Akutagava Rjúnoszuke – Mandarinok

Borongós téli este történt. A jokoszukai vonat másodosztályú kocsijában ültem egy sarokban, s tétlenül vártam az indulást jelző füttyszóra. A villany már régóta égett a vagonban, de rajtam kívül – bármily meglepő is – nem volt egyetlen utas sem. Amint kibámultam a félhomályba borult peronra, láttam, hogy furcsa módon nyoma sincs egyetlen kísérőnek sem, csak egy ketrecbe zárt kiskutya vonyított fel panaszos hangon időről időre.

Különös, de az egész látvány nagyon illett a hangulatomhoz. Fejemben kimondhatatlan fáradtságot és levertséget éreztem: olyan volt, mintha a hófelhős ég fakó árnya zuhant volna rám. Kezem a kabátom zsebébe süllyesztettem, s még arra se volt kedvem, hogy az oda becsúsztatott újság esti kiadását előhúzzam.

Ekkor azonban megszólalt az indulást jelző fütty. Fejemet az ablakkeretnek támasztottam, s várva vártam, hogy szegény szívem megkönnyebbüljön, vagyis a velem szemben álló vasútállomás megállíthatatlanul elinduljon hátrafelé. Az előbbinél azonban sokkal zajosabban geták, japán fapapucsok csattogásai hallatszottak a jegyvizsgáló automata irányából, melyeket nem sokkal ezután a kalauz zsémbes hangja kísért, miközben nagy dérrel-dúrral kivágódott annak a másodosztályú kocsinak az ajtaja, amelyben voltam, s egy tizenhárom-tizennégy év körüli lány sietve lépett be rajta, mire ugyanabban a pillanatban a vagon megremegett, s meglódult a gőzmozdony. Az ablakhoz csapódó kormos füstben lassan elmaradtak a peron oszlopai, egy ottfelejtett vízhordó kocsi, a vonat irányába valakinek hajbókoló hordár, miközben mind egyre kisebbek lettek, s végül mindannyian el is tűntek a szemem elől. Megkönnyebbült szívvel sóhajtottam fel, miközben rágyújtottam, s csak ezután fordítottam fáradt tekintetemet az előttem lévő ülésre telepedő kislány arcára.

Töredezett haját, melyen ápoló olajnak nyoma se látszott, hátul összefogta, arcát himlős hegek tarkították, bőre annyira leégett a naptól, hogy már rossz benyomást keltett – egyszóval igazi parasztlány volt. Egy nagy batyu hevert az ölében, nyakára hanyagul egy piszkos sárgászöld kötött gyapjúsálat tekert. Csomagot szorongató vörösre fagyott kezében óvatosan őrzött egy piros harmadosztályú vonatjegyet. Egyáltalán nem tetszett a kislány durva arca. Ellenszenves volt az is, hogy maszatos a ruhája. Végül az ostobasága is boszszantott, amiért nem tud különbséget tenni másodosztály és harmadosztály között. Tehát rágyújtottam egy cigarettára, s szórakozottan kiteregettem a térdemre a zsebemben lévő újság esti kiadását, hogy ennek a kislánynak még a létezéséről is megfeledkezzem. Ekkor hirtelen megváltozott a világítás: az újságpapírra külső fény esett, s a hasábok, amelyek eddig alig látszottak, most váratlanul tisztán, kivehetően ott lebegtek a szemem előtt. Mondanom sem kell, hogy a vonat a jokoszukai vonalon oly gyakori sok-sok alagút közül befutott az egyikbe.

Bár a villanyfénynél végigfutottam szinte az egész újságot, mégis a világban annyira szokványos eseményekről olvashattam benne, hogy nem sikerült vele csillapítanom a depressziót. A világbéke kérdése, újdonsült házasok, új épületek átadása, korrupciós botrányok, halálozási hirdetések – futott végig gépiesen a tekintetem majdnem minden szokványos íráson, miközben olyan érzéki csalódást éltem át, mintha a vonat, befutva az alagútba, pontosan ellenirányba indult volna el. Eközben persze folyamatosan és öntudatlanul, mint a durva valóság emberi formába öntött alakja, az előttem ülő kislány járt a fejemben. Talán jelképes értelmű volt a vonat az alagútban, a parasztlány és a szokványos cikkekkel teletűzdelt újság… A megmagyarázhatatlan, alacsonyrendű és unalmas emberi élet jelképét jelentette. Teljesen hiábavalónak éreztem mindent, félretoltam az átlapozott esti újságot, fejemet újból az ablakkeretnek támasztottam, miközben – mintha meghaltam volna – lehunytam a szemem, és elbóbiskoltam.

Néhány perc telt el. Ösztönösen körülnéztem, mintha váratlanul valami megfélemlített volna, s láttam, hogy – nem tudni mióta – az előbbi kislány a szemközti ülést a mellettem lévőre cserélte, s szívós kitartással próbálta kinyitni az ablakot. A súlyos ablakkeret azonban csak nem engedelmeskedett. A kislány remegő arca most már lilában játszott az erőlködéstől, s hallottam, hogy időről időre szívott egyet az orrán, és még lihegett is hozzá. Természetesen ez a kitartás, akárhogy is vesszük, rokonszenvet ébresztett bennem. Persze tudtam, hogy hamarosan a vonat egy újabb alagút bejáratához közeledik, mert az ablakon túl mindkét oldalon hegyek lejtői magasodtak, az alkonyi fény bevilágította rajtuk a kiszáradt füvet. És mégis, mindezek ellenére ez a kislány egyre azzal próbálkozott, hogy kinyissa a szándékosan bezárt ablakot, én azonban képtelen voltam megérteni, hogy miért. Egyszerűen csak puszta szeszélyből teszi, nem tudtam másra gondolni. Ezért továbbra is szótlan szigorúsággal szemléltem azt a két fagy csípte kezet, amint keserves küzdelmet vív az ablakkal, és közben könyörtelenül azért rimánkodtam, hogy soha ne sikerüljön neki kinyitni.

Ekkor azonban a vonat rettenetes robajjal befutott az alagútba, és éppen ebben a pillanatban lezuhant az ablak is, amellyel a kislány próbálkozott. És a négyszögletes nyíláson keresztül betódult a korom a fekete légből, s ettől rögtön fullasztó füst lett, amely sűrű gomolyban betöltötte a kocsi belsejét. Természettől fogva érzékeny a torkom, de most még annyi időm sem volt, hogy zsebkendőt tegyek magam elé, a füst úgy beborította az arcomat, s ettől olyan köhögési roham tört rám, hogy még lélegzetet is alig kaptam. A kislány azonban rám se hederített, kidugta a fejét az ablakon, a sötétben fújó szél megcibálta öszszefogott haját, miközben remegve a mozdony irányába kémlelt. Az ablakon túl egyre világosabb lett: már láttam alakját a koromban és a villanyfénynél, s ha kintről nem áradt volna be a hűvös levegővel együtt a föld szaga, a széna és a víz illata, akkor semmi kétség, amint jobban érzem magam, keményen összeszidom ezt az ismeretlen kislányt, és becsukatom vele az ablakot.

A mozdony azonban ebben a percben simán kisiklott az alagútból, száraz fű borította hegyek között kanyargott, miközben egy szegényes település vasúti átjárójánál haladt át. Az átjáró közelében mindenütt szalmával fedett és cseréppel borított szánalmas külsejű piszkos házak lapultak szorosan egymáshoz, a vasúti átjárónál pedig talán egy bakter integetett, hiszen fehérlő zászló lengett lomhán az alkonyi szürkületben. Amint elhagytuk az alagutat, e sivár vasúti átjáró töltésén túl három vörös képű fiúcskát vettem észre, akik szorosan egymás mellett álltak. Mind a hárman kivétel nélkül pöttömnyi termetűek voltak – arra gondoltam, talán ettől a nyomasztó környezettől. Ruhájuk színe ugyanolyan volt, mint ez a mélabús vidék. Fölfelé bámultak a robogó vonatra, s egyszerre fürgén magasba lendítették karjukat, miközben ártatlan torkukat kitárták, s tiszta erejükből valami érthetetlen üdvrivalgásban törtek ki. És ekkor jött el az a bizonyos pillanat. A kislány felsőtestével kihajolt az ablakon, fagy csípte kezét megemelte, láttam, amint erősen integet feléjük jobbra meg balra, s a kezéből – akárha az égből hullott volna – hirtelen öt-hat meleg napsárga mandarin pottyant a vonat elé kijövő gyerekekre, hogy örömömben a lelkem is táncra perdült tőle. Önkéntelenül is visszafojtottam a lélegzetemet. És ebben a pillanatban mindent megértettem. A kislánynak valószínűleg munkába kell állnia, így hát szándékosan elrejtett a ruhájába néhány mandarint, s ezeket dobta ki az ablakon keresztül az öccseinek: így köszönte meg, hogy kikísérték a vonathoz.

Egy pillanat alatt villant fel mindez az elrobogó vonat ablakán túl: az alkonyba öltözött település vasúti átjárója, a felcsivitelő három kisgyerek és a vagonból kidobott csodaszép színű mandarinok. De a jelenet kitörölhetetlenül beleivódott a lelkembe. És ettől fogva úgy éreztem, hogy valami eddig ismeretlen tiszta öröm tör fel a szívemből. Büszkén magasba emeltem a fejem, s most már más emberként néztem erre a kislányra. A lány egy ideje viszszaült az előttem lévő helyre, s ugyanúgy, ahogy az előbb, hegekkel borított arcát sárgászöld gyapjúsáljába temette, kezében tartotta nagy batyuját, miközben harmadosztályra szóló jegyét szorongatta…

Ekkor egy kis ideig végre sikerült megfeledkeznem a kimondhatatlan fáradtságról és levertségről, a megmagyarázhatatlan, sekélyes és unalmas emberi életről.

1919. április
Vihar Judit fordítása