Csillag Lajos: Irodalom és szesz 3. / Lent

Aztán kezdett minden egyre világosabbá válni. Még úgy, csukott szemmel is. Főleg a hangok, amelyek körüllengtek: a dugó kicuppan az üvegből, töltenek… már megint. Az orrom alá tartják a poharat, megint… valami lőre fonnyadt és dohos szaga egyenként tépdesi ki a szőrt az orromból.

Elfog a rosszullét:

‒ Vidd innét!

‒ Szürkebarát!

‒ Nem vagyok a barátod, Geoff. Vidd a francba!

Koccintanak… már megint. A poharak konganak és a rezgésük apránként szétfejti az idegsejtjeimet. Pápá, szinapszis, pápá… szinopszis. Legalábbis, addigra már letettem róla. Eszembe jutott, hogy talán nem is én tehetek erről az egészről. Ez mind Geoff hibája… és talán csak egy igen apró részben az enyém. Mármint, mielőtt megérkeztem és ő vendégül látott, nem mondom eliszogattam néha-néha, de máskülönben sose jutottam erre a szintre. Attól a pillanattól fogva mindenre, ami ahhoz a házhoz tartozott ‒ beleértve a gazdáját, és minden egyes vendégét, magamat is ‒, megvetéssel tudtam csak gondolni:

„Istenem, Geoff, ha csak egy percre is le tudnál állni…”

‒ Mert akkor talán abba marad a zuhanás, azt gondolod?

…jézusom, kimondtam ezt… vagy csak gondoltam? Beszéltem? Hallottak engem? Egész biztos, hogy kimondtam…

‒ Nem, nem mondtad ki. – Geoff hangja áradt mindenfelől a sötétség mélyéről. – Miért nem ülsz le?

‒ Hiszen ülök!

Kinyitottam a szemem. Még mindig a verandán ültem, csak éppen egyedül. Felemeltem egy üres poharat az asztalról. Ami benne volt, azt már rég kiitták, csontszáraz az egész… de az is lehet, hogy nem olyan rég itták ki, a szesz sokkal gyorsabban elillan… pláne ha Geoff poharában van. Szóval, fogalmam sincs, hogy milyen rég ülhettem ott egyedül, vagy mennyi ideig aludhattam. Szerettem volna felállni, valahogy bevánszorogni a szobámba, magamra zárni az ajtót, aztán csak aludni, amíg teljesen rendbe nem jövök, és végül elhúzni onnét a francba, és soha többé vissza nem térni oda. Ehhez az kellett volna, hogy megemelem a karom, megmarkolom a szék karfáját, és felhúzom magam. A lábimmal kitámasztom a testemet és szépen felállok… esetleg nem támasztom ki magam és négykézlábra zuhanok. De semmi nem engedelmeskedett, se láb, se kar. Szóval úgy nézett ki, hogy az agysejtjeim tényleg felmondták a szolgálatot, és az a maradék öntudat, ami még bennem volt, az csupán valamilyen visszhang, ami ide-oda pattog belül a homlok-, halánték-, oldal- és falcsontokon, mint valami flippergolyó.

Behunytam a szemem, és ismét hallottam, hogy azok ketten töltenek és isznak, töltenek és isznak, felrúgnak pár üres üveget, amelyek végiggurulnak a kövön, le a verandáról… hallom, hogy széttörnek, hallom az összes szilánk repedését…

‒ Ilyenkor mit mondanál nekem a legszívesebben? – Geoff hangja megint ott zengett mindenütt körülöttem.

‒ Ilyenkor? Ilyenkor semmit. Csak fognék egy üveget, amit már kiittál, és szétverném a fejeden. Vagy tudod mit? Mégiscsak mondanék egy-két dolgot. Megmondanám, hogy ha valaha fel is fog belőled vagy a lelkedből bármi is törni az nem magma lesz, hanem… hanem valami rettenetesen iszonytató és undorító. Az emberek majd öklendezve próbálják lesöpörni magukról… ‒ Ezt válaszoltam neki, amitől ő csak nevetni kezdett. Aztán valaki más, ismeretlen hangja bontakozott ki a kacagásból:

‒ Maga egy öregember! Önmaga számára már teljesen ismeretlen, tudja? Maga azt hiszi, most, ebben a pillanatban még mindig csak „zuhan”, hogy most már nincs semmi esély arra, hogy a dolgok visszaforduljanak, vagy csak földet érjen. Maga meg akarja érinteni az embereket…

‒ Én ugyan hozzájuk nem nyúlok!

Kinyitottam a szemem. Egy kistermetű, barna bőrű, borostás alak ült velem szembe. Apró ópiumpipát szívogatott és csak bámult rám, én meg őrá. Mit lehet ilyenkor mondani? Csak ültünk, ő pipázott. Majd valami az eszembe jutott:

‒ Ez az, amit úgy hívnak, delirium tremens, igaz?

‒ Hol van ez még attól… ‒ Aztán elnevette magát, és a kacagástól úgy éreztem, most már maga a koponyám recseg, és a maradék visszhangot teljesen elnyomja. Behunytam a szemem, összeszorítottam a szemhéjaimat, ahogy csak bírtam, a nevetés meg lassan elcsendesedett.

Mire újból kinyitottam, Geoff és a vendégünk már ott ült az asztalnál. Kérdeztem, hogy hova tűntek, miért nem ébresztettek fel, vagy ha már elmentek valahová, miért nem hoztak pár palack szódát. Teljesen értetlenül néztek rám, hogy ők itt borozgattak végig, majd most elmennek egy cantinába, és feltöltik a készletet… aztán felnevetett, és a combomra csapott. Szóval tévedtem, amikor azt mondtam, akkora már minden kezdett egyre világosabbá válni… esetleg az égbolt felettünk. Máskülönben, ha nem is sötétebbé váltak a dolgok, de egyre inkább elmosódottabbá. Pápá, szinapszis…