Gyürky Katalin: Sokszínű egységesség

A Visszatérés a Szojuzba című gyűjteményes kötet – melynek címe egyébként az antológiában szereplő egyik alkotó, Dmitrij Dobrogyejev kisregényének címét „ismétli” – több, egymással összefüggő elv alapján és célkitűzés mentén jött létre. A kötet szerkesztői, Goretity József és M. Nagy Miklós egyfelől  egyértelműen  hiánypótló  tevékenységet folytattak akkor, amikor az orosz minimalista prózából válogatták össze a kiadványban szereplő írásokat, hisz ez a műfaj s ennek a műfajnak az alkotói és szövegei alig-alig ismertek a magyar olvasó előtt.

Eddig ugyanis mindössze néhány, ebben a stílusban íródott alkotás jelent meg magyarul egy-egy folyóiratban vagy antológiában.

Másfelől a szerkesztők a hiánypótló tevékenységük közben a szövegek magyarításához olyan fiatal fordítókat kértek fel s ezzel együtt olyan fiataloknak adtak teret és debütálási lehetőséget, akik 2012 augusztusában a Tolsztoj Társaság jóvoltából a Lakiteleki Népfőiskolán egy műfordítói tábor keretében kezdtek el komolyan foglalkozni a fordítás tudományával, s szorgalmuk, rátermettségük lehetővé tette, hogy ezeket az egyáltalán nem könnyű és nem könnyen fordítható szövegeket most az ő tolmácsolásukban olvashassuk.

A szerkesztők tudatosságát ugyanakkor a kötet felépítése is tükrözi. Goretity József bevezető tanulmánya, illetve M. Nagy Miklós minden egyes, a kötetben található szerzőről írott „kiséletrajza” tökéletesen kiegészíti egymást. Mert amíg a bevezető tanulmány az orosz minimalista próza történelméről és fejlődéstörténetéről ad áttekintést: utal az előzményeire, törekvéseire,

„fajtáira”, addig a kiséletrajzok minden esetben jelzik, hogy az adott szerző a műfajon belül hová tartozik, a minimalizmus mely ágát képviseli, s a bevezetőben részletezett három nagy iskola: a pityeri, a moszkvai és a lianozovói közül melyikbe is sorolható. S ha valaki különutas, azaz „minden irányzaton, csoportosuláson kívüli” (17.), mint például a kötet első szerzője, Leonyid Dobicsin, a kiséletrajzból az is egyértelműen kiderül. S a történelmi áttekintést nyújtó bevezetőnek megfelelően a tíz szerző – a már említett, a XX. század elején élő és alkotó Dobicsintől egészen a napjainkban is aktív szerzőkig, Anatolij Gavrilovig, Vlagyimir Tucskovig – időrendben szerepel az antológiában.

A szerkesztőknek azonban azzal is számolniuk kellett, hogy – részben a háromféle iskolának köszönhetően, részben attól függetlenül – az orosz minimalista próza többé-kevésbé egymástól jól elkülöníthető csoportokban létezett és létezik mind a mai napig. Voltak és vannak, akik sejtelmes vagy lírai beszédmódban, voltak és vannak, akik realisztikus vagy álrealisztikus módon, voltak és vannak, akik karcolatszerű szatirikus írásmódban, és  olyanok is, akik mágikus realista stílusban kívánták és kívánják mondandójukat az olvasó elé tárni. Itt azonban a mágikus realista elbeszélés alatt – tudjuk meg ismét a bevezető tanulmányból – egyáltalán nem az értendő, amit mondjuk a XX. század közepi latinamerikai írók munkáival kapcsolatban érteni vélünk, mert az oroszoknál „a mágikus realizmus megkeresi a realitásban azt, ami benne furcsa, lírai vagy fantasztikus, vagyis amelyeknek köszönhetően a hétköznapi élet költőivé, szürreálissá vagy szimbolikussá alakítható” (10.).

Mégis úgy érzem, hogy itt nem pusztán arról van szó, hogy a szerkesztők a tíz szerző mindegyikét valamelyik ág talán legjelesebb képviselőjeként tartották jogosultnak a kötetben való szereplésre, nem pusztán arról, hogy például Dannyiil Harmsz az egyik legkiválóbb abszurd író, hogy Vlagyimir Tucskov a paródia és a groteszk látásmód nagymestere, vagy hogy például Dobicsin írásainak titokzatosságát a lírai feszültség adja. Hanem azokról az elvekről, amelyek a tíz szerzőt törekvéseik lényegét tekintve

– szatíra, líraiság, groteszk hangvétel, mágikus realizmus ide vagy oda – egyesítik. Mert az itt szereplő írók mindegyikéről elmondható, hogy törekvésük kettős: egyfelől arra irányul, hogy egy minimalista minden körülmények között mentes tudjon maradni mindenféle nagy filozófiai koncepciótól, másfelől pedig arra, hogy írása kiindulópontjául a lehető legbanálisabb, leghétköznapibb helyzetet válassza. Amiből akad bőven, sok és sokféle, ahogy arra a lianozovói iskola  egyik  képviselője, Genrih Szapgir A kép témája című művében figyelmeztet is: „Persze, nem kötelező elhinned, hogy Oroszországban minden megtalálható. Ám akkor hoppon maradsz. Ugyanis egyszerre minden érdektelenné válik” (106., Kovács Viktória fordítása).

S véleményem szerint a kötetben szereplő alkotók épp e két törekvés mentén haladva tudtak – ezekkel együtt és ezek ellenére – egytől egyig egyedi színt, egyedi hangot adni írásaiknak, ezért ezeket a közös elveket mindvégig szem előtt tartva a továbbiakban ezekre az egyedi jellemzőkre szeretnék rávilágítani.

A mindennapi élet legbanálisabbnak tűnő helyzeteiből kiindulva szinte minden szerző – a történelmi kornak megfelelően – a szovjet kisember tarthatatlan, abszurdba forduló léthelyzetét, vagy a peresztrojka és a rendszerváltás körüli „zagyva” világ eseményeit tárja elénk. De nem mindegy, hogyan, milyen eszközökkel.

A bevezető tanulmányból ugyanis az is kiderül, hogy több XX. századi minimalista alkotó Csehovot tekinti nagymesterének.

„A hétköznapi lét klisészerűen ismétlődő banalitásait komikusan ábrázoló Antosa Csehonte” (8.) művészi eljárásai közül a lehető legtömörebb kifejezésmódra törekvő minimalisták véleményem szerint elsősorban az emberek közötti kommunikáció nehézségeinek ábrázolását veszik át, s kétféle irányban fejlesztik tovább, illetve ültetik át XX. századi élethelyzeteikre. Egyfelől a világ nyelvi leképezésének lehetetlensége, s ezért egy értelmen túli nyelv felé, másfelől pedig a Csehovnál jól ismert „elbeszélnek egymás mellett” abszurdig vitele felé. A kötetben a legsötétebb tónusban alkotó szerző, Anatolij Gavrilov műveiben egy fiktív ipari város, Slakovij (a magyar fordításban Salakovo) lakói teljes mértékben átélik a csehovi hősökre (is) jellemző vágyak és valóság között feszülő ellentétet: a szürke városban való lét kilátástalanságának, kiábrándító jellegének, illetve a szépség és a szerelem iránti vágynak a kontrasztját, egyszerre történő megvalósulásuk lehetetlenségét. Ezt azonban csak maguknak,  vagy még maguknak se tudják megfogalmazni, ugyanis hasonlóan a Találkozunk még? című írás főszereplőjéhez, Vlagyimir Vasziljevicshez, aki „monologista” (178., Vértes Judit fordítása), mindannyian csak saját magukat hallják.

A  kommunikációképtelenség érzékeltetése a szerzők közül Viktor Goljavkinnál is nagyon erősen jelen van, aki „különös leleménnyel tudott a szavakkal bánni, s mivel a szüzsé az írásaiban gyakran valamilyen szójátékra vagy szavak kifacsarására, a  hangsúlyokkal való  játékra épül, műveinek jelentős része lefordíthatatlan” (111.). Amelyik művét itt mégis megpróbálták magyar nyelvre átültetni, az egytől egyig arról tanúskodik, hogy a XX. századi kisember próbál ugyan kérdéseire értelmes választ kapni, de abból – ahogy az egyik szöveg címe is utal rá – Az ördög tudja, hogy micsoda sül ki. Mert vagy csak hangfoszlányok sora a válasz, vagy pedig – az „elbeszélünk egymás mellett” következményeként – egy, az addigi kontextusba egyáltalán nem illő, a kérdésre választ nem adó, pontosabban, nem az adott kérdésre válaszoló szóhalmaz. De mivel az embert emberré sok minden más mellett épp a beszéde, az értelmes nyelvhasználata tenné, ennek hiányát Goljavkin azzal is érzékelteti, hogy az embereket eltárgyiasítja: „Emberek haladtak el mellettem. A kinézetük meglepett. A fejük helyén mindenféle tárgyak voltak. Jön az egyik: a feje helyén egy teáskanna ül szilárdan. A füle a kanna oldalán zörög. A teáskanna-ember elment mellettem. Ez a másik kettő pedig – egy fazék és egy serpenyő” (113., Nagy Tünde fordítása). Illetve, az embereket állatokkal teszi felcserélhetővé, mint például a Leves lesz című szövegben, ahol az elbeszélő a bátyját keresi, de helyette csak egy levesbe szánt libát talál az asztalon.

S ha már az állatoknál, az emberek állatokkal való felcserélhetőségénél tartunk, a kötet egyetlen nőírója, Ljudmila Petrusevszkaja, a moszkvai iskola „kegyetlen kisprózát” művelő folytatója épp az állatmese műfajában találja meg azt a lehetőséget, hogy a kisember hétköznapinak, banálisnak tűnő problémáit ábrázolni tudja. Meseciklusai egy részében ugyanis nála minden ember állat formájában van jelen, minden emberi(nek tűnő) élethelyzet állatokkal esik meg: a szerelem beteljesülhetetlenségét és  lehetetlenségét Sztaszik, a szúnyog és Alla, a disznó élethelyzete képviseli (Családi jelenet), a törtető karrierista magányát Msztyiszláv, a poloska sivár élete tükrözi (Karrierista), a társbérlet problémáit a Gulyás kutyán lakozó bolhák, Lukerja és Sztyopa bácsi érzékeltetik (Az emigráns Sztyopa bácsi), a nemi identitással küszködő alakot pedig a hernyó, akit nemet váltva, pillangóként már „Kozma néven írtak ki” a kórházból (Pedikür, 143., Okos Tímea fordítása).

A mese műfaja azonban nem kizárólag Petrusevszkaja művészetére jellemző. Szinte minden minimalista alkotónál jelen van, de legtöbbjüknél nem a két legfőbb törekvésük műfaji köntöseként. Sokkal inkább kényszerű menekülésként: a  minimalista szerzők nagy többségét ugyanis a szovjet rendszerben nem „tűrték”, s sokan jó ideig csak  gyerekirodalommal foglalkozhattak, csak gyerekeknek írhattak. Genrih Szapgir erről a gyermekirodalomba tett „kirándulásáról” így nyilatkozott: „Soha nem jutott volna eszembe, hogy gyerekeknek írjak, ha nem teszik teljesen lehetetlenné, hogy megéljek a felnőtt műveimből” (91.).

Ebből a  szempontból válik rendkívül érdekessé Dmitrij Prigov művészete, aki a többi szerzővel ellentétben nem menekül a mesék világába, hanem a mesei elemeket, fordulatokat nagyon is tudatosan építi be azokba a felnőtteknek szóló szövegeibe, amelyek legtöbbször a szovjethatalom lényegét és a szovjet nyárspolgár ideológiával megfertőzött gondolkodásmódját kívánják láttatni. A jól ismert Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog szólamot figurázza ki például abban a Lazo tábornokról szóló, Örökké él című történetében, ahol a harmincmilliós kínai horda ellen kell megvédeni a szovjet hazát, s ahol egy-egy kínai ügynök háromszor(!) próbálja megölni Lenint, s ahol Lazót is három próbának vetik alá. Lazo a három próbát a „Minden élet Leninben van” (Gábor Sámuel fordítása) kiáltással éli túl, s amikor sikerül végezni vele, mellkasán továbbra is a „Lenin örökké él” szólam fénylik. Függetlenül attól, hogy addigra – negyedjére, vagyis a mesei hármasságot ezzel megtörve és némiképp ki is figurázva – Leninnel is sikerült a kínaiaknak leszámolniuk. A Vaszilij-sziget delegáltja című írás pedig Lenin és Nagyezsda Krupszkaja kapcsolatát helyezi groteszk látásmódba, amikor azt a király elé járuló gyönyörű, okos lány mesei sémájába illeszti bele. A lányt itt is három próbának vetik alá, természetesen ideológiai jellegű próbáknak, s miután az összes lány közül csak ő tud válaszolni a bonyolult, pártösszefüggéseket firtató kérdésre, csak ő tud a gyárba röpiratot bejuttatni, s árulót leleplezni, méltó jutalma „Lenin keze” lesz. S Lenin és Krupszkaja frigyéről még az is kiderül, hogy bizony nem több és nem kevesebb, mint három fiuk született.

De akár kiüresedett, érthetetlen nyelv, akár állatmese, akár groteszk elemekkel telített mese a forma, a nagy filozófiai koncepciótól mindegyik szerző – ha nem is feltétlenül tudatosan erre koncentrálva – tartózkodik. Ám az eddig bemutatott szerzőkön kívül szerepelnek a kötetben olyanok is, akiknél ez a tartózkodás jóval tudatosabb, akik  az  írásaikban már-már abból csinálnak filozófiát, hogy azokból még csak véletlenül se lehessen kihámozni mindent felülíró, nagy igazságokat, a lét kérdéseivel foglalkozó, átfogó elméleteket. Talán leginkább Danyiil Harmsz Találkozás című pár soros írásában összpontosul az az ítélkezést lehetetlenné tévő, távolságtartó magatartás, az a pusztán a hétköznapi tényekre koncentráló tömörség, amely a  minimalisták filozófiamentességre irányuló törekvésének az alapja: „Egyszer egy ember szolgálatba indult, és útközben találkozott egy másik emberrel, aki lengyel zsúrkenyeret vett, és éppen  hazafelé indult  vele.  Voltaképpen ez minden” (53., Gáti István fordítása). A puszta tényekre koncentrálás pedig azt is eredményezi, hogy bárkinek igaza lehet, illetve, hogy valójában senkinek sincs igaza. Például a Rehabilitáció című írás, amelyben egy sorozatgyilkos ecseteli saját elkövetett bűneit, arra példa, hogyha a tetteket az elkövető szemszögéből nézzük, nem nagyon tudunk vele vitatkozni. Vagyis Harmsz filozófiamentes írásmódjában, a jó és a rossz kategóriájának hiányában a jó és a rossz  cselekedet megítélése sincs jelen: csak saját nézőpont van, amelyből kiindulva bárkinek igaza lehet.

Ezt az értékítélet-mentes álláspontot képviseli a kötetben Genrih Szapgir is, mégpedig úgy, hogy a legtöbb hőse alakváltozáson megy keresztül: valaki helyet cserél a koldussal, s megpróbálja, milyen láb nélkül élni (A koldus), a vénasszonyból és a fiatalemberből egyszer csak halak lesznek, akik kezdetben örülnek egymásnak, majd ádáz csatába fognak (A hal), de ezt tapasztalhatjuk a rendőrség és a vodka viszonyát illetően is, ahol például a vodka antropomorfizálódik, s szembeszáll a rendőrséggel (A vodka). S mivel a legtöbben belebújnak más bőrébe is, megismerik annak helyzetét is. Annak a valakinek vagy valaminek az igazát, nézőpontját. De ítélkezni Szapgirnál sem fog senki, egyik alakjában sem.

Ennek a filozófiamentességnek, értékítélet-mentességnek   az   elvi   álláspontját a kötet elején található, Dmitrij Dobrogyejevvel készített interjúrészlet világítja meg talán a legjobban. A szerző itt így nyilatkozik: „Nem »elbeszélek«, hanem »mutatok«. A lényeg – lemondani a kommentárokról. (11.) Az orosz valóság nem kíván kommentárt – mi is látjuk, mi történik” (13., Nagy Tünde fordítása).

Dobrogyejev szavaiból kiindulva azt gondolom, hogy ezzel a hiánypótló kötettel mi, magyarok is egyre jobban láthatjuk, mi történt, mi történik Oroszországban. Ehhez viszont jelen esetben nagyon nagy szükség volt azokra a fiatal fordítókra, akik – a szerzőkéhez hasonló sokszínűségük, különbözőségeik ellenére – minőségét tekintve egységes nyelven tudták visszaadni a kötetben olvasható minimalista szövegeket. A teljesség kedvéért, mindezt Gábor Sámuelnek, Gáti Istvánnak, Gergely Gabriellának, Kovács Viktóriának, Lencsés Anitának, Mészáros Katának, Nagy Tündének, Okos Tímeának, Vass Annamáriának és Vértes Juditnak köszönhetjük.

(Visszatérés a Szojuzba. Válogatás az orosz minimalista prózából. A szövegeket válogatta, a kötetet összeállította, a fordításokat az eredetivel egybevetette és szerkesztette: M. Nagy Miklós és Goretity József. Antológia Kiadó, Lakitelek, 2013, 224 oldal, 2500 Ft)