Szabó Réka: Ópium, téboly… avagy mi lett veled, szegény Gizella (tanulmány)

Értekezésem elsődleges célja az Ópium – Egy elmebeteg nő naplója című film bemutatása, különös tekintettel azon részletekre, melyek Csáth Géza azonos című novelláinak  adaptációját  demonstrálják,  tehát az Egy elmebeteg nő naplója, valamint az Ópium című művekét.

Elsősorban  a  film két  részletét  mint emblematikus példát szeretném vizsgálni, illetve  ezeken  keresztül  kívánom  szemléltetni az adaptáció mint műfaj sajátosságait. Az első példa az Egy elmebeteg nő naplója Kórrajz című fejezetének   A téves eszmék rendszere című részéből való, ahol is G. kisasszony vall a benne lakozó „Lényről”. „»Én a te Istenednek egy karja vagyok. Látod az én torz-arcomat? Ez egy karnak a vége. Ez a kar felvezet egészen a Napig. A Nap élő lény, a Nap az Isten. A Napból mint közös törzsből millió és millió olyan kar indul ki, mint amilyent te látsz magadban. Minden ember számára van egy ilyen karom, amely láthatatlan.

Ezen karok által kormányozom én a világot! Ez a láthatatlan kar intézi az embernek sorsát, sőt lépteit, legcsekélyebb cselekedeteit, mert: ez a kar minden ember második énje, az egyedül parancsoló!«”1 (kiemelés az eredetiben). A filmben a szöveg némiképpen modifikálva van jelen, kiegészül a novella szövegének más részeiből betoldott mondatokkal. Gyakorlatilag ez a rész demonstrálja, mind a filmben, mind az írásban, G. kisaszszony kényszerképzeteinek a lényegét. Tehát adott egy, a beteg által megnevezett

„Lény”, aki belsőjének része, irányítja őt, illetve általa elítélendő dolgok végrehajtására kényszeríti (a kórrajz a továbbiakban alaposan kifejti G. kisasszony szexuális problémáit, elfojtásait stb.).

A második példa az Ópium című novellára   összpontosul,   valamint   annak  finom összehangolására a másik idézett művel, érzékeny beépítésére a film forgatókönyvének egészébe. „A lét esszenciája olyan drága portéka, amelyből egész nemzedékek   évszázadok   alatt   kapnak

– egy órát. Aki ebbe belenyugszik, az belenyugodott abba, hogy meghaljon, mielőtt megszületett. Aki azonban valójában emberré tudott lenni, és számot vetett magával – mint méltóságához illik –, az raboljon magának mindennap tizennégy órát. Ez a tizennégy óra egyenlő négyszáz generációnak nyolcezer éves életével. De számítsunk csak ötezret. Egy nap alatt tehát ötezer esztendőt élek. Egy esztendő alatt ez körülbelül kétmillió évet jelent. Föltéve, hogy az ópiumszívást mint kifejlett erős férfi kezded, és nagy gondot fordítasz testi épséged fönntartására – amelyet legjobb ügyes orvosra bízni – tíz esztendeig elélhetsz. És akkor húszmillió éves korodban  nyugodtan  hajthatod  fejedet az örök megsemmisülés jeges párnájára.”2

Az előző példával ellentétben itt a filmben elhangzottak teljesen azonosak a leírt szöveggel. Ezen novellarészlet egyúttal Csáth önvallomásának a gerince is, ugyanis világosan kifejti benne szenvedélyének lényegét, a morfinizmus és az ópiumszívás általa pozitívan értékelt hatásait. Az idézett mondatok a filmbeli Brenner doktor saját írásaként jelennek meg a filmben, de a főszereplő természetesen tagadó választ ad feljebbvalója kérdésére, mikor is az szövegei személyes indíttatása iránt érdeklődik nála e szövegrész elolvasása után.

A film Szász János második Csáthadaptációja, melyet 2007-ben készített. Alaphangulata nyomasztó, képi világa komor, lesújtó naturalizmussal szemlélteti egy száz évvel ezelőtti elmegyógyintézet mindennapjait. Helyszínéül a komáromi erőd szolgál, ami a rendező nyilatkozatai szerint ideális közegnek bizonyult Csáth novelláinak képi megjelenítésére. Az omladozó vakolat, a vastag falak és rozsdás rácsok közé mesterien illeszkedik Csáth nyers, tényszerű, már-már plasztikus szövege, G. kisasszony kórtörténete, valamint morfinista orvosa gondolatvilága, elméletei szenvedélyéről, írói válságáról. A két novella vegyítése, tehát a kontamináció az adaptációban elkerülhetetlennek bizonyul, ugyanis az Egy elmebeteg nő naplója behatóbb tanulmányozása után világossá  válik,  hogy  a  szöveg  túlságosan cselekményszegény a filmre vitelhez. A szövegek Szász filmjében egy szerelmi történetté alakulnak, mely orvos és betege kölcsönös vonzalmát, tiszteletét, félelmeit és kínlódásait hivatott bemutatni. A két főszereplő, Klein Gizella (a novella szövegében csupán G. kisasszony) és Brenner József (az író, Csáth Géza eredeti neve) kaotikusan  alakuló  kapcsolatán  keresztül rajzolódik ki a két novella tartalma, Csáth írásainak világa. A szerelmi viszony mégsem hat újdonságként a filmben: az magából az írásból (gondolok itt az Egy elmebeteg nő naplója című novellára) is kiérezhető, mivel a kórrajz több alkalommal is utal G. kisasszonynak egy bizonyos N. doktorral szembeni vonzalmára. A szövegben hallucinációként föltüntetett jelenség azonban olyannyira agyonhallgatottá válik a későbbiekben és csupán tőmondatokkal marad az említés szintjén, hogy automatikusan kételyeket ébreszt az olvasóban.

Az Egy elmebeteg nő naplója jelöli ki magát a film helyszínét, igaz, a novellában egy budapesti, míg a filmben egy vidéki kórintézet falain belül járunk. Ez a tény, hogy a helyszínt a filmkészítők megváltoztatták, csupán egy a temérdek „csúsztatás” közül. Mindazonáltal, bár a novella csak mint „alapanyag” jelenik meg a film hátterében, a lényeg, a történet fontos sarokkövei mindvégig megőrződnek eredeti alakjukban. Figyelemre méltóak a már említett „csúsztatások”, módosítások. Az egyik legszembetűnőbb ilyen módosítás szerint például Gizella gyűlöl írni, ez a tevékenység számára kellemetlen kényszer, melytől nem tud szabadulni, míg a novellában az írás napjainak természetes velejárója, szívesen végzett tevékenysége. A továbbiakban a szövegben orvosa, tehát Csáth nyomatékosan leszögezi kedélyállapota széles körű ismertetésén belül, hogy a beteget még sohasem látták sírni, önmaga által felsorolt tömérdek kínja ellenére sem, míg a filmben több alkalommal is sír, könnyezik. A főhősnő filmbéli külseje is eltér a valóditól. Csáth leírása alapján G. kisasszony csúnya, kövér, alacsony,  kopaszodó,  mindössze  153  cm, míg filmbeli megjelenítője egy viszonylag vonzó, vékony és szép testű, átlagos termetű, rövid szőke hajú hölgy. Ez utóbbi jelenség az adaptáció műfaján belül az addíciónak, illetve az amplifikáció3 elméletének felel meg, miszerint a filmadaptáció olyan új elemek, passzusok hozzáadásával egészül ki, melyeket az alapszöveg nem tartalmazott, nem is utalt rájuk. A film számos ilyen új elemet tartalmaz a már említettek mellett, melyek célja valószínűleg az izgalmasabbá, attraktívabbá tétel volt, miközben ezen betoldások sikere, indokoltsága természetesen minden esetben vitatható. Ilyen Hortenzia nővér alakjának megalkotása, aki durván, kemény módszerekkel bánik el Gizellával, ha az nem viselkedik az általa megfelelőnek ítélt módon. A másik olyan személy, akinek karaktere még csak föl sem sejlik a novella szövegében, Gizella állandó szobatársa, akinek állapota nem kerül külön tárgyalásra, azonban viselkedéséből ítélve erősen szorongó, megrémiszti a főhősnő kaotikus jelleme, dühkitörései és állandó íráskényszere. E két személy „betoldása” a film cselekménye szempontjából indokolt: ezzel két olyan aspektus is beiktatódik, melyek a csupán G. kisasszony naplójával és kórrajzával foglalkozó szövegből teljesen kimaradtak. A film így mélyebb betekintést enged a múlt század eleji elmegyógyintézetek  mindennapjaiba.  Ezt a tendenciát tovább erősíti a rendező a különböző vizsgálatok, mint például az elektrosokk (a novellában cizelláltan fogalmazva csupán mint Franklin-féle kezelés kerül említésre), kényszeretetés, képfelismerés stb. megjelenítésével. A valódi, erőteljes hatást természetesen a remek színészi (jelen esetben színésznői, konkrétan Kirsti Stuboe személyéhez fűződő) alakítás teszi komplexszé.

Az Ópium című novella mint fontos, sőt nélkülözhetetlen kiegészítés jut szerephez: a szövegben leírt ópiumfüggő személy hétköznapi érzetei alkotják meg a film másik főszereplőjének, Brenner József elmeorvosnak a karakterét. Brenner jelleme  tehát  mintegy  leképzése  Csáth Gézáénak (itt a rendező és forgatókönyvíró további Csáth-szövegekre, naplórészletekre támaszkodik szekundér forrásként), ugyanis az Ópium megírásában önmagáról, önnön szenvedélyéről, függőségéről vall az író. Valószínűsíthetően ez indokolta a névválasztást is. Brenner alkotói válságtól szenvedő íróként érkezik a klinikára, mint elmeorvos szakértő, a modern elméletek képviselője, Freud feltétlen híve. A főhős és az író Csáth között a párhuzam még inkább fölsejlik, amikor is fény derül rá: a filmbéli Brenner doktor az Ópium című novella szerzője. Művét évekkel a klinikára érkezése előtt írta, azóta viszont nincsen érdemes, papírra vethető gondolata, csupán naplóírással próbálja magát rávenni a cselekvésre. Feltűnő életrajzi elem még a zene szeretete, hősünk a film több jelenetében is zongorázik. Ezen adalékok még inkább Csáth személyére utalnak, ugyanis köztudott, hogy az író statisztikus precizitással vezette naplóit, valamint rajongott a zenéért. A film  képi  megjelenítésében  szembetűnő az a párhuzam, melyre a két főhős, orvos és betege, „normális és bolond” közvetlen környezetének a bemutatásakor eszmélünk rá. Brenner és Gizella szobája szinte azonos, káosz, rendetlenség és tömérdek papírhalom uralja mindkettőjük intim környezetét, ami azt a kérdést veti fel, vajon éles különbséget lehet-e tenni kettőjük – lelki világa és jelleme – között? Ezt a kérdést tovább erősíti Brenner rajongó érdeklődése Gizella írásai iránt: irigyli betege tehetségét, írása spontaneitását, megszállott lelkesedését. Az Egy elmebeteg nő naplója című novellában sincsen ez másképpen, Csáth erőteljes szimpátiájának ad hangot G. kisasszony stílusa iránt:

„»Ez persze irtózatosan fájt, akárcsak az élet legmélyebb gyökereit tépte volna ki belőlem«, írja a beteg csodálatosan finom fogalmazással”,4  és G. kisasszony is tisztában van önnön tehetségével, amit orvosa így jegyez fel: „Április 22-én. Gyönyörködik az írásművészetében. »Önök nem fogják tudni, hogy holttestemmel együtt a szegény beléje gyömöszölt, számtalanszor gombolyagba gyúrt, összeharapott lelkemet, az egyetlen valóban élőt, a villanydelejes érző és gondolkozó valamit is örökre eltemették!« Pompás mondat!”5

Az alapként szolgáló irodalmi mű egyik esetben sem jelöli meg a történések végkifejletét. Az Egy elmebeteg nő naplója végén a diagnózis, majd a befejezésben egyfajta konklúzióként egy orvosi szakértékelés kap csupán helyet (tény azonban, hogy  egy  kórrajz  esetében  más  nem  is várható el). Tehát klasszikus értelemben a történet, G. kisasszony története nem zárul le, a szerző nem is bocsátkozik hipotézisekbe a későbbi kórfejlődést illetően, csupán értékeli az eset addigi dokumentumait. Az Ópium című novella még ennél is kevesebbet nyújt, ami segítség lehetne a film végének megfejtéséhez. Meglátásom szerint  azonban  a  forgatókönyvíróknak és a rendezőnek mégiscsak sikerült az Egy elmebeteg nő naplója befejezésének egy érvényes olvasatát prezentálniuk. Az orvos és beteg közti szerelem nem etikus, főleg nem tekinthető annak, ha a páciens nem épelméjű, illetve ha orvosa (aki szintén nem száz százalékig cselekszik tudatosan) kihasználja, és írásait kisajátítva hiteti el önmagával is, hogy egyszeriben új inspirációt kapott. A tragikum és a mély depresszió,  illetve   ennek   enyhülésekor a szimpla melankólia végig érezhető, és másra nem is lehet számítani, mint pusztító végkifejletre. Végül mindkét főhős megkapja, amire vágyott. Brenner az ihletet, új erőt és kedvet az íráshoz, lelkesedést és lendületet, míg Gizella a felejtést. A Csáth művéből származó idézet, mely mentén a befejezés értelmezhető, a következő: „»Tudd meg tehát, én vagyok a te Istenednek egy karja. Maga az Isten! Mindent el fogok neked mondani, mert már a hatalmamban vagy, és jól fog nékem esni egyszer egy ember előtt valódi alakomban mutatkozni! És hogyha kedvem telik, ismét el fogom veled az egészet, amit rólam megtudsz, felejtetni!«”6  Mivel Gizellának, illetve G. kisasszonynak kórképe középpontjában a szexuális vágyainak nem megfelelő megélése állt, ezért fontos a novellában szereplő N. doktor iránti fokozott figyelme, valamint a filmben konkretizált Brenner doktorral folyatott intim kapcsolata. Képzelgéseiben ő az a bizonyos Lény, aki helytelen cselekedetekre biztatta, valamint megígérte neki, hogy mindent megmutat, majd, ha kedve telik benne, ugyanúgy mindent el is felejtet vele. Ez a Lény tehát, egy nálánál hatalmasabb erő, a filmben Brenner doktorban ölt testet, aki valóban mindent megmutat Gizellának. A doktor ráébred, hogy ez a kapcsolat nem fenntartható, és egyre inkább terhessé és kellemetlenné válik számára (a kulcsjelenet itt, mikor Gizella menyasszonyi ruhában jelenik meg Brenner és a főorvos előtt abban a hitben, hogy ők ketten férj és feleség), majd a főorvos is felfedezi kollégája tettét, és távozásra szólítja fel. Mielőtt azonban elhagyná az intézményt, eleget tesz „szerelme”, „védence” régi kérésének. Gizella egy végzetes beavatkozás elvégzését követelte már többször is a doktortól („Vágd ki az agyam”), amit az végül teljesít. Tehát a Lény maga a férfi, aki megmutatja Gizellának a testi szerelmet, azt a bizonyos „mindent”, majd amikor jónak látja, el is feledteti vele, elvégzi a már oly sokszor kért beavatkozást, mellyel blokkolja az idegpályákat, és egyfajta gondolkodásmentes létezést idéz elő a betegnél. Brenner doktor végül is megkapta, elvette, amit akart. Gizella művészetét transzformálta a magáévá, a lelepleződés veszélye nélkül, ugyanis betegét cselekvésképtelenül hagyta hátra. Az orvos tettének képi megjelenítése azonban lehetőséget nyújt egy másik, egy érzelmesebb, lágyabb interpretációra is, miszerint szeretetből és féltésből cselekedett úgy, ahogy cselekedett. Miután ő elhagyja az intézetet, Gizellával senki sem fog humánusan bánni a legcsekélyebb mértékben sem, ahogyan arra az előzményekből következtethetünk. Más lehetőség tehát nem kínálkozott számára védence érdekeinek védelmében, tettét kelletlenül, szomorúsággal eltelve, ám a becsület ürügyén cselekszi meg. Így aztán Brenner doktor, miután megadja Gizellának a hőn áhított feledést, távozik, vonaton és esőben, pontosan úgy, ahogy érkezett.

IRODALOM

 

Csáth Géza: Egy elmebeteg nő naplója. Budapest, 1988, Magvető. http://mek.niif.hu/04600/04692/04692.htm

Csáth Géza: Ópium (Egy idegorvos levelesládájából). In uő: Válogatott elbeszélések. Budapest, 2011, Európa Könyvkiadó.

Kosztolányi Dezső: Egy ég alatt. Budapest, 1977, Szépirodalmi.http://mek.niif.hu/05500/05546/05546. htm

Žilka, Tibor: Poetický slovník. Bratislava, 1987, Tatran.

Monaco, James: Jak číst film. Svět filmů, médií a multimédií. Praha, 2004, Albatros.

 

1  Csáth Géza: Egy elmebeteg nő naplója. Budapest, 1988, Magvető. http://mek.niif.hu/04600/04692/04692.htm

2  Csáth Géza: Ópium (Egy idegorvos levelesládájából). In uő: Válogatott elbeszélések. Budapest, 2011, Európa Könyvkiadó.

3    Žilka,  Tibor:  Poetický  slovník.  Bratislava, 1987, Tatran.

4  Csáth Géza: Egy elmebeteg nő naplója.                     

Tags: szabó_réka