Farkas Zsolt: Minimál Hazai

Hazai Attila írásairól
ELBESZÉLŐI REFLEKTÁLATLANSÁG MINT AZ OLVASÓI REFLEXIÓK PROVOKÁCIÓJA
A minimalizmussal foglalkozó fejtegetésekben egyszerre hangsúlyozzák az elbeszélés redukált és erősen kihagyásos jellegét, ugyanakkor a pontosságot, érzékletességet, jelentésgazdagságot is – mint Carver esetében.¹

E szövegek rendszerint kerülik az önreflexiót, ám ez természetesen egyáltalán nem kíméli meg az olvasót a reflexiós munkától. Frederick Barthelme saját bevallása szerint szeret írni a reflektálatlan emberekről, akik egyszerűen fejezik ki gondolataikat, „de nem beszélnek ezekről a gondolatokról és érzelmekről”, „más szóval szkeptikusak a nyelvet és használatát illetően”.2

Poétikailag azonban nyilván sokat nyom a latban, hogy maga a minimalista író nem ilyen, még ha nagyszerűen is szólaltat meg ilyen elbeszélőket és szereplőket.

Már a minimalizmus előtti prózában kimutatható azon elbeszélői típusok és stratégiák sokasága, amelyeket a minimalizmus előszeretettel használ, lásd például Frank Kermode: Felismerés és megtévesztés a regényben. Ezek Hazai Attila elbeszélőit is gyakran jellemzik, például a megbízhatatlanság sajátos formái a Cukor kékségben vagy a Budapesti skizóban, vagy – még jellemzőbb – az olyan elbeszélő, amellyel/akivel szemben a legtöbb olvasó hajlamos általános intellektuális fölényben tudni magát. Ez persze nemegyszer ironikus rászedések forrása.
A minimalizmus profi ebben a műfajban, nem véletlenül szereti az E/1 narrációt, minek következtében hangsúlyozottan csak egy különös szubjektum percepcióit ismerhetjük meg, de megkérdőjelezhetetlen ismereteket (à la mindentudó narrátor) nem kapunk:

mindig látványosan korlátozott tudással dolgozunk. És korlátozott kifejezéskészlettel. Hazainál szintén gyakori ez a megoldás, de ha extradiegetikus az elbeszélő, akkor is inkább filmszerű vagy drámaszerű az elbeszélés: a narrátor inkább az események leírására szorítkozik, nem pszichologizál, inkább beszélteti a szereplőket, kívülről szemléli őket, nem mászik az agyukba. Ez alól a mindenkori főszereplők a kivételek, akiknek belső történéseit is megismerheti az olvasó, és akiknek a perspektívája meghatározza az elbeszélőét. Hazai vad naivitással tudja játszani a klasszikus E/3 elbeszélő szerepeket, rengeteg függővel és szabad függővel is akár.

„TÁRGYSZERŰSÉG” – TITKOS TÉMA

Hátradőlök az ágyon. A csajom seggét fogom. […] A paplant lerúgtuk a földre, bele a kolbászba, a hamutartóba és a kávéba, meztelen a segge, én fogom a seggét, ráncolom a bőrt a seggén, a markomban szorongatom a seggét. Nézem a plafont.3
Így kezdődik Feri könyve, a Cukor kékség. A minimalista stílus az értelmezések és értékelések kihagyása és/vagy provokációja: (Már ne haragudj, de) mit keres a kolbász a földön? Talán be is rúgtak, ha ennyire nemtörődömök voltak, hogy belerúgták a paplant a kolbászba, a hamutartóba és a kávéba? S mit szóljunk ehhez a láthatóan eltökélt szóismétléshez?

Eleve  a  köznapi  és  szóbeli  nyelvhasználatok a minimalista elbeszélők legfontosabb mintaképei. Ennek az irálynak a realizmusa így mindenképp mély. De realizmusánál, esetleges dokumentarista vagy naturalista ambíciójánál erősebb az iróniája. Az értelmezések és értékelések mellőzése vagy korlátoltsága a szokásos értelmezésekkel és értékelésekkel úgy játszhat, hogy nem reflektál rájuk, szóba se kerülnek – mégis ez a minimalista kedvenc játéka. A tipikus eiron/alazon szituáció.
A hátamon fekszem, rühes a lábam, ilyen kis színes pontocskák vannak rajta, ami alatt tenyészik a rüh […] Így folytatja Feri. […] A plafont nézem, szemem előtt himbálóznak a [csajom] lábai, nyomkodom a seggét, tapicskolom a seggét, és ezt mind tudom. […] Igaz, ami igaz, van egy nagy zöld kalapom és rühes is a lábam.
Valami magyar szocio? Nemcsak hogy iszonyatos rendetlenség van, még rühes is? Mi jön még?
De be van kenve kenőccsel, és két nap alatt el fog múlni. El fog múlni két nap alatt. – Idegesítelek? Akkor tedd le, és tűnj el, bazdmeg. Vágj fel egy nyulat, ebédelj meg, és tűnj a faszba.4

Nem: pszicho.

Például egy értelmezési lehetőség a nagyon sok közül: E/1 szükségét érzi, hogy a normális olvasót biztosítsa afelől, hogy itt nem a romlás és a fertő apoteózisa készül, ugyanakkor az ezt szigorúan, alazon módjára képviselő lehetséges személy, számonkérés felidegesíti. Apollón már működésben van (ha nem vetted volna észre, nem lehetsz ilyen magyartanárnénis, hogy piros hullámossal aláhúzod az összes szóismétlést, az összes segget, miközben nem hallottál még a minimalizmusról, se más kortárs dologról), de most éppen arról a kalandról fog beszámolni, hogyan tép szét Dionüszosz, ha nincs más istened. Retrospektíve is megerősíthető, de ha csak a Cukor kékséget mint egészet nézzük, abból is az jön ki, hogy a könyv valóban didaktikus, sőt épületes. Le akar beszélni a cukorról. Nehogy elhízzál, túl édeskés legyél stb., de az is biztos, hogy a (sehol sem kimondott) cukor = drog allegorikus megfeleltetés alapján élesebben értelmezhető a szöveg. De afféle reklámfogásnak is gondolhatjuk ezt az (unatkozó) Olvasónak való durva beszólást: provokatív érdeklődést kelt a szöveg, egy affektív effekt még a legelején. Ezt a hatást talán leginkább úgy tarthatja fenn, hogy hapax, többször nem jön elő a Cukor kékségben, és másutt sem. Viszont afféle pszichotikus kiszólás – erre valóban érdemes figyelmeztetni az olvasót, hogy pszichózis, az lesz bőven. Pszicho,  vagyis  az  értelmezések  feldúsulása.  A szokásos normalitások – és velük az életben adódó szokásos szerepek, jelenetek, sztorik – gyengéje gyakran az értelmetlenség feldúsulása. Az irodalom szerepe ebben múlhatatlan jelentőségű. A minimalizmus külön erénye, hogy tudásszociológiailag a lehető legdemokratikusabb. Redukált nyelvezete bárki által olvashatóvá teszi, ugyanakkor poétikai stb.; lehetőségei nem korlátozottabbak, mint bármely más irodalmi írásmódé.

„TERMÉSZET(ELLEN)ES” ÉS „(ANTI)HUMÁNUS”, ÉRZÉKI ÉS ÉRZÉKETLEN
[A] szesz benedvesíti a csajom száját – ez még mindig a Cukor kékség eleje –, áthalad ezen az ártatlan és legkevésbé emberi területen, a steril szépség területén, majd hozzáér a fogaihoz, átoson a nyelvén, lebújik a torkán, bele a nyálkás, bűzös, zajos és mozgékony trutyiba.5  „Humánus és dehumanizált” mindenképp egyike a reflektálatlan „témáknak”.
Még mindig tél van, itt fekszik a kutya a gázkonvektor mellett. Hatosra tettem neki, mert fázós. Én egyébként hármason szoktam tartani.6 A felháborodott humanistákat már elküldte (bevonzotta?), akkor jöhet az elleninfó. Kiderül, hogy Feri megmentette egy kóbor kutya életét, kocsit szervezett a legnagyobb hóban-télben, elvitte orvoshoz, s mivel csak három foga van, mert már tizenhat éves, ilyen püréket ad neki, gondját viseli, pedig tulajdonképpen csupa gond van vele, alig él, alig tud mozogni, [h]olnap már biztos szarnia is kell, nem beszélve arról, hogy a rühöt is tőle kapta. És még a kályhát is hatosra tekeri a rühes dögnek.
Már harmadik napja itt fekszik a gázkonvektor előtt, és ha egy picit megmozdulok, arrébb helyezkedek az ágyon, vagy rágyújtok egy cigarettára, rögtön csóválni kezdi a farkát. Egész nap néz. Nem tud még felkelni, de ha kimegyek a szobából, akkor felemeli a pofáját, követ a szemével, közben a farkával kopogtatja a dög meleg parkettát.7  Ez a tárgyiasság, mint később kiderül, lesz az alaphangja Hazai Feri elbeszéléseinek.

Visszatérő témája az érzéketlenség, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. A Szilvia szüzességében ez számos történet fontos vonatkozása. A szereplőkből az emberiesség legelemibb gesztusai hiányoznak, a legelemibb kulturális kódokat és szimbolikus szabályokat szegik meg, a leghétköznapibb természetességgel. A két kisgyerek a Kalózokban, akik ártatlan tárgyilagossággal koncolják fel egy konyhakéssel a nagyapjukat. A pattanásos arcú diszkólovag a Szilvia szüzességében, aki a létező leginhumánusabb módon kúrja és alázza le a címszereplőt. A pulóver nihilben dagonyázó szereplői, és persze a főszereplő, az egyetlen szenzibilis lény, aki védelmébe veszi az érző állatot, és aki a lehető legtermészetesebben hágja meg a disznót. De az érzéketlenség a legélesebben talán a Pihenés című novellában exponálódik, amelyben E/1 a szó szoros értelmében nem érez semmit, és ezért elhatározza, hogy megvereti magát. Nem csináltam úgy, mintha én is érző ember lennék. Mert ekkor már az égvilágon minden tökmindegy volt. Lábfejemet bámultam, mint egy szobor.8 De nem szól a novella „az emberi kapcsolatok leépüléséről”, az „elidegenedésről”, nem „készít látleletet a dehumanizálódó társadalomról” és hasonlók. Gyakran ütközteti a különböző világokat, szemléleti formákat, de nem kritikai és nem didaktikus, vagy olykor túlságosan az – ezek a legironikusabbak. Ez a minimalista provokáció, „kommentár nélkül” „mutatni”, hogy az életformák és (szub) kultúrák ma vagy végzetesen eltávolodtak és nem tudnak egymásról, vagy/és állandó konfrontációban vannak egymással, illetve ha mégsem, az milyen jó.
Hazai elbeszéléseiben nehéz tetten érni metafiktív vagy reflexív igyekezetet. Még a  Szekeres fejfájása, egy regény-a-regényben betét a Budapesti skizóban sem igazán ilyen, pedig ilyen eseteknél erős a mise en abyme-ként olvasás (vagyis a betét és az egész egymást értelmező olvasásának) kísértése. Mégis valamiképp ezeknek kedveznek a szövegek. Mindenképp az – irodalmilag hagyományosan méltatlanul leértékelt – humor az a „forma”, ahol a Hazai Feri-féle „elbeszélői naivitás” a legerőteljesebben interferál a poétikai érzékenységgel és az értelmiségi-reflexív diskurzusokkal. Hazai elbeszélői, legyenek bármily „naivak”, egy szerű és őszinte „ferik”, sosem antiintellektualisták. A sznobériákkal éppoly kedvesen ironikus, mint a lepusztultsággal. (Lásd például a Tanár úr késésben című kis kétoldalast.9) A szórakoztató jelleg, a vicces, a derűs akkor is alaphang, ha egyébként sötét „témáról” van szó. Némiképp hasonlóan, mint például a Tom és Jerry vagy a Ponyvaregény elbeszélői esetében, amennyiben ezek, noha tele vannak erőszakkal, bűnnel stb., mégsem tragizálók. (És nem is nihilisták vagy erőszakés bűnpártiak. – Az elbeszélői modalitás nem tud nem ideologikus, nem didaktikus lenni.)

POÉTIKAI ÉRZÉKENYSÉG

A naiv, egyszerű elbeszélői hang, amely Hazai legtöbb prózájában ott szól, s amelyet egy vájt fülű, de klaszszikus poétikákhoz rögzült olvasó –  tévesen –  „dilettantizmusnak” hallhat (mint  Bán  Zoltán András Hazai-kritikáiban), valójában a  legelemibb retorikai, történetmesélési, prózapoétikai sémákkal (nem) dolgozik. Az erre irányuló figyelme hallatlan éles és intelligens, még akkor is, ha valóban előfordul Hazainál slendriánság, hiba (kétszer veteti fel a harisnyát a női szereplővel, elfelejti a másnap délelőtt elmesélésénél, hogy az előző nap az előző oldalakon mást terveztek ekkorra, néhány ilyesmi). Hazainak igen jó a stílusérzéke – az a megejtő egyszerűség, amely minden narrátorát jellemzi, bármely stílus irányába befogadó – ez gyakori humorforrás is. Érzékeny, de sosem lesz involvált más stílusokban, nincs stílusgyakorlata vagy paródiája.
A Nárcisz erkölcsei, avagy egy csekk becsülete című elbeszélés szépen felvonultatja Hazai erősségeit: minimalista pontosság,  realista abszurd, különböző (élet-/gondolkodási/nyelvi) stílusok konfrontálása, szociális és stiláris érzékenység, paranoid kódok vicces dekonstrukciója stb. És mindennek következtében a nyitott, bölcs, jelentős jelentéstermelő szöveg.

Most csak az első bekezdésbe pillantunk bele. Nárcisznak sok volt a munkája. Hamar kiderül persze, hogy – csak egy kicsit más és gyakoribb értelmében

használva a szót – Nárcisznak nincs munkája, abból él, hogy, mint a vadak, lejár a folyóra halat fogni. Kicsit amolyan társadalmon kívüli, amolyan „nomád”, iszonyú világidegenség bénítja minden „birodalmi”, civilizációs intézménnyel találkozván. Azt se tudja például, mi az az önkormányzat (Kafka, Sinistra körzet stb.; az egész novella pedig egy kicsit Édes Anna-remix). Füstös, tiszta, ám halszagú lakásban élt, mi? füstös és tiszta? Igen, miért ne? Füstös, tiszta, viszont halszagú, ez a hátránya megvan. Már ha a tisztaság volt az előny. És ha nem teljesen más ellentétről van szó (mint a hátrány/ előny). Erre vonatkozólag, mint az szinte várható egy vicces szerzőnél, nem kap az olvasó eligazítást. Nyitottságot kényszerít a megértésre: egy picit megzavarja a kénye(lme)s, gépies jelentésstruktúrát (és a hozzátartozó érzékelési mintázatot) egy tudattalan toposz, a füstös, ám tiszta vagy a tiszta, ám füstös kibillentésével. Ha azt mondanák egy reprezentatív teszt alanyainak, van három elemünk, ábécérendben: füstös, halszagú, tiszta, ebből kettő konjunktív vesszővel legyen kapcsolva, a harmadik a diszjunktív ámmal, hogy néz ki a mondat, akkor a magyar (neuró stb.) populáció 90%-a Füstös, halszagú, ám tiszta megoldást adná. Már csak azért is, mert a háromból kettő erős szagra, egy meg egy teljesen más minőségre utaló jelző. Az elbeszélő verziója attól is feltűnő, hogy a két erős szag nem ugyanarra, hanem az ellentétes oldalra került. Mindenesetre a mondatot korrekten így zárja: mivel rengeteget cigarettázott, gyakran takarított, temérdek pontyot evett, megvan minden?, és keveset szellőztetett. Igen, meg. Vagy mégsem? Egyedül kelt, egyedül feküdt, egyedül tévézett, s ez már régóta (dehogynem:) zseniálisan működött, mert így nem volt kivel veszekedni. Vagy hogy is? Másrészt azonban ugyanez a helyzet lehangoló is volt, mert igazándiból nem Nárcisz döntött magánya felől (hanem a „lelkébe” ültetett veszekedőgép, hanem a kommunikációs nehézségei), hanem sorsa alakult olyanformán, hogy politikai szamárságok miatt kiirtották az egész családját. Hát igen, ha csak a családja körében nem lenne magányos, az olyan család is lehetett. Hogy például politikai szamárságok miatt is irtózatos ügyekbe keveredik, ez a minimum. Stb.

Ahogy Hazai elbeszélői keveset értelmeznek, magyarázkodnak,  inkább  „a  tények”,  „az  események”
„leírására” szorítkoznak, az persze mindig kicsit álnaiv és álbolond. Aki történeteket mesél, az tudja, hogy – egyebek mellett – az elbeszélés (óhatatlanul valamilyen oksági, időkövetési, eseménykiemelési stílus) az, amiben egyáltalán „ténnyé” válhat valami a magábanvalóság végtelen kontinuumából. De ahhoz elég naivak és elég bolondok Hazai elbeszélései, hogy valóban a mese, a sztori, a mitologéma, a fikció a kizárólagos formájuk. (Szemben a kortárs magyar irodalommal, melyben alig van fikció és tombol a memoár.) Ezeket a műfajokat azonban legalább passzívan mindenki anyanyelvi szinten érti. Feri (ál)naiv és (ál) bolond szövege gazdag jelentéshálót alkotva interferál az olvasó világával, mindig megőriz egyfajta áttetszőséget, könnyen kezelhetőséget, mindenki által érthetőséget, vagy legalábbis ennek illúzióját: a „valóság” nevű műfaj mélyen narratív természetű is.

„IRODALOM” ÉS IRODALOM

Irodalmiasnak lenni és a legjobb irodalmat művelni – ritkán megy egyszerre. Mint azt magyarból rég megtanultuk, az irodalomban  hasonlatok  vannak.  Nézzük,  a  Hazai-féle irodalom miként abszolválja ezeket: Erikával a szüleim által vásárolt öröklakásban laktunk, úgy éltünk
ott, mint pingvinek a jégmezőn, mindenünk megvolt, játszadoztunk, heverésztünk.10  Vagy: A szombati nap olyan gyorsan szaladt el, mint egy kutyaszusszantás.”11 Vagy: Beáta néha annyira élénk is tudott lenni, mint egy mozgólépcsőbe csípődött villamosjegy.12

VICCELŐDÉS ELBESZÉLÉSI SÉMÁKKAL

Hazai novelláskötetének, a Szilvia szüzességének záródarabja, Az elszaladt délután mindössze egyetlen oldal. A narrátor megígéri, hogy korrektül beszámolok a tegnapi délutánomról. Aztán új bekezdés, így kezdődik: Hat körül keltem. Kora estét is mondhatnék… Tehát a délutánnak, amelyről a beszámolót ígéri, már az írás elején vége. Valójában átaludta. Ezután csinál egy kávét, közben vécére megy, majd vissza a szobába. Néhány percig nézelődtem. Nemsokára előredőltem, a combomra könyököltem. Másfél órát nézelődtem így, majd feltérdeltem. Új bekezdés: Hát ez a délután jól elszaladt, gondoltam.13 Még egy mondat, és aztán kész. Ennyi a „novella”.
Egyáltalán, miért akar valaki egy így elszaladt délutánról beszámolni? Miért „megörökítésre” méltó ez az „említésre sem méltó” kora este, amelyen az össztörténés annyi, hogy az elbeszélő megigazítja a vécében a porcelánmókust, kávéfőzés közben vakargatja a borostáját, és hallgatja, ahogy a szomszéd ajtaján kopog valaki, majd órák hosszat bambul a semmibe?
Nem vetődne fel a kérdés, ha a textus mikroszerkezeti szintjén a különféle retorikai trouvailleok  sűrűsége,  a  jelölőláncok  asszociatív  elágazásainak gazdagsága – például – egy Esterházyvagy Garaczi-prózáéhoz hasonló lenne, és/vagy ha valamiféle  „tudatfolyam”-próza  lenne,  ahol  a  sztori, a fikció másodlagos. Hazai kevésbé hazai ebből a szempontból. A minimalizmus angolszász, és az angolszász fikcióban a legjobb. Ennek megfelelően e darab alaphangja a legegyszerűbb, leghétköznapibb történetmesélés, melynek láthatóan nincsenek különösebb „önreflexív” „poétikai” (Jakobson) ambíciói. Az efféle dikcióra épülő történetelvű prózai műfajok alapszabálya az érdekes, izgalmas, újszerű, fordulatos, nem mindennapos eseményekre orientáltság. Itt viszont: eseményorientált műfajra jellemző dikció, semmi (érdekes, izgalmas, újszerű, fordulatos stb.) esemény. Ez az esemény. A dikció keltette műfaji várakozások „ártatlan” meghiúsítása.

A novellínó zárómondatában E/1 a cipőjét keresi. Ezek szerint megy valahova. Jön az este, nyilván programja van. Sőt, utána előtte az éjszaka, esetleg. Ez nagy valószínűséggel eseménydúsabb lesz, mint a délután. Miért nem ezt írja „meg” inkább? A műfaji kötelmek megidézése és meghiúsítása talán már nem puszta játék a „jó sztori” elmondásra érdemesnek tartott sémáival, hanem ezek ironikus kritikája. Esetleg mert az életünk nagy része, sőt legtöbb története sem felel meg ennek a követelménynek – mégis gyakran korlátozzák valóságérzékelésünket, azon „tények” körét, amelyeket elmesélésre érdemesnek tartunk és egyáltalán észreveszünk. (Sklovszkij hasonlót mond a metaforáról: felfrissíti retorikai és észlelési sémák tompította érzékelésünket.)
Hasonló parodisztikus játék zajlik a Bach-állapot című novellában, amelyben – a címadó témát fokozatosan elhagyva – az elbeszélő legfőbb problémájává az válik, hogy a péniszén repedések keletkeznek, amelyek egyre szaporodnak és egyre fájdalmasabb, gyulladt hólyagokká növekednek. Az E/1 kafkai tehetetlenséggel és fatalizmussal „reagál” a jelenségre, igen hosszadalmasan ecseteli az ez által okozott testilelki kínokat, mígnem a novella börleszkszerű zárlatában az újra felbukkanó Erika prezentálja az egyre nyomasztóbb, pokolivá váló kínoktól való meglehetősen egyszerű megváltást, gyógyírt, a herpeszkrémet.
„Hát ez egy nagyon klassz krém! Hogy lehetek én ilyen szerencsés!” – kiáltottam. Ez az utolsó, idióta mondat szinte arculcsapása az olvasónak, aki előzőleg oldalakon keresztül olvasta a nyomorúságsorozatot, melynek oka ez az igen egyszerűen megoldható baj volt. Ez a „megoldás”, narratológiai élcelődés valamiképp egyszerre avantgárd és pop.

—

1  Carver szerint nyelve „közhelyes,  de  pontos”  [On  Writing. In   May,   Charles   E.   (szerk.): The New Short Story Theories. Athens, 1994, Ohio UP. 24.]. Írásaiban „leíró varázslat”-ot emlegetnek  [Stone,  Laurie:  Feeling No Pain. Village Voice Literary Supplement 20  (October 1983).

54.], általában „nyelvi ügyességét” dicsérik, ugyanakkor többen foglalkoznak azzal, hogy szereplőinek gyakran egészen súlyos artikulációs gondjai vannak. Carver „szereplőit gyakorlatilag megbénítja kifejezésképtelenségük” (Johnson, J. Paul: Conversation and Implicature in Raymond Carver’s What We Talk About When We Talk About Love. http://199.17.134.71/files/facf/ jpjohnsonf/Carver.htm), „képtelenek frusztrációikat artikulálni” [Gearhart, Michael Wm.: Breaking the Ties That Bind: Inarticulation in the Fiction of Raymond Carver. Studies in Short Fiction  26  (Fall  1989).  439.], és nemcsak hogy megmenekül előlük  a  nyelv,  de  egyenesen „megsokszorozza nehézségeiket” [Trussler, Michael: The Narrowed Voice: Minimalism and Raymond Carver. Studies in Short Fiction 31 (1994). 29.], sőt, mint Denis Donoghue írja, Carver elbeszéléseiben „egyenesen veszélyes beszélni. A beszélgetés csak kiteljesíti azt a rombolást, amelyet az emberek csendesen elkövettek egymás ellen… Azt mondani, »Duane« vagy »Holly«, csak a  katasztrófa  kiteljesítése”  (id.Johnson, id. h.). A What We Talk About When We Talk About Love történeteiben  és  különösképpen a Gazebóban figyelhető meg jól ez a paradoxon: „jelentésteli artikulálatlanság”, „a beszéd képtelensége,  amely  ugyanakkor igen  jelentésgazdag”  (Johnson, id. h.). [A posztstrukturalisták állandó témája: a kimondott mindig más (több/kevesebb), mint amit a kimondó kimondani vél, illetve hogy a kimondott mindenkori aktualizációja mindig is „elkülönböződik” önnön identitásától. Vagy Genette megfogalmazásában:   „a    közönséges nyelv manifeszt kapacitása, hogy többé vagy kevésbé mást közöljön, mint amit mond” [Genette, Gerard:  The  Pragmatic  Status of Narrative Fiction. Style 24:1 (Spring 1990). 68.]Carver  persze  visszautasította a „minimalista” címkét: „Van valami   a   »minimalista«   szóban, ami az elgondolás és a végrehajtás silányságát sejteti, és ezt nem szeretem.” Carver, Raymond: Conversations with Raymond Carver. Jackson, 1990, UP of Mississippi. 44.
2 Idézi Jon M. Davies. http://www. olemiss.edu/depts/english/mswriters/dir/barthelme_frederick/. A „minimalista” címkét természetesen Barthelme is visszautasítja.
3  Feri/Hazai Attila: Cukor kékség. Budapest, 1990, Cserépfalvi. (A továbbiakban: F_CK.) 9.

8  Hazai Attila: Szilvia szüzessége. Budapest, 1995, JAK-Balassi. (A továbbiakban: SzSz) 109.

9  – Van itt két mondat, amit nem értek – mondta a felesége. – Akarod, hogy felolvassam? ¶ – Igen, de egy kicsit előbbről. ¶ Magához ölelte a feleségét, és az arcát belefúrta az oldalába. ¶ – A jelenvalólét olyan létező, amely nem egyszerűen csak előfordul a többi létező között. Ontikusan kitüntetett, minthogy létében önnön létére megy ki a játék. ¶ Farka merevedni kezdett. Odadörgölte felesége combjához. – Ezt nem értem, hogy a létére megy ki a játék – szólt közben. ¶ – Én se, de most jön, amit meg akartam mutatni. Felolvasom, jó? ¶ – Jó. ¶
– A jelenvalólét ilyen létszerkezetéhez tartozik tehát, hogy létében viszonya van e léthez… mi az, hogy e léthez? Ezt te érted? ¶ – Nem, de olvasd tovább. ¶ – Miért olvassam tovább, ha ezt sem értem? Ezt akartam megkérdezni. ¶ – Olvasd tovább. ¶ A tanár úr behunyta a szemét, hogy jobban koncentrálhasson, közben hegyes farkát ismét hozzányomta  felesége  combjához.
¶ – Ez pedig annyit jelent, hogy a jelenvalólét valamilyen módon és valamennyire kifejezetten megérti magát létében. E létezőt az jellemzi, hogy létével és léte által ez utóbbi feltárul előtte. ¶ – Már értem. Teljesen világos – mondta. – Az volt a baj, hogy megálltál, idáig el kellett volna olvasnod. Olvasd el még egyszer. Teljesen egyértelmű.
¶ – Jaj, hát ezt nem lehet így bírni, hogy állandóan idenyomod a farkad – mondta a felesége. Meg fordult és megmarkolta, majd lágyan simogatta férje farkát, közben apró puszikat adott rá, aztán bekapta az egész makkot. Felesége rángatni kezdte, újra és újra bekapta, húzogatta,    csókolgatta…    (SzSz
117–118.)

10  Bach-állapot. In SzSz. 188.
11 Uo. 191.
12 A gusztustalan féreg. In SzSz. 71.

13  SzSz. 203.