sándor vagyok én is… ihletettségében is ennek a szövegalakítási módnak és nyelvhasználatnak az intencióit őrzi és viszi tovább.
A 2000-es évektől kezdődően azonban többek között Kemény István, Szijj Ferenc, Borbély Szilárd, Erdős Virág, a fiatalok közül Krusovszky Dénes, Csobánka Zsuzsa, Bajtai András és mások nyomán olyan új (általam antropológiainak nevezett) posztmodern stratégia jelent meg a magyar irodalomban, amely az alárendelt nézőpontoknak, a traumatizált (nemi, etnikai) kisebbségi identitásoknak és az önéletrajzi aspektusból elbeszélt történeteknek biztosít nagyobb nyelvi teret. Ebből a szempontból a Sándor vagyok én is… című kötet sokszínűsége, sokhangúsága ellenére is megkésett vállalkozásnak tűnhet, amely talán éppen ezért nem váltott ki számottevő kritikai aktivitást, ezért nem tudta megteremteni saját recepcióját.
(Orbán János Dénes: Sándor vagyok én is… Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy – Erdélyi Híradó Kiadó – Irodalmi Jelen Könyvek, Kolozsvár – Arad, 2012, 224 oldal)