Bataille, Georges: A kínszenvedés

Az isteni dolgok olyannyira átláthatóak, hogy még sötét szándéktól indíttatva is a nevetés megvilágított mélyébe csúszunk.
Az én életem érzéki tapasztalaton alapul, nem pedig logikus magyarázaton. Az isteniről olyan őrült tapasztalatom van, hogy kinevetnek, ha beszélek róla.

 

Zsákutcába jutok. Itt minden lehetőség kimerül, a lehetséges elrejtőzik, és a lehetetlen az úr. A mértéktelen, kétségbevonhatatlan lehetetlennel szemben állni – amikor már semmi nem lehetséges, nézetem szerint nem más, mint az isteni megtapasztalása; hasonló a kínszenvedéshez.

Vannak időszakok, amikor Ariadné fonala elszakad: ilyenkor csak üres ernyedtséget érzek, már azt sem tudom, mi van velem, éhes vagyok, fázom, szomjazom. Ilyen pillanatokban nem lenne értelme az akarathoz folyamodni. Az életképes álláspont iránt érzett undor számít csak, az undorodás attól, amit mondani, írni találtam, ami kötelezhetne: hűségemet érdektelenségnek érzem. A felkavaró hatású, ellentmondásos gyengeségből nem látok kiutat, és ez a hatás megelégedéssel tölt el. Bizonytalan vagyok: már csak repedéseket, tehetetlenséget, hiábavaló nyugtalanságot látok magamban. Romlottnak érzem magam, minden, amihez hozzáérek, megromlik.

Kivételes bátorság kell ahhoz, hogy ne roppanjunk össze a depressziótól, és tovább lépjünk – de minek a nevében? Azért én zavarosságom ellenére is tovább lépek: az ember folytatódik bennem, és túljut ezen. Amikor azt mondom magamban: MI EZ?, érthető válasz nélkül maradva azt gondolom, hogy ennek az embernek végül el kellene pusztítania azt, ami én vagyok, és úgy kellene önmagává válnia, hogy ostobaságom ne tegyen többé nevetségessé. Ami azt illeti… (néhányan, titkos tanúk, talán majd belém látnak) arra kérem őket, hogy gondolják meg: hiszen arra ítélve, hogy emberré váljak (vagy még többre), most meg kell halnom (önmagam számára), és világra kell hoznom önmagam. A dolgok már nem sokáig maradhatnának a maguk állapotában, az ember lehetősége nem korlátozódhatna önmaga szüntelen utálatára, a halál ismétlődő megtagadására. Nem lehetünk vég nélkül azok, amik vagyunk: egymást eltörlő szavak, ugyanakkor rendíthetetlen tartóoszlopok, a világ alapjának képzelvén magunkat. Ébren volnék? Kétlem, és sírni tudnék. Én lennék az első a földön, aki úgy érzi, hogy az emberi tehetetlenség megőrjíti?

Tekintetek, amelyekben meglátom a megtett utat. – Tizenöt éve már annak (talán kicsit több is), hogy késő éjjel hazafelé mentem, már nem is tudom, honnan. A Rennes utca kihalt volt. A Saint-Germain felől jövet átmentem a Four utcán (a posta oldalán). Kezemben nyitott esernyőt tartottam, holott azt hiszem, nem is esett. (Pedig nem ittam: mondom, ebben biztos vagyok.) Tartottam ezt a fölöslegesen felnyitott ernyőt (hacsak nem azért, amiről később lesz szó). Nagyon fiatal voltam akkor, zavaros fejű, telve léha mámorral: illetlen, szédítő, de már gondokkal, szigorral tele, kínzó gondolatok sorjáztak a fejemben… Az értelem e hajótörése közepette a szorongás, a magányos bukás, a hitványság, az értéktelenség megtalálta a számítását: az ünneplés egy kicsit odébb újrakezdődött. Az bizonyos, hogy ez a fesztelenség, ugyanakkor a megsértett „lehetetlen” szétrobbantak a fejemben. Egy nevetéssel kitöltött tér sötétlő szakadéka nyílt meg előttem. A Four utca kereszteződésénél ebben a „semmiben” ismeretlenné váltam, hirtelen… nem létezőnek tekintettem ezeket az engem körülzáró szürke falakat, s belevetettem magam valamiféle eksztázisba. Isteni módon nevettem: a fejemre csúszott esernyő eltakart (szándékosan ezzel a fekete lepellel fedtem el magam). Úgy nevettem, ahogy talán még soha nem nevettek, minden dolog rejtett lényege feltárult, leplezetlenné vált, úgy, mintha meghaltam volna.

Nem tudom, megálltam-e az utca közepén, esernyővel álcázva delíriumomat. Talán felugrottam (ez kétségkívül illuzórikus): görcsösen megszállott voltam, azt hiszem, futás közben nevettem.

A kétely állandó szorongással tölt el. Mit jelent a megvilágosodás? Miféle természetű? Olyan, mintha a nap fénye belülről elvakítana és lángra lobbantana? Kicsivel több vagy kevesebb fény nem változtat semmin: mindenesetre akár napfényes, akár nem, az ember csak ember: csupán embernek lenni, nem kilépni ebből az állapotból: ez azonos az elfojtással, a súlyos tudatlansággal, a tűrhetetlennel.

„A szorongás gyönyörré változtatásának művészetét tanítom”, „a szorongás megdicsőítését”: ebben rejlik e könyv értelme. A bennem lévő nyerseség, a „szerencsétlenség” csak feltétel. Ám a gyönyörbe forduló szorongás azért még szorongás marad: nem a gyönyör, nem is a remény, hanem a szorongás okozza a bajt és valószínűleg a pusztulást is. Aki nem „hal bele” abba, hogy csupán ember, az mindig is csak ember marad.

A szorongást természetesen nem lehet megtanulni. Talán előidézik? Lehetséges: ám ebben egyáltalán nem hiszek. Fel lehet kavarni az alját… Ha valaki szorongásról beszél, be kell bizonyítani neki, hogy az okok nem léteznek. Azt hiszi, van kiút a szenvedéseiből: ha több pénze volna, ha volna egy nő, egy másik élet… A szorongás keltette ostobaság határtalan. A szorongó ahelyett, hogy szorongása mélyére ásna, csak fecseg, megalázza magát és menekül. Pedig a szorongás volt a szerencséje: a megérzései arányában volt kiválasztva. De mekkora veszteség, ha kibújik alóla: ugyanúgy szenved és megalázza magát, ostobává, álságossá, felületessé válik. Az eltussolt szorongás nyugtalan, ám üres jezsuitává változtatja az embert.

Reszketve. Mozdulatlanul, állva maradni, magányos sötétségben, esdeklő mozdulat nélküli testtartásban: esdeklés ez, de gesztus és főleg remény nélküli esdeklés. Elkárhozva és könyörögve, vakon, félholtan. Mint Jób, nagy nyomorúságában, de semmiben nem bízva, az éj leszálltakor, tehetetlenül, tudván, hogy minden elveszett.

A könyörgés értelme. – Így juttatom kifejezésre, ima formájában: – „Ó, Istenem, Atyám, Te, aki egy kétségbeesett éjszakán megfeszítetted a Te fiadat, aki ezen az öldöklő éjszakán, amint a haláltusa – s vele a kín kiáltása – lehetetlenné vált, Magad lettél a Lehetetlen, és a rettenetig átérezted a lehetetlenséget, kétségbeesés Istene, add nekem e szívet, a Te szívedet, aki gyenge, elcsigázott, és már nem viseli el, hogy Te létezel!”

Nem értjük, hogyan kell beszélnünk Istenről. Az én kétségbeesésem semmi Isten kétségbeeséséhez képest! Semmit nem vagyok képes átélni vagy megismerni anélkül, hogy ne képzelném el, amint Isten is átéli és megismeri azt, amit én. Lehetségestől lehetségesig hátrálunk, minden újrakezdődik bennünk, és soha nincs lejátszva semmi, csak Istenben: a lét eme ugrásában, hogy Ő van, az ő „végérvényességében”? Senki nem értené meg az imádság lényegét, ha nem érezné Isten kimerítő magányát.

Ám bennem minden újrakezdődik, semmi nincs lejátszva. Belepusztulok embertársaim végtelen lehetőségébe: ez a végtelen lehetőség eltörli eme én értelmét. Ha egy pillanatra el is érem a lehetséges végső határát, már menekülök is, máris másutt vagyok. És mi értelme van a végső abszurditásnak: cseppenként hozzáadni Istenhez a lehetőségek határtalan ismétlődését és a bukott lét e kínszenvedését a tömérdek emberi szerencsétlenség közepette? Mintha egy örök pásztor hajtotta nyáj, bégető hullámzás volnánk, megállás nélkül futva, menekülve az összességre szűkülő lét borzalma elől!

Hozzám, a félkegyelműhöz Isten közvetlenül szól: egy hang fénycsóvaként tör elő a sötétségből és beszél – mint dermesztő láng, perzselő bánat – az… esernyős emberhez. A könyörgésre, ha elgyengülök, Isten válaszol (de hogyan? Ki az, akin nevetni lehet a szobámban?…). Én különféle, oly kínosan megmászott hegycsúcsokon állok, sok rémületes éjszakám egymásnak ütődik, megkettőződik, összekapcsolódik, és ezek a hegycsúcsok, ezek az éjszakák… kimondhatatlan öröm!… abbahagyom. Vagyok? Egy kiáltás – és hanyatt esve elvesztem minden erőmet.

A filozófia soha nem azonos a könyörgéssel, ám könyörgés nélkül nincs érthető válasz: soha egyetlen válasz sem előzi meg a kérdést; és vajon mi értelme van a szorongás, a kínszenvedés nélküli kérdésnek? Az őrület pillanatában váratlanul megjön a válasz: de hogy érthetnénk meg e kínszenvedés nélkül?

A legfontosabb a lehetséges végső határa, ahol már maga Isten sem tud semmit, csak kétségbeesik és öl.

Minden dolgok feledése. Alászállás a létezés feneketlen éjszakájába. A tudatlanság véget nem érő könyörgése, a szorongás fullasztó érzése. A szakadék széléig lopódzni, és a teljes sötétségben átélni a borzalmát. Reszketni, kétségbeesni a dermesztő magányban, az ember örök némaságában (valamennyi mondat ostobasága, a mondatok illuzórikus válaszai, csak az éjszaka esztelen csendje válaszol). A szó, Isten, segítségével elérhetővé vált ugyan a magány legmélye, de megszűnt a tudás, az ő hangja már nem hallatszik. Ismeretlen. Végső szóként Isten azt akarja jelenteni, hogy nem sokkal utána minden szó hiányozni fog: felismerni az ő sajátos meggyőző erejét (ez nem kerülhető el), nevetni rajta a tudatlan bárgyúságig (a nevetésnek már nincs szüksége nevetni, a zokogásnak zokogni). Később a fej megvilágosodik: az ember nem szemlélődés (békessége csak menekülés közben van), az ember könyörgés, küzdelem, szorongás, téboly.

A szenteskedő apostolok hangja: nekik mindenre van válaszuk, tartózkodóan kijelölik a határokat, a követendő utat, ahogy a temetésen a szertartásmester szokta.

Cinkosság-érzés: a kétségbeesésben, a tébolyban, a szeretetben, a könyörgésben. A közlés embertelen, fékevesztett öröme, merthogy lehet szó kétségbeesésről, tébolyról, szeretetről, de nincs az üres térnek egyetlen pontja sem, ahol ne lenne kétségbeesés, téboly, szeretet, mi több: nevetés, mámor, undor, önpusztítás egészen a halálig.

II

Nevetséges! Hogy engem panteistának, ateistának, teistának tartanak!… de az ég felé kiáltom: „nem tudok semmit”. És komikus hangon megismétlem (időnként az ég felé is így kiáltok): „egyáltalán semmit”.

A lehetséges végső határa. – Végül is ideértünk. De ilyen későn?… Hogyan jutottunk ide anélkül, hogy tudtunk volna róla? – (valójában nem változott semmi…) kerülővel: az egyikünk nevet (harsányan), a másikunk saját csapdájába esik és veri a feleségét, halálra isszuk magunkat, szenvedések közepette ölünk.

Képtelenség azt olvasni, hogy valaki a kényszerű halálra gyötrést azzal kezdi, hogy előkészíti a lámpáját, tölt egy italt, megveti az ágyát, felhúzza az óráját. Én nevetek ezen, de mit mondjunk a „költőkről”, akik magukat a szándékos viselkedésformák fölé helyezik annak beismerése nélkül, hogy az enyémhez hasonlóan az ő fejük is üres: – ezt kellene egyszer pontosan bizonyítani – hideg fejjel –, amíg meg nem roppanunk, könyörögve, amíg fel nem hagyunk a leplezéssel, a távolmaradással. Gyakorlatozásról volna szó? összehangolt gyakorlatozásról? szándékosról? Gyakorlatokról van szó valóban, kényszerekről. Tréfás dolog a víz sodrásának irányában embernek lenni, anélkül, hogy valaha is űztük volna magunkat, anélkül, hogy bevettük volna az utolsó sáncokat is: nem más ez, mint a tehetetlenség cinkosává válni. Az a különös, hogy rejtőzködés közben nem látjuk a magunkra vállalt felelősséget: pedig semmi nem sújthat le ennél jobban, ez a megbocsáthatatlan bűn, hogy a már egyszer felismert lehetőséget elszalasztjuk egy átlagos élet tál lencséjéért cserébe. A lehetőség néma, nem fenyeget, nem is átkoz, ám az, aki félve a halált hagyja elmúlni a lehetőséget, olyan, mint a napsütésre várót kiábrándító felhő.

Nem képzelődöm tovább a nevető emberről, az ugyancsak nevető végső lehetőség emberéről – aki nevetve, szó nélkül fordít hátat, hogy átadja magát az élet bűvöletének, anélkül, hogy valaha, akár egyszer is, összeroskadna. Ám ha egy nap úrrá lesz rajta az elgyengülés, ha az elgyengülés következtében megtagadja, hogy elmenjen a végsőkig (pedig az elgyengülés révén ekkor maga a lehetőség is ezt követeli, tudtára adja, hogy erre vár), akkor összeroskad, és vége az ártatlanságának: elkezdődik benne a bűn, a lelkifurdalás, a lelkifurdalást színlelés, majd a teljes és prózai feledés megfoghatatlan működése.

Végül tekintsük úgy az ember történetét, az emberekét egyenként és egészében, mint menekülést, először is mint az élet előli menekülést, ami azonos a bűnnel; majd mint a bűn előli menekülést, ezt az ostoba nevetésektől kísért hosszú éjszakát, csak a szorongással a háttérben.

Végtére is mindenki megszerezte a jogot a távolmaradásra, a bizonyosságra, minden hétköznapi ember e siker bornírt arcát tükrözi.

Érezni a kétségbeesés erejének lassan ható gyönyörét, ellentmondást nem tűrő zordságát, ellenállónak, és inkább a halál biztosítékának, semmint áldozatnak mutatkozni. A kétségbeesés nehézsége a teljességében rejlik: mégis, ha írok, nem jönnek a szavak… A kétségbeeséssel együtt járó egoizmus: belőle születik a közlés iránti közömbösség. Legalábbis

„születik”, hiszen… írok. Egyébként a szavak rosszul adják vissza azt, amit az emberi lény átél; ha azt mondom, „kétségbeesés”, jól kell érteni: itt állok megviselten, mélyen az érzéketlenségben, halálszagot árasztva, ugyanakkor súlyosan, sorsom iránti odaadással, szeretettel – ahogyan az állat szereti a kicsinyeit –, többé már semmit nem remélve. Az öröm tetőpontja nem maga az öröm, hiszen az örömben érzem, hogy eljön a pillanat, amikor véget ér, míg a kétségbeesésben csak a halál eljövetelét érzem; amit a halál iránt érzek, csak szorongással kevert vágy, de olyan vágy, amelynek nincs más tárgya. A kétségbeesés egyszerű: nem egyéb, mint a remény hiánya, minden ámítás hiánya. Ez a terjedelmes sivatagok és – el tudom képzelni – a napsütés állapota.

Jóllehet írok, mégis belebukom abba, hogy a pontos jelentéshez a lehetőségek végtelen – esztelen – gazdagságát kellene társítanom. Lehet, hogy rá vagyok kényszerülve – vagy jókedvemből teszem? – erre a danaida-tevékenységre, hiszen ezentúl az életemet csak úgy tudom elképzelni, mintha a lehetséges végső határára volnék felfeszítve. (Ez először is emberfeletti értelmet feltételez, míg amikor gyakorta mások leleményesebb értelméhez

kellett folyamodnom… De mit lehet tenni? Feledni? Úgy érzem, mindjárt megőrülök: nehezen értik meg egy pőre szellem nyomorúságát.) Végső esetben kétségtelenül elegendő, ha csak egyetlen ilyen szellem megjelenik: de még akkor is szükség van arra, hogy maga és a többiek között – akik kerülik – kapcsolatot tartson. E nélkül csak különösség volna, nem pedig a lehetséges végső határa. A sokféle lárma, kiabálás, fecsegés, nevetés, mind kénytelen őbenne elmerülni, kétségbeesésében jelentésétől megválni. Értelem, közlés, esdeklő nyomorúság, áldozat (a legnehezebb, semmi kétség, kitárulkozni a végtelen ostobaság előtt: elmenekülni előle – a véglet az egyetlen pont, ahonnan kiindulva az ember elmenekülhet korlátolt ostobasága elől – de ugyanakkor el is merülve benne), nincs olyan, ami ne lenne kénytelen találkára menni. A legkülönösebb a kétségbeesés, ami megbénítja a többit, és elnyeli. És az én mindenségem? A mindenségem csupán egy jámbor lény, aki gyűlöli a tréfát: ha ő jelen van, az éjszakám hűvösebb lesz, a sivatag, ahol vagyok, még kihaltabb, már határa sincs: az ismert lehetőségeken túl valami igen erős szorongás úgy borítja el a szürke égboltot, mint ahogy egy szerzetest a sír sötétje.

Erőfeszítésem hiábavaló lesz, ha nem erőlteti a meggyőződést. Csakhogy minden egyes órában megszakad bennem! A végső határ magasából a legelbutultabb állapotba ereszkedem le, feltételezve, hogy ritka pillanatokban megérintettem a végső határt. Ilyen körülmények között hogyan hihetném, hogy a végső határ egy napon az ember lehetőségévé válik, hogy egyszer majd az ember (még ha csekély számban is) eljut a végső határig? Pedig a végső határ elérése nélkül az élet csak elnyújtott csalás, küzdelem nélküli kudarcok sorozata, amit szétesés követ, ez pedig azonos a bukással.

Meghatározásánál fogva a lehetséges végső határa az a pont, ahonnan az ember, a létben elfoglalt, számára értelmezhetetlen helyzete ellenére, ámítástól és félelemtől megszabadulva, olyan messze juthat, ahonnan elképzelhetetlen még messzebbre jutni. Nem is kell mondani, mennyire hiábavaló (jóllehet, a filozófia ebben a zsákutcában lezárul) elgondolni a szorongástól mentes értelem tiszta működését. A szorongás nem kevésbé eszköze a megismerésnek, mint az értelem, egyébként pedig a lehetséges végső határa nem kevésbé élet, mint amennyire megismerés. Továbbá a szorongáshoz hasonlóan a közlés is élet és megismerés. A lehetséges végső határa feltételezi a nevetést, a mámort, a halál rettenetes közeledését: feltételezi a tévedést, az undort, a lehetséges és a lehetetlen szüntelen izgalmát, és végül, bár megtörve, de mégis fokozatosan, óvatos szándékkal a könyörgés állapotát, és ennek a kétségbeesésben való feloldódását. Mindabból, amit az ember ezzel a céllal megismerhet, semmi nem kerülhető meg a bukás, a bűn veszélye nélkül (a végső tét súlyának megfelelően a kegyvesztés legrosszabb formájára, a hitehagyásra gondolok: annak a számára, aki egyszer elhivatottságot érzett, nincs többé magyarázat, nincs többé bocsánat, nem tehet mást, őriznie kell a helyét). Minden olyan emberi lény, aki nem jut el a végső határig, csak szolgája vagy ellensége az embernek. Amennyiben valamilyen szolgai munkával nem gondoskodik a közös megélhetésről, hitehagyásával csak tovább rontja az ember megvetésre méltó sorsát.

A közönséges megismerés vagy a nevetésben, a szorongásban fellelhető megismerés vagy bármi más hasonló tapasztalat a lehetséges végső határának van alárendelve – ez a rájuk érvényes törvényekből következik. Minden megismerés a határain belül érvényes, és még azt is tudni kell, mit ér akkor, ha eljut a végső határig, ha valamilyen végső tapasztalat hozzáadódik. Először is a lehetséges végső határánál minden összeomlik: még az értelem építménye is, egy esztelenül bátor pillanatban fensége szertefoszlik; ami, mint a leomló fal egy darabja, esetleg megmarad, csak növeli, nem csillapítja a szédítő érzést. Hiábavaló arcátlanság a siránkozás: így kellett lennie, a továbbhaladás kényszerének semmi nem állhat ellen. Szükség esetén az őrület lenne az ára.

Megvetendő sors… Az emberben minden egyetemleges felelősséggel tartozik érte. Némelyekben mindig megvolt az a kemény – bár körülményes – akarat, hogy olyan messze jussanak, ameddig csak ember eljuthat. Ám mi lenne, ha az ember ugyanazzal a keménységgel már nem akarna önmaga lenni? Ez csak az akarat egészének lehanyatlásával mehetne végbe – irányuljon bármire is ez az akarat (bűvölet, harc, hódítás).

Ahhoz, hogy az ember elérje a célt, elengedhetetlen, hogy egy bizonyos ponton már ne elszenvedje, hanem kényszerítse a sorsát. Ennek az ellentéte, a költői nemtörődömség, a passzív magatartás, a határozott, férfias reakciótól való undorodás: ez nem egyéb, mint az irodalmi hanyatlás (a szép pesszimizmus). Rimbaud elkárhozása, aki kénytelen volt hátat fordítani az általa elért lehetőségnek, hogy egy benne még érintetlen döntési kényszerre újra rátaláljon. A végső határhoz való eljutás feltétele nem a költészet, hanem a költészet női jellege (a határozatlanság, a női költő, a lelemény, a szavak, a szertelenség) iránt érzett ellenszenv. A költészettel a lehetséges tapasztalatát állítom szembe. Nem szemlélődésről, hanem inkább belső ellentmondásról van szó. Mégis, amiről beszélek, az

„misztikus tapasztalat”. (Rimbaud ebben gyakorolta magát, de nem azzal a szívóssággal, amivel később szerencsét próbált. Tapasztalatának költői kiutat biztosított; általában véve nem ismerte a határozott egyszerűséget – erőtlen, kilátástalan irodalmi nekibuzdulások ezek –, a női kibúvót, a szépséget, a bizonytalan, akarat nélküli kifejezést választotta.)

Valami tehetetlenség-érzésről van szó: gondolataim nyilvánvaló rendezetlenségéhez megvan a kulcsom, de nincs időm kinyitni az ajtót. Zárkózott, magányos félelem, a becsvágy pedig, amit tápláltam, oly nagy, hogy… szeretnék én is lefeküdni, sírni, elaludni. De maradok még egy kevés ideig, kényszeríteni akarván a sorsot, és megtörten.

Végső bátorság: feledni, visszatérni az ártatlansághoz, a kétségbeesés derűjéhez.

Esti imádság: „Istenem, ki tanúja vagy az erőfeszítéseimnek, add meg nekem a te világtalan szemed éjszakáját.”

A megszólított Isten válaszol, én megfeszülök egészen az ájulásig, és meglátom Őt, majd úrrá lesz rajtam a feledés. Annyira kuszán, mint az álomban.

Szabó László fordítása