Csanda Máté: Irodalom és nézés 1. / Az Én és a vizuális típus

Csanda Máté: Irodalom és nézés 1. / Az Én és a vizuális típus

„Kezdetben volt a szem“ – Otto Pächt

Szóval az úgy van nálam, hogy meg szokták kérdezni, hogy akkor énbelőlem mi lesz, ha nagy leszek, és amúgy is, álljon meg a menet, ki nekem a kedvenc festőm (meg szobrozóm), és mondjak már egy kedvenc stílust, és hogy mégis, mi az én korszakom, meg hogy ismerem-e ezt meg azt a művészt (rendszerint nem ismerem), na és ilyenkor szoktam zavarba esni, hogy én valójában csak a nézést szeretem és gyakorlom

, és azt sem célirányosan, mint a Dolák-Saly Róbert, aki sípszóra, nekifutásra tud távolba nézni, hanem csak úgy lazán, lázso-plázso, mint a kisgyerek, aki az orrát túrja, úgy szoktam, kérem szépen, én is nézni (nézelődni), vagy éppen magamat szétnézni (sich umsehen) – közben sejtem, hogy egyszer majd ez lesz a vesztem, mint annak a pórul járt mitikus fazonnak, aki meglátta aztat az istennőt fürödni, aki erre mirniksz-dirniksz szarvassá változtatta, amire a saját vadászkutyái által nyomban szét is trancsíroztatott, pedig nem ő volt a hibás, nem is akart ő nézni, lesni meg pláne nem, csak útjában állt nekije a látvány, pontosabban a forrásvízben fodrozódó epidermisz, de erre ő már nem jöhetett rá, mert addigra megdöglött, én magam is csak annak a velencei festőnek a képéről ismerem a sztorit, úgyhogy meglehet, nem is igaz az egész.

Szóval ilyenkor csak dadogok, hárítok, terelem el a szót, hogy nem is ismerek én olyan sok művészt (ha hirtelen egy név sem jut eszembe, akkor rávágom, hogy Joseph Beuys, mármint hogy ő a kedvencem, mert az akkor halt meg, amikor én születtem, így szegről-végről összeköt bennünket nyolcvanhat májusa, meg amúgy is, szétültetett hétezer tölgyet abban az élhetetlen városban, és ez nagy szó, hiszen angazsált alak volt, nem úgy, mint a legtöbb művész, aki ül a seggén és hidegtűvel akvatintázik, miközben gőzerővel épülnek a stadionok).

Egy dolgot már tudok, így a tizenvalahányadik szemeszteremet fogyasztva, hogy engem nem is a festők érdekelnek, meg ezek az izmusok, vagy hogy hívják őket, hanem inkább a nézés praktikái, igen, ez lesz a jó szó, hogy praktikái: a tekintet, pardon, a nézés által leuralni valakit (bárkit és bármit), nézés és hatalom, nézés és dominancia, nézés és marxizmus, nézés és politikum, nézés és nézve lenni közti összekapaszkodások, összekacsintások, a nézés nyelvtana, transzformatív ereje, maszkulin jellege, ez lesz az én területem, ezt, most már úgy érzem, mintha nekem találták volna ki, már csak meg kéne belőle élni (megélni kéne belőle).

Mindenesetre, így, középhaladó nézőként (nézve néző, a sehendes Sehen birtokosa, büszkén és pimaszul takarózva ezzel a Max Imdahl-i kategóriával), szóval két zavarba jövés közt szoktam is erre hivatkozni, hogy én olyan „vizujális típus” vagyok, ahogy ezt mondani szoktam az én kedvenc lingvista idolomnak (idolkámnak), ezzel is próbálva elbagatellizálni egy-egy datívba csúszott genitívuszt (nem baj, olyan is van, vigasztal ő, hogy rozkolísaná norma), szóval hogy nézek, ja igen, miközben általában engem is néznek, vagyis nézve vagyok. Tehát szorult belém egy preindividuális valami, egy integrálhatatlan maradék, valami csipetke (vagy reszeltke?), amely folyton, akarom mondani, furt csak nézne, egyre csak nézne, kifele, oda ki, nem is annyira voyeur-módon, hanem nyíltan, már-már szkopofil révületbe esve, sőt, megmondom, nincs nekem rejtegetnivalóm, én a Gombaszögi Nyári Táborba is csak nézelődni mentem, száz szónak is egy a vége, szorult belém valami mélyen mocorgó, pocikszerű entitás, aminek szinte mindegy, mi az éppen aktuális néznivaló, csak néz, ahogy már mondtam (nem akarom ismételni magamat), mindenesetre néha már nem is nézés ez, ami elfog, hanem spekuláció, mint abban a Kafka-írásban az a föld alatti állat (erről jut eszembe, hogy én hogy szeretem az állatos írásokat!), talán  gimnazista éveimben gyökerezik ez az egész, amikor fő szabadidős tevékenységem az volt, hogy a Cartographia Kiadóvállalat színes világatlaszát néztem, (ahogy Michel Onfray mondaná, nomád  létemre az atlasz lett az én bibliám), de itt tényleg nyomatékosítani szeretném a nézés szót, merthogy néztem én mindent, válogatatlanul, Egyenlítői Guineától kezdve a Gibraltári-szoroson át egészen Vatikánváros térképéig.  

Na és az irodalom, ezzel is kezdeni kéne valamit, hogy hogy jön az irodalom a nézéshez, sőt eleve, hogy jövök én az irodalomhoz, pedig, és félek, hogy ez most már-már modorosságnak hat, de ez a színtiszta igazság, mármint hogy nálam valahol az irodalom is a nézéssel függ össze, bevallom, és   lehet, hogy ez gáz, de nekem ezzel nincs gondom, én kerek perec bevallom, mindig is a nézés volt a kapocs, én általában csak ránéztem egy könyvre, és tudtam, hogy ez lesz az igazi, első látásra, kezdődött mindez a Richard Scarry-féle Tesz-Vesz Várossal, amivel máig nem tudok betelni (hogy abban mennyi minden néznivaló van!), aztán utolsó gimnazista évem nagy kedvence, annak a szerb pasasnak a könyve, amelyben rizomatikus módon, három vallás szűrésében göngyőlödik, bonyolódik, majd szálazódik szét a sztori, azt sem  kezdtem volna el olvasni, ha nem látom, hogy hoppá, ez egy lexikonszerű valami, telis-tele jó kis ábrákkal és (nézhető) adagokra foszló szócikkekkel. Majd egy-két évre rá annak a bőbeszédű angol alaknak a könyve, amelyhez megint csak a nézésen (vizuális kalandokon) keresztül vezetett az út, hiszen abban is van minden: fekete lap, márványos lap, hurkok, vonalgörbék, csillagok, a redundancia és digresszió grafikai rendbe szedve, nézhetővé szublimálva.

Egyszóval ilyesmikről fogok szólni, ha minden igaz, folytatásokban, merthogy írok majd még, nem is egyet, nézésről, hogy hogy szoktam én reklámokat nézni, ruzsinovi bilbordokat, bakalárkákat és venkovankákat nézni, a bécsi Hofburg Svájci kapujának összes rejtett citátumát és hatalmi gesztusát nézni (a nézés, a meglátás által az elithez tartozni, beavatottnak lenni), no és colour field paintinget és post painterly abstractiont (is) nézni, Švankmajer-filmeket nézni, sőt, BVB Dortmundot nézni, meg aztán szólok majd nézés és posztfordiánus (firmás) munkavégzés közti kapcsolatokról, és persze legkedvencebbik vadiúj hollós könyvemről is (tíra-ríra), amit szintén nem vettem volna meg, ha nem egy hollót ábrázoló képnél nyílik ki, amint az éppen egy Malevics-féle fekete négyzet takarásában ácsorog.