Petres Csizmadia Gabriella: A csodás nevek hatalma

Közel tíz évvel ezelőtt jelent meg Komáromi Gabriella Elfelejtett irodalom című, a XX. század első feléből származó gyermek és ifjúsági műveket elemző könyve (Komáromi 2005). A kötet címe nyers tárgyilagossággal mutat rá az ún. felnőtt irodalomhoz mérten alárendelt helyzetben sínylődő szövegek sorsára, és megpróbálja elmozdítani kisebbségi pozíciójából a gyermekeknek szánt műveket.

A XX. század végi és XXI. század eleji gyermekirodalmi korpuszra azonban már nehezebben illeszthető a felejtés bélyege, hiszen a kortárs gyermekirodalom szervesen illeszkedik a posztmodern szöveghagyományba: mind a prozódiaés jelentésközpontú gyermekversek, mind az irodalmi mese és meseregény hasonló narrato-poétikai sajátosságokkal írhatóak körül, amelyeket az ún. felnőtt irodalom is birtokol.

Az említett szövegformák közül leginkább a meseregény emelkedik ki – nem véletlen, hogy Lovász Andrea a meseregények korának nevezi a kortárs gyermekirodalom szövegvilágát (Lovász 2002: 7). Tanulmányomban a 2007-es Év Gyermekkönyve Díjat elnyert Rumini (Berg 2007) című meseregényre és annak folytatásaira (Rumini Zúzmaragyarmaton – Berg 2007; Rumini és a négy jogar – Berg 2009; Rumini Datolyaparton – Berg 2011) szeretném irányítani a figyelmet. Ezekben a kötetekben a szerző a popularitáshoz szükséges nyelvi humort és a nyelv játékosságának eljárásait a szöveg egyedi névvilágával teremti meg. A meseregény-sorozat névanyaga azonban túlmutat a játékos-humoros névadási tendenciákon, vagyis a beszélő nevek világának feltárásán, és – metaforikus összefüggéseket feltáró szemantikai hálót vonva a cselekmény köré – szüzséformáló erővel bír a történetek folyamán. A szövegben kibontakozó névanyag a meséhez szükséges elnevezés, megnevezés teremtő erejét mutatja meg az olvasó számára, így a név, a megnevezés gesztusa hatalomként, a névmágia eszközeként, az álidentitás és másság, ön-elidegenedés eszközeként mutatkozik a művekben. Nem mellékes tehát, kit és mit hogyan neveznek a történetekben – úgy is mondhatnánk, a megnevezés predesztináló jelleggel bír a cselekmény folyamán.

A NÉV MIKROVILÁG-TEREMTŐ HATALMA

A név teremtő funkciójára már a szövegek paratextuális elemei is felhívják a figyelmet: mindegyik kötetborító belső oldalán egy térkép található, amely a kis hajósinas, a Szélkirálynőn utazó Rumini aktuális kalandjainak útját követi nyomon. A térképek a mesevilág irracionális terébe kalauzolnak bennünket, ahol egy-egy fantasztikus helyszín megnevezése egy-egy mikrovilág megteremtését, hangulatának megfestését vonja maga után. A földrajzi térkép nyomán egyfajta névtérkép bontakozik ki előttünk, amely magával vonzza a cselekmény lehetséges alakulását is. A csodahelyszínek hozzájuk illő csodálatos lények teremtését predesztinálják, akik a megnevezés eszszenciájában bennfoglalt lényegük szerint tevékenykednek, és az egzisztenciájukhoz szükséges csodás eszközöket gyűjtik maguk köré. A fantasztikus földrajzi nevek tehát koncentrikus körökként tágítják a jelentést, egyre tágabb horizontokat nyitva meg.

Az egyik ilyen önálló univerzumot létrehozó helyszín az első kötetben található Batka-sziget, amelyen a fabatkák élnék – ők apró, levélkéreg-, növényvagy mohaszerű lények, akik a világ legcsodálatosabb fáját, a mindent gyógyító recefice-fát őrzik (Berg 2007: 43-49.). Fabatkalétük eleve elrendeli életük értelmét, a fák gondozását és tiszteletét. A földrajzi név megnevezése megpróbálja felülírni, háttérbe szorítani a fabatka kifejezés eredeti jelentését – kisértékű pénzérme –, arra mindössze a lények méretéből, apróságukból asszociálhatunk. A kontrasztos névadás (Kovalszky 1992: 513.) eljárásával azonban épp a frazémából ismert „fabatkát sem ér” szólás ellentétét, a fabatka értékességét emeli ki a nép megnevezése. A szólásban nyomatékosító jelentésű, értéktelenséget kifejező faelőtag itt az egyediség, különlegesség erejével telítődik, hiszen a fabatka-lét titkos küldetést hordoz magában, recefice-fa a fabatkák világán kívül sehol másutt nem terem. A fabatkák egzisztenciájának lényegéről árulkodnak a személyneveik is – Cirok, Bukszus, Komló (Berg 2007a: 60.) –, amelyek a mesevilágon kívüli, köznyelvi jelentésükben metaforikusan vagy akár szó szerint is a fákhoz tapadnak (a

komló például indáival a fákra és a bokrokra kapaszkodik). A recefice-fa neve ezzel szemben a gyermekdalból kölcsönzött halandzsaszöveg kódoltságát hordozza magán, hiszen mindent gyógyító erejének titkát senki sem ismeri.
Hasonló mikrovilágot fejthetünk fel Bíborkorall Tohonyapark helyszínére érkezve (Berg 2009: 201.): ebben a birodalomban ékszerteknősök élnek, akik a csillogást, feltűnő, díszítő elemeket kedvelik, ám bíborkorall helyett csupán egy mesterséges – a plázák hamis világát idéző –, gazdagságot imitáló szórakozóhelyet tudnak maguk köré építeni. Az itt élők a teknőcök mozgáskultúrájából adódóan a lassú, kényelmes életet helyezik előtérbe, ezért rabszolgáikkal élményparkot építtetnek ki maguk körül, és a Carpe diem elvének értelmében felhőtlen életet hazudnak maguk köré. A tohonyává vált teknősök ál-gondtalan életmódjára utalnak személyneveik is: Bizsu neve a tohonyapark giccsességét idézi, Strasszer pedig strasszkő helyett csupán egy galambfajta nevét viselheti magán (Berg 2009: 201.).

Mokka szigetén a kapucsínus nevű szerzetesrend ütött tanyát. A rend tagjai – a szigetnév predesztináló jellegéhez hűen – halványbarna bőrű, kávébabhoz hasonló szemű szerzetesek (Berg 2011: 78.), akik a békés délutáni kávézás idejét idézve visszavonultan élik hétköznapjaikat. A csend és nyugalom szigeteként működő monostorból Makkiátó apáttal, Melanzs atyával és Szimpla testvérrel ismerkedünk meg, akik a sziget titkos növényeiből – talán kávébabból? – képesek elkészíteni az új életre serkentő csodaszert, a vitálszérumot. A kávévilágot megfestő Mokka-sziget idillikus helyszínnek mutatkozik minden arra vetődő menekült számára, a szerzetesek védelmet és a megpihenés lehetőségét biztosítják számukra.

Hasonló mikrovilágot találunk Apacuka falvában, ahol a bennszülött ripacs törzs él (Berg 2011: 134.); Gátvárosban, a hódok birodalmának székhelyén, Hódító Hodrik, Riz Ottó és az ezermester Perpétum városában (Berg 2009: 79.); Zúzmaragyarmaton, Rianástorky Jégcsap Hubert bitorolt területén, Zuzmó Alex, Mínusz és Lavina szülőhelyén (Berg 2007b: 5–17.) vagy Ércvárosban, Aurél, Brikett és Vasady ércmanók településén (Berg 2007b: 81.), és még sorolhatnám. Valamennyi helyszín egy-egy önálló mese bejáratául szolgál, melynek már a fantasztikus tér megnevezése megteremti a miliőjét.

A NÉV PERFORMATÍV-MÁGIKUS HATALMA

Teremtő funkcióján túl a név szimbolikus valóságmódosító hatalommal is bírhat, vagyis a kimondás, megnevezés, néven nevezés aktusának segítségével performatív cselekvésként funkcionálhat (Kálmán C. 1992: 474.). Ebben az esetben a név kimondása mágikus funkcióval telítődik, és a név kimondója transzcendens hatalmat nyer a név viselője vagy a név hangzását befogadó személy fölött. Ez az eljárás felidézi a névmágia ősi hagyományait, melynek értelmében „a név tökéletesen azonos azzal, akit takar” (Kovalovszky 1992: 508.). Esetünkben azonban nem csupán a név rámutató jellege mutatkozik meg a név és viselője közti azonosulásban, hanem a kimondás révén éppen a valóság és fikció határának átlépését figyelhetjük meg a történetekben. A mese realitásából a név kimondása lendíti át a cselekményt a fantasztikum világába: vagyis a névmágia segítségével csodás események zajlanak le a kalandok során.

A megfelelő név kimondásának fontosságával találkozunk Ruminiék jégcellából történő menekülése során (Berg 2007b: 120–129.): a kitörést csupán a titkos kód megfejtése teheti lehetővé, azonban senki sincs birtokában a megfelelő kombinációnak. Időközben tudomást szereznek a régi kódról, amely az előző király teljes – és egyben titkos, hét tagból álló – személynevének kezdőbetűit, illetve édesapja születésének évét foglalta magába. Zúzmaragyarmat legnagyobb hatalommal bíró személyének neve a legnagyobb hatalommal bíró kódot is jelentette egyben, így a királyi név ismerete (Zúzmaraföldi Kopaszhegymelléki Diadalfi Miklós Mátyás Demeter Atanáz) a szabadsághoz vezető utat is magába foglalta. Nem véletlen, hogy az új kód az új király nevéhez kapcsolódik, amely szimbolikusan egy új korszak kezdetét fejezi ki, ugyanakkor a név viselőjétől való nehéz szabadulást is magában foglalja, hiszen a menekülő csapat csak nagy nehézségek árán tudja feltörni az új jelszót. Míg az előző király a börtön kódjába cirkalmas családnevét és édesapja születési dátumát illesztette, kifejezve ezzel elődje iránti tiszteletét és munkásságának folytatására irányuló szándékát, az új király konzervatív tradíciókhoz láncoló családnév helyett a királyi funkció megnevezését emeli be személynevébe (Rianástorky Jégcsak Hubert, Zúzmaragyarmat királya), amit trónra lépésének új korszakot megnyitó dátumával told meg. A megfelelő név felismerése tehát varázsfunkcióval bír, hiszen a név kimondói előtt kitárulnak a feltörhetetlennek vélt börtönkapuk.
A néven nevezés átalakító erejére a legkitűnőbb példát a harmadik kötetben találjuk, ahol rejtélyes körülmények között Rumini kezére kerül egy kígyó formájú aranykarkötő (Berg 2009: 83.). A leleplező stigmaként viselt karperec csak akkor kerülhet le a kisegér karjáról, ha fel tudja idézni a titokzatos ékszer nevét. „Ha nevén nevezzük a bajt, könnyebb tőle megszabadulni” (Berg 2009: 83.) – kapja a bölcs tanácsot Rumini. Névamnéziája azonban makacsul elhúzódik, ami egyre több bajba sodorja a karkötő viselőjét. A névre való görcsös emlékezni akarás hipnotikus erővel hat a kisegérre, mivel minél jobban koncentrál az elfelejtett emlékképre, annál közelebb sodródik a karkötő ellenfeléhez. A név kimondásának hiánya tehát az anonim ékszer negatív pólusát vonzza a történetbe, ám a karkötő viselőjének és a karkötő ellenfelének találkozása végzetes eseményeket hozhatna a kisegér számára. Mielőtt a találkozás létrejönne, egy-egy beszélgetésfoszlány hatására kialakuló déjà vu-érzés hatására sikerül feloldania Rumininek az emlékgátjait, és az utolsó pillanatban néven nevezi karperecét. A kimondott név – Szerpentinia – hallatára az ékszer azonnal aranykígyóvá változik, amely a mágia alól felszabadulva végre elindulhat megmenteni népét. A néven nevezés aktusa tehát performatív erővel bír, az élettelen tárgyból élőlényt varázsolva.

Hasonló átalakulás figyelhető meg Ködvitéz esetében is, azonban ezúttal a név átalakító ereje önszuggesztió segítségével jön létre. A fiú valódi neve Jani, azonban a romantikus lovagvilágba vágyakozó legény saját keresztnevét túlságosan puritánnak tartja, és ehelyett Ködvitéznek szólíttatja magát (Berg 2007b: 130–143.). Választott neve a külvilágtól való eltérését, másságát próbálja reprezentálni, amely egy belső álomvilágba ringatja őt. A név szuggesztív hatalma azonban fokozatosan átalakítja viselőjét, aki végül a király megmentőjévé növi ki magát, és valódi vitéz válik belőle.

A személynévtől való idegenkedés, az ön-elidegenedés tendenciái mutatkoznak a hódkisasszony, Dori életében is (Berg
2007b: 169–180.). Ködvitézzel szemben azonban Dér Dorián lánya a túlságosan előkelő nevével – Dorinilla Szimonetta Hódkristály – képtelen azonosulni, mivel a lényegesen puritánabb személyiség egy egyszerű hangzású személynév után vágyakozik. Amikor Rumini a várurak rettenetes névadási szokásai felől érdeklődik Dorinál, a lány nem vállalja fel előtte teljes nevét, így próbálja háttérbe szorítani saját előkelőségét. A névszuggesztió ezúttal is eléri a hatását, mivel a súlyos és merev úrilánynév elhagyása felfedi valódi személyiségét édesapja előtt, aki meglátja lányában a határozott, önálló döntésekre képes, félig-meddig felnőtt embert.

AZ ÁLNÉV, LOPOTT IDENTITÁS, MONOGRAM ELREJTŐ HATALMA

A kalandos történetbonyolítás és feszültségkeltés megfelelő eszközének bizonyul az álnév használata is, amely a szereplők felismerhetetlenségének biztonságát, vagyis álidentitás létrehozását biztosítja.

Ezekben az esetekben a legfőbb „álruhát” az álnév biztosítja, hiszen a mesevilág univerzumának belső szabályai értelmében a szereplő legfőbb jellemzője saját neve (gondoljunk csak a fabulákra, ahol az állatnév az identitás legmarkánsabb jegyét emeli ki – Kovalovszky 1992: 511.). A szereplő neve a személyiség helyettesítőjeként funkcionál, így a bemutatkozást követően a mese univerzumában nem férhet kétség a név viselőjének kilétéhez. Ezek a szabályok álnévhasználat esetén is sértetlenül működnek: az álnév kimondásával megidéződik az álidentitás, melyet a szereplő környezete a név rámutató jellege miatt eredetiként azonosít.

Az álnév segítségével létrehozott álidentitás félrevezető tendenciáit követhetjük nyomon az első kötetben található kalózok történetében (Berg 2007a:
87–115.). Az ellenfél szerepkörét betöltő patkányok folyamatos metamorfózis-játékot hajtanak végre, hosszú időn keresztül félrevezetve ezzel környezetüket. Az álnév használata itt nem személynévváltásban jelenik meg, hanem az egész csoport identitását átölelő hajó nevére vonatkozik. A patkányok a kalózidentitást az Aranyvadász nevű hajón élik meg – a hajó nevéhez hűen portyázva járják a tengert, és minden arra járó kereskedőhajót levadásznak. A rakomány megszerzését követően átszállnak a Kalmár nevű hajójukra, tiszta ruhát öltenek, káromkodás helyett kifinomultan fejezik ki magukat. A hajó nevének megváltoztatásával máris identitásváltást hajtottak végre. Jó kereskedőkhöz méltón békésen behajóznak egy közeli városba, ahol jó pénzért eladják a rablott portékát. A hajónévváltással tehát személyiségváltást is végrehajtanak, kalózidentitásúakból kereskedőkké válnak, ami kellőképpen eltakarja külsejüket – és elvonja a figyelmet az arc azonosságáról. Mivel a hajónév viselése predesztinálja a hajón utazók személyiségét, így a kikötőben élők nem feltételeznek hamisságot a viselkedésmódjukban. Az álnév mintegy befedi a viselőjük testét, és eltakarja szándékuk hamisságát.

A névazonosság elrejtő erejét használja ki Rianástorky Jégcsap Hubert uraság, aki halott nagybátyja személyiségét kölcsönözve érkezik a Szélkirálynőre és Zúzmaragyarmatra (Berg 2007a). A szélhámos hód a külvilág tudta nélkül elbitorolja a hasonló nevű nagybácsi helytartói funkcióját, gátlástalanul kihasználja a rokon nevére kiállított, előjogokat biztosító okiratokat, a monogrammal ellátott helytartói pecsétgyűrű segítségével helytartói döntéseket hoz. A névazonosságból eredően mindezt törvényes keretek között hajtja végre, hiszen a néven kívül semmilyen más személyes adat nem szükséges a helytartóság igazolásához. A névazonosságot felhasználva tehát az unokaöcs ellopja nagybátyja helytartói identitását. A név identitásmeghatározó hatalmából eredően csak a rangban felette álló személy, a király képes a turpisság leleplezésére, azonban mire ezt megtenné, az unokaöcs teljesen azonosul szerzett identitásával, és annak előnyeivel annyira visszaél, hogy puccsot hajt végre a király ellen. A névazonosság tehát identitáscseréhez vezet a történetben.

Izgalmas jelentéshomályosító eszközként kerül alkalmazásra a történet folyamán a monogram és névtöredék használata. A titkosított rövidítés mint rejtjelezés gyakori kellék a kalandregényekben, mivel a fejtörő a cselekmény bonyolítását, a megoldás elodázását segíti elő. Érc Sámuel, a zúzmaratörpék leigázásában szövetkező ércmanókirály monogramjában rejtőzik el: a trónbitorlónak küldött levelét az ÉS – kötőszónak vélt – szóval zárja, amely komoly fejtörést okoz a levél megtalálójának, Rumininek (Berg 2007b: 24.). A monogram ereje éppen a szó azonos alakúságában rejlik, hiszen az illetéktelen olvasó nem is sejti, hogy levéltöredék helyett aláírással találkozik. A kódolt név megfejtése egyben az ellenfél felismerését is jelenti, ami lényegesen előmozdítja a történet cselekményét, így a név hatalma kódoltságában található.

Hasonló rejtvényként mutatkozik a Tiltott-szigeten található három csodás forrás, a Fordí, a Zsibbasz és a Fogvatar neve. Mivel a szigetre – ahogy neve is jelzi
– értelemszerűen senkinek sincs bejárása, senki sem ismeri a források csodás erejének titkát. Csupán a név megfejtésével derül fény a vizek különleges tulajdonságára: a források tóvá duzzasztása feltárja előttünk a csodanevek értelmét, és a név kimondásával önmaga árulja el különleges képességét a Fordí-tó, a Zsibbasz-tó és a Fogvatar-tó (Berg 2011: 155.).

ÖSSZEGZÉS

A fentiekben vázolt rendszer csupán töredékét képezi a Rumini-világ névanyagának. Tanulmányomban nem szenteltem figyelmet a beszélő nevek kérdéskörének, amelytől szinte hemzsegnek a kötetek (ide tartozik például Negró, a csípős nyelvű fedélzetmester; Rumini, aki mindig rumlit hagy maga körül, felforgatja a környezetében kialakult harmóniát, az unalmas rend megalkotóitól eltérően ugyanakkor a mindenkori megmentő szerepkörét is beteljesíti; Omnitudor, a mindentudó bölcs teknőc; Grillázs mester, a főcukrász; Foszforeszkó kapitány, a világító fénylény stb.), nem fejtettem fel a társadalmi csoportok közti eltéréseket kifejező névanyagot (például Bojtos Benedek, a kapitány neve alliterálásával elegánsabban hangzik Dundi Bandinál, a félénk matróznál – a név hangzása ez esetben a hajósok közti hierarchiát is magában hordozza), nem tértem ki a becéző és hivatalos névhasználat közti különbségekre vagy akár az idegen hangzású nevek jelentésteremtő erejére. Elemzésemmel mindössze ízelítőt kívántam nyújtani a Rumini-világ névanyagából. Bízom benne, hogy a névnyomozás izgalmas olvasmányélményeket gerjeszt az olvasóban is.

IRODALOM

Berg Judit: Rumini. Budapest, 2007, Pozsonyi Pagony Kft.
Berg Judit: Rumini Zúzmaragyarmaton. Budapest, 2007, Pozsonyi Pagony Kft.
Berg Judit: Rumini és a négy jogar. Budapest, 2009, Pozsonyi Pagony Kft.
Berg Judit: Rumini Datolyaparton. Budapest, 2011, Pozsonyi Pagony Kft.
Kálmán C. György: Név és beszédaktus. In Helikon. 1992. Vol. 39, No. 2–3., 474–477.
Komáromi Gabriella: Elfelejtett irodalom. Budapest, 2005, Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó.
Kovalovszky Miklós: Az irodalmi névadás. In Helikon. 1992. Vol. 39, No. 2–3., 504–521.
Lovász Andrea: A meseregény kora. In Korunk. Vol. 13, No. 10, 7–12.