Csillag Lajos: Irodalom és téboly 1. / Holdtölte

Csillag Lajos: Irodalom és téboly 1. / Holdtölte

Ahogy leviszem a hangsúlyt az utolsó mondatnál, néhányan az egyik farpofájukról a másikra helyezkednek. Aztán csak hümmögnek, hogy ez… ez már egész jó, meg ez már tisztára, mint Chuck, vagy Bret. Chuck és Bret meg csak a fejét csóválja, hogy „Nem-nem, attól még igen messze vagy, pajtás.” Aztán Willre nézek, de ő is csak kifele bámul az ablakon. Ken rágyújt, mélyre szívja és hosszan fújja ki a füstöt és azt mondja nekem, hogy „Van hangulata.”.

Van hangulata… nem is tudom, mire számítottam. Úgy van az, ha az embert írók közé nyomják, darabokra szedik. Majd újra felépítik, és újra, és újra. Megpedzik, kikezdik, szép lassan. Aztán azon kapja magát, hogy ő maga nem más, mint egy lecsupaszított entitás, amire sablonokat húznak. Hol kiherélt félkegyelmű, sorozatgyilkos yuppie, idült elmekóros, pszichopata kártérítési ügynök… Ezek között ingázom, amióta itt vagyok.

Amikor behoztak, azt gondoltam, hogy majd nyugtom lesz, hogy végre békén hagynak. A nővér már akkor is mondta, hogy itt milyen remekül mennek a dolgok, felolvasnak a betegek egymásnak, és utána kőkeményen megvitatják. Szóval, hogy itt nem csak tapsikolnak az emberek, mint odakint. És, hogy ez majd segít a gyógyulásomban is. Már akkor mondtam, hogy én nem beteg vagyok, hanem a tünete ezeknek az embereknek. Nem értette. Én sem.

Aztán szépen az illúzióm is összeomlott azzal, hogy néha éjszakánként, amikor már az ágyban feküdtünk, mindnyájan hallottuk, hogy odakintről bekiabálnak mindenféle otromba szavakat, de az is lehet, hogy csak egymásnak kiabáltak az emberek az utcák túloldaláról, hogy aztán visszahúzódjanak a sötét sikátorokba. Tudom, mert annak idején néha én is ezt csináltam. Tényleg csak néha. Ezek az otromba szavak aztán, akár ő maga kiabálta, akár őneki kiabálták, jegecesen markolták meg az ember gerincét.

Ken épp hanyatt feküdt, és kifele bámult az ablakon, miközben hallgatta, miket ordibálnak azok odakint. Holdtölte volt. Láttam, hogy a szeme csillog az ablakon beömlő fényben. Az oldalamra feküdtem, átnyúltam az ő ágya felé, és megmarkoltam a karját:

– Vonyítanál rá, pajtás? Én is…

– Már régóta leszoktam róla. Ilyenkor szokták mondani, hogy nézd, milyen elérhetetlen, pedig aztán itt van az ember szeme előtt, csak ki kell nyújtania érte a karját… satöbbi.

– Állítólag az ember vér… vagy nem is tudom talán az idegrendszere az… na, mindegy, szóval valamelyik. Ha kifeszíted, mint egy húrt, akkor elér odáig.

– Hova? Jaj, a Holdig? Nem, nem ér el… ez baromság, akárki mondta is.

– Nekem aztán mindegy, pajtás. Jó éjszakát!

Meg sem vártam, mond-e valamit, inkább befelé fordultam, háttal neki. Teljesen reménytelen a fickó, teliholdkor meg pláne. Ilyenkor az összes, heveny és idült, mind megbolondul. Rázzák az ágyuk kereteit, szétdobálják a vánkosokat. Aztán, amint beúszik egy felhő, már ha egyáltalán van felhő, és eltakarja a sugarakat, mind elvágódik az ágyában. Itt nálunk ez másként megy. Ilyenkor Ken bámul bele a fénybe. Will egész éjjel forgolódik, vakargatja magát, és állandóan panaszkodik, hogy viszket a lágyéka. Chuck és Bret meg csak úgy képesek elaludni, ha fogják egymás kezét. Az esti ügyeletes néha el is vágódik bennük, amikor besunnyog az ágyak közé, hogy megnézze, mindenki ki van-e ütve. Egyedül csak én lennék képes aludni. Én vagyok a megnyugvó lelkiismeretük, valami belőlük fakadó, mégis teljesen független. Nem tartozom hozzájuk, mégis szétcincálnak állandóan, lenyúzzák rólam a személyiségemet, másikat adnak rám, és a számba adják a mondatokat:

– Mondd, hogy bácsi!

– Bácsi.

– Jó, akkor most mondd, hogy: nyald meg a fülemet!

– Nyald meg a fülemet! Mégis milyen baromság ez?!

– Csak ganajtúró bogarak vagyunk egy trágya…

– Mi, mi van?

– Nem is… várjál csak… mondd, hogy…

– Bácsi?

Reggeltől délutánig megy ez, amíg a felolvasások el nem kezdődnek. Aztán odajönnek hozzám, és kérdéseket tesznek fel: Mi az élet értelme? Miért nincs neki? Milyen arányban kell a fűrészport és a nitroglicerint keverni? Mikor jelent meg az Invisible Touch? Megmondom nekik, ők erre megköszönik, és megveregetik a vállamat, és azt mondják, sok bennünk a közös. De szerintem semmi közöm hozzájuk. Persze, ez csak egy elmélet.