Borbély András: Az elmozdítás ünneplése

Rosszul ébred, határozottan úgy, mintha háború lenne megint, mint amikor egy városban lakott. „Kávét! Kávét!” A rossz minőségű instant kávé iszap ízű, a körmei alatt mocsok, a szemhéjai ragadnak. Napok óta ugyanaz a néhány zongoradarab ismétlődik éjjel-nappal a számítógépen.

A grófnő a szalonban van. Éppen most kísérte ki az utolsó vendéget. Egy pillanatra megáll és kinéz az ablakon, amely üvegből van. A tenger nyugodtan hullámzik, egy hajó van távozóban. A téli évszak melankóliája. Neki most hőemelkedése van, a zongorát befutja a borostyán, s ő, nem törődve a hőemelkedéssel, odaül a zongora elé, előkeresi a megfelelő kottát, elkezdi játszani a Capricho Catalant.

Mögöttünk halad el a nyárfasor, az autóbusz leghátsó ülésén alszom, alig vagyunk néhányan utasok. Álmomban az autóbusz motorjának zúgását hallgatom. Ez már nem az a felszíni motorzúgás, a zajszenny, hanem a motor lelke, ahogyan a motor él, tompán és kimeríthetetlen benzinerővel kapaszkodik fel, ereszkedik alá, furakodik át a hágókon, lejtőkön. Én alszom ugyan, de azért mindez igenis valóságos. A motorzúgás felidézi a rég nem látott grófnő képét, titokzatos zöld szemeit, amelyek a nap és az izgalom különböző szakaszaiban különféle szürke, szürkés-kék, zöld, zöldessárga, és még néhány megnevezhetetlen szín árnyalataira váltanak át.

Közben a visszaút, az újabb eltávozás, nos, ez másvalamire is utal. Nem olyan, ahogyan te látod; nyugalmas és fénytelen ház ez az élet.

Az autóbusz két-három órát várakozik egy poros kisváros poros buszmegállójában. Áll az idő, itt nem futunk ki az időből, itt mindig itt maradunk. És mindez egyáltalán nem olyan fenséges, nem olyan lenyűgöző, nem olyan város, ahol egyáltalán eszünkbe jutna a tengerről álmodozni. Mert itt por van, elfátyolozva vele a háború brutalitása, ahogyan egy szatír énekel.

Majd állunk egy templom előtt. A templom homlokzatát az Il Jesu homlokzatáról koppintották. Nem hivalkodó, egyszerű koppintás. Szinte szégyelli, hogy koppintották. Szóba kerül egy másik templom, ahol a Szűzanya lábával Luther gaz fejére tapos. Luther mint Sátán: ezen egy pillanatra meghökkenek. Pedig milyen kézenfekvő, bátor gondolat. Egy kilyukadt gipszstukkó szobor, erről mesél, és láthatjuk, hogy üres a belseje, mert, hangsúlyozza, ez barokk.

És a szerelem – ez is milyen bátor gondolat! – olyan, mint egy háborús gépezet. Ő most messze van ettől a várostól, itt forró az éjszaka, kimegyek dohányozni. Nem is forró, csak fullasztóan meleg, mintha a gépezet egyik olajozott tartájában lakoznánk. A belváros szuszogó géptüdő. S még így is ide hallszik a szelepek puffogása, a tenger, ahol felejthetetlenül úszik. Megtörlöm a szemüvegemet, rágyújtok és azt gondolom: hát vakulok.

Pörögnek a képkockák, sötét gázkamrában zúg a vetítőgép, akár a tenger. Tiszta szesz és köménymagos tea. Egyeseknek veszélyességi pótlékot kellene fizetni az emlékeik miatt. De hát a technika korát éljük, kedvesem!

Iszap ízű a kávé és én úgy írok, ahogyan kegyed úszik: félve ugyan, de ráfeküdve mégis a hullámok testére. S nem attól félve, hogy meg lehet fulladni, hanem hogy hátgerinctöréssel végzem. Előre ugrasz, mégis visszafelé esel.

Egy másik példa: Van Gogh festményein mindig földrengés van, de nem a föld reng mégsem, ez csak idegrendszeri gyengeség, hanem föl van tépdesve a vászon, a festékben tarajok úszkálnak.

Hát így állunk!

S most megint valami iszonyú készülődik, amit én máris helyeslek (járna a veszélyességi pótlék!). Elindítom a generátorokat: buszjegy, napsütés, tiszta szesz.

Iszaposodik az alja. Szerelmem, szerelmem! Lángoló gázpalack!