Barlog Károly: Irodalom és zene 2. / Yesterday is here – ad notam Tom Waits
Munkába indulás előtt még egyszer belenéztem a tükörbe. A szemem kékjét figyeltem – akár egy mély tó. Csönd volt a szememben, semmi más. Valami hasonlót olvastam Mészöly Mikós Film című regényében: Nem hiány vagy tartalom; egyszerűen csend. Ez a mondat járt az fejemben később is, amikor rázártam a kis, alig húsz négyzetméteres garzonra az ajtót.
A nyár még mindig elviselhetetlen volt, napról napra dőltek a melegrekordok. Az aszfalt olvadt a lábunk alatt, és a villamossínek kiflimód felpúposodtak. Mintha az eget szerették volna megérinteni. A Hungária és Ajtósi Dürer sor kereszteződésénél láttam ezt – ahogyan a sínek az éghez imádkoznak. Egy mozdulatlan villamoson tágra nyílt szemekkel kémlelő utasok, a peronon tanácstalan várakozók, kék és borostyánsárga fények villanása. Odébb már terjedt a hír, hogy az 1-es villamos teljes vonalán káosz van, ezért a közlekedési társaság pótlóbuszokat küld.
Pár perc múlva befutott az első busz, szélvédőjén fekete táblafilccel rögtönzött 1V felirat. Sodródtam az embermasszával, mintha nem is lett volna önálló akaratom. Most azt írom, mintha, pedig ez az igazság, hogy az akarat egyetlen cseppje sem volt bennem. Olyan bambán, elveszetten követtem a többieket, mintha ez lett volna az egyedüli választásom, hogy én is ott lógjak a pótlóbusz vasán a többiekkel.
A villamospótló buszon láttalak meg téged. Mikor is volt? Tegnap. Pontosabban olyan, mintha tegnap lett volna. Istenem, hány tegnap múlt el azóta már!
A villamospótló buszon nem szoktam ismerkedni. Úgy egyáltalában nem érdekelnek azok az emberek, akik pótlóbuszon utaznak. A pótlóbuszok valósága egy másik, nem igazi valóság. Egyébként meg szeretem az állandóságokat – azt, hogy mindig ugyanabban a percben érkezem a Hungária körút és az Ajtósi Dürer sor kereszteződésére, a megállóban mindig ugyanazokkal az arcokkal, ugyanazokkal a derékba tört életekkel találkozom; az 1-es villamos is mindig pontosan érkezik, én pedig mindig a leghátsó ajtón szállok fel, és nézem az utcákat, az épületeket távolodtukban.
Tegnap mégis úgy éreztem, meg kell szólítanom téged. (Tegnap volt? Most meg olyan, mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta.) Töprengtem az emberszagban, hogy mit mondjak neked. Aztán odaléptem hozzád, mire te elhúzódtál, és azt mondtad: Bocs, de villamospótlón nem ismerkedem. Hát ez az, hogy én sem – válaszoltam erre én. Ezen mindketten jót nevettünk.
Az ellenőrök a Puskás Ferenc stadionnál szálltak fel, és nem ismertek kegyelmet. Egyikük olyan agresszíven, céltudatosan közelített felénk, mintha csak azért szállt volna fel, hogy bennünket megbírságoljon. (Lehet-e bírságot kiszabni azért, ha valaki egy villamospótlón lesz szerelmes?) Nézd az arcát, súgtam a füledbe, épp olyan, mint maga az ördög. Erre te Tom Waits egyik híres mondatát idézted: „Talán nincs is ördög; meglehet, csak Isten az, amikor részeg.” Akkor nincs mit tenni, mondtam a bérletem után kotorászva, imádkozzunk a mi részeg istenünkhöz.
A Népligetnél vettünk búcsút egymástól. Ismét hagytam magam sodródni a tömeggel. Odakünn az autók eszeveszett tülkölése, a buszon pedig te, és az emberszagú nyugalom. A munkahelyemen minden a régi volt. Megszámoltam a gemkapcsokat, töltöttem muníciót az irattűzőbe, cigiztem és kávéztam a belső udvaron a kollégákkal – tökéletes semmittevésben telt el a nap. Este sokáig tévéztem, majd a szomszéd házaspár veszekedését hallgattam, ahogy mindketten az üvöltötték húsz percen át, hogy „ne üvölts!”
Éjfél után szélesre tártam az ablakom, az utcán kóbor kutyák marcangolták szét a csöndet. Feltettem Tom Waits Franks Wild Years című lemezét, és torokszakadva üvöltöztem a Yesterday is here szövegét. És már csak röhögni tudtam magamon, azon, hogy nekem elég egy BKV-sztrájk vagy egy pályahiba is ahhoz, hogy fülig szerelmes legyek.