Misima Jukio: A Holttest és a Kincs (dráma, Kéry Sándor fordítása)

Verses dráma egy felvonásban, ősi indiai legenda alapján

Balcsantár,  kereskedő Vörös démon
Kék démon
Fekete démon Vízitündér

Anyóka, a hegy szelleme öregasszony képében Buddha
Éneklő leány Kar
Hegyi  lidércek Egyéb szereplők

(A nyitott színpad előterében a kar énekel. A szín az ősi indiai hegyeket idézi. Este)

Kar:    Hegyek ösvényein fut a gerleszínű holdvilág.
Szürke varangy kiabálja túl a baglyok zord zaját.
Lopott neszek néma éjen: vajon démon énekel?
Fák fedik a holdvilágot, rezge csillagfény dereng.
Balcsantár!…
Balcsantár!

 

(Balcsantár, egy kis indiai faluból származó, ifjú vándorkereskedő, aki útja során eltévedt a fákkal sűrűn nőtt hegyi utakon. Megfáradtan, elgyötörten lép a színpadra bal felől. Gyanakodva körbetekint)

Balcsantár:    Árva vagyok, utazásom véghetetlen útvesztő.
Remegek már, s magányomban csak a könnyem tör elő.
Holdfény ragyogja be a tájat, mire felocsúdok,
…hát ez meg!?

(A függönyök szélesebbre húzódnak, s előtűnik egy buddhista hegyi szentély, kietlen kerttel, körülötte fák. A színpad üres)

…hát ez meg?!
Romokban egy szentélyt rejteget a kies rengeteg?
Kar:    Balcsantár!…  Balcsantár!

(Balcsantár a szentélyhez siet)

Kar:    Falai már elenyésztek, hiába is keresném,Kapuját is egyre roncsolja, korhasztja évről év.

Vérvörös lótuszvirágok, hatalmasak, mint egy tó, Bukkannak elő az éjjel ezüstös leple alól.
Minden percben fent az égen újabb csillag születik, Felizzik a sötétségben – s lehullik egy másik.
De lám, a fal egy szegletében – mintha lenne valaki!

(A kar éneke alatt a függöny teljesen elhúzódik, a háttér közben eleven. A kar éneke után feltűnik Balcsantár, előlép, az ezüstösen ragyogó hold megvilágítja. Eközben békák és szöcskék énekelnek, kis idő múlva halk zene hallatszódik)

(Hirtelen  sötét  felhők  jelennek  meg,  eltakarják  a  Holdat,  majd  egyre  erősödő  mennydörgés. Balcsantár rémült, rejtőzni próbál)

Balcsantár:    Mennydörgéshez hasonló, vérfagyasztó hangok kelnek.
Nyomukban a föld megindul, s utak kettérepednek.
Karnyújtásnyira az égen – látni, még a Hold is fél,
S véle fél lám minden csillag – sötét gyászlepel az éj.
Baljós szelek járnak-kelnek, süvítést hallani,
Jajveszékelnek, s tovább suhannak koromszárnyai.
Felkorbácsolják a hangok szelíd tavacska vizét,
Sötét örvény keletkezik, s egyre bugyog fölfelé.

Kar:    Balcsantár!  Balcsantár!
Óvakodj a baljós hangtól!
Balcsantár:    Vérfagyasztó hangok kelnek, mennydörgéshez hasonló –

(Ebben a pillanatban berohan jobb felől a Vízitündér, aki mélyen, a hegyek között lakik, rémülten, füleit befogva, botladozva menekül a mennydörgés elől)

Vízitündér:    Valaha a hegyek mélyén, dombok-völgyek lágy ölén,
Ezüstszínben játszadozó, piciny tavam víztükrén,
Hamvas levelekkel tömött ágacskákkal ölelten,
Békességben kéltem én, s hajthattam álomra fejem.
Réges-régen így élhettem, tengerkék otthonomban,
Másra sem volt gondom-bajom, vígan voltam magamban.
Hajh’, de nézd meg, mit tett velem majd’ kerek egy esztendő,
Szénfekete könnyem hullik keserűen szívemből.

Anyóka:    Óh, jaj!
Már megint a szörnyű hangok!
Sötétlik az éjjeli ég, újra koromfekete!
S koromnál is feketébb most, feketének veleje!
Ma éjjelen mindenfelől irtóztató lárma kél!

(Újabb zajok. A vízitündér és az anyóka elmenekül)

Kar:    …
Balcsantár!

Balcsantár!
Balcsantár:    Elért hát a dörgedelem, hiszen máris robajlik!
Szellemek! Óh, Istenek. Mentsetek meg, szörnyű itt!

(A villámlások még erősebbek, a mennydörgés hangosabb. Megjelenik a színen a vörös démon és a kék démon)

Kar:    Így volt, így volt, eljöttek hát. S vélük jött a veszedelem.

(A két démon nem veszi észre Balcsantárt, a szentély kertjében kimerülten megpihennek. A vörös démon egy fémdobozkát tart, a kék démon egy sápadt holttestet cipel)

Vörös démon:     Sűrű erdő mély ölében, én vagyok a rettegés!
Hatalmas erőmhöz mérve száz hadsereg is kevés!
Kék démon: (Nem tudván, hogy a vörös démon is jelen van)
Hogyha végre balszerencse lészen úrrá mindenen,
Ráborulna a világra, s új korszak kezdődne el,
Nem lenne már fejedelem, nem lenne már más király,
Oly hatalmas lesz az erőm, s vetélytársra nem talál!

(A vörös démon észreveszi, hogy a kék démon is ott van, meglepődik. Nyávogó, gunyoros nevetés-
sel, alattomosan a kék démon felé indul. Különböző különös, hátborzongató hangokat hallani)

Vörös démon:   Micsoda egy teremtés, mily ronda egy fajzat! Kék démon:    És te mégis ki vagy, mondjad? Vörös-képű marha?!1
(Nagy hanggal nevet)

Vörös démon:    Mi…?!
Mocskos tolvaj, hitvány ördög! Mit tartasz a karodban?
Ellopnád a holttestet, mit magamnak tartogattam?
Kék démon:    Elment tán a józan eszed, miket hordasz te össze?
Vörös démon:     Rettenet! Hát őrület! Piszok nagy tolvaj vagy te!
Kék démon:    Micsoda nagy hazugság! Micsoda nagy hazugság!

(A kék démon nagy robajjal a vörös démonra támad, mikor meglátja, mit cipel a vörös démon hóna alatt. Mindketten meglepetten)

Vörös démon:    Naa?! Naa?!
Kék démon:    Most látom csak, mit cipelsz te, ott, az a kis dobozka!
Magam rejtettem el múltkor, fel, egészen a Holdra!
Én kis bűvös szelencécském! Most azonnal add vissza!
Vörös démon:   Mi van?! Mi van?!

(A kék démon rácsimpaszkodik a vörös démonra, s dulakodni kezdenek. Földmorajlás hallatszódik, majd hirtelen hatalmas mennydörgés)

(Ekkor Balcsantár elgyötörten, félelméről mintegy megfeledkezve álomba zuhan)

Vörös démon:   Léptek dörejét hallani, honnan jön e szörnyű lárma?
Villámot szórnak a felhők, s nincs, ami megállítsa.
Eltakarták már a holdat, sárga fénye már a múlt,
Minden teremtény megriadt, s odújában meglapult.
Minden madár piciny testét még aprócskábbra húzza
Fészkében, hogy szárnyaival fiókáit megóvja,
Piciny szemükkel rácsodálkoznak a borzalomra.

Rezge szárnnyal, szinte vakon, mindegyik öreg madár Hegyormokon, s lombkoronákon némán kuporogván – Elhagyta őket az erő, s látva a borzalmakat
Vijjogják a sötétségbe vészkiáltásaikat. Kék démon:    Óvni kell a kincset tőle! Rejteni kell előtte!
Vadászik a sötét ördög, vadászik a kincsünkre!
Hogyha megszerzi magának, megláthatná, hogy benne…
Jaj!

(Hirtelen megszűnik a mennydörgés, a táj egyszeriben kitisztul, derült, tavaszi estévé változik a szín, a látvány pillanatképszerű)

Kitisztult a tavaszi ég, izzanak a csillagok!
Körös-körül, mind az izzó látóhatáron ragyog!
Ragyogásuk végigpásztáz ezüst ívű folyammal,
Minden földet beterítenek pompás sugarakkal.

Kar:    Feljött a Hold. Megmutatta végül karcsú alakját
Űzötten a viharfelhő szertefoszlott s tovább állt.
Balcsantár!…
Balcsantár!
Éneklő leány:   Kérve kérlek, ébredj már fel, drága uram, Balcsantár!
Fiatal szem pihent már ilyen nagy, mély álom után!
Iparkodj már, nosza, terítsd magadra kék lepledet.
S indulj máris felkutatni éjfekete kincsedet!
Kérve kérlek, ébredj már fel, drága uram, Balcsantár!
Ily nagy álom sok lenne egy csecsemőnek is talán!
Elfeledkeztél talán a baljós veszedelemről?
Hegyek mélyén zöldellő leveleken dideregve
Áznak-fáznak, egyre várnak mókuskölykök, csak gyere!
Énekelnek, alig várnak, nyisd már ki a szemedet!2
Kar:    Apró hegyecske peremén piciny erdő sötétlik,
Fölötte a holdvilág is lassan, lassan elúszik.

(Lágy zene. A színpad elülső részén lévő két démonnál kétszer nagyobb, sötét árny jelenik meg hátul. A vörös démon és a kék démon nem veszik észre az árnyat, Balcsantár alszik. Az árny zsugorodik, ahogy az árnyat vető alak előre ér. A zene hirtelen hevessé válik. Megjelenik a színen az alvilágból felemelkedő fekete démon, aki az árnyékot vetette)

Fekete démon: (Alakja mintha hullámozna, árnyékával egyetemben)

Hegyek mélyén, erdők ölén, keselyűk vérmezején
Éltek itt az Elnémultak.
Míg egy sötét éjszakán eljött a poklok királya,
S hatalmas, isteni erővel őket felruházta.
Így vált eggyé minden lélek, egy isteni erővé lett,

S mennyeket is kettészelő, óriás erő született! Én vagyok az: akit itt látsz, ez az isteni erő!
Nyugodalmamban nem vagyok más, csak néma, s figyelő. Ám ha egyszer megharagszom, karjaimmal összemosom Mennynek minden fellegét!
S felkorbácsolt örvényükkel ízzé-porrá rombolom A halandók gyönge földjét.
Hahahaha!

(Vörös démon és Kék démon megrémülnek, hátrálni kezdenek)

Fekete démon: Bátyáim! Bátyáim!

Vörös démon:   Mit óhajtasz, erdők nagy királya?

Fekete démon:  Minden porcikájuk remeg, mindkettő annyira fél!
Valljatok színt, mégis mire fel ez a nagy sietség?
Ugyan miért reszkettek, no; mégis mitől félhettek?
Mért nem ültök ide, mellém? Mért nem jöttök közelebb?
…Micsoda?
Látom én, hogy hamis szikra pislákol szemetekben!
Gyertek csak közelebb, no! Mit rejtegettek előlem?!
Hitvány korcsok, piszok ebek, elloptátok mindenemet!
Elvenni a szelencét s a drága, becses holttestet!
Szemetekből látom én, mikor hazudni próbáltok!
Igaz szavú halott lelkeim megsúgják titkotok!
Milyen büntetést érdemelnek az enyveskezűek?
Csapjanak fölöttük össze vad hullámú tengerek?
S mi lenne, ha szétmarcangolnák a poklok kutyái?
Hagyjam őket havas hegyormokon halálra fagyni?
Hogy is bánjak el a semmirekellő tolvajokkal?

Kék démon:    Elképesztő! Fel nem fogom, mit akarhatsz mondani!

Vörös démon:   Elvakíthatta ereje, s nem ismer már kegyelmet!

Kék démon:    Persze hogy nem ismer, hisz nincsen ennek semmi esze!

Vörös démon:   Egy-két keresetlen szavunk azért nekünk is lenne!
Vörös démon, Kék démon:
Száz mérföldes ezüst cipőt rejtegetsz te magadnál,
Senki még csak hasonló kincset a Földön nem talál!
Csaknem elloptad a sötét barlang-rejtekhelyünkről?
Ha pedig rákérdeznek; no, megnémulunk egyből?
Hahhahha!
Fekete démon:  Mi van?! Mi van?!

(Hárman  dulakodni  kezdenek.  Az  eddig  alvó  Balcsantár  orrára  rászáll  egy  krumplibogár. Balcsantár kinyitja a szemét, nagyot tüsszent.)

Démonok:    Ki az? Ki az??
Balcsantár:    Oh! (Szökni próbál)
Kék démon:    Nem kell menekülőre fognod, halandó teremtmény!
Gyomrunk tele, s amúgy sincsen ínyünkre az, ami él.
Neked sincs hát mitől félned!
Vörös démon:     Nem falunk fel, sőt, inkább döntőbíránknak teszünk meg!
Fekete démon:  Nem tépünk szét, becsületszó! Nincsen mitől rettegned!

(Balcsantár lassan megfordul, fontolgatja a dolgot, végül elhatározza magát, és közelebb megy a démonokhoz)

Balcsantár:    Ha igazat beszéltek, és nem esik bántódásom,
Odamegyek hát – összeszedem minden bátorságom!
Kék démon:    Erre, erre, vándor, így!

(A kék démon Balcsantár füléhez hajol, súg neki valamit. Balcsantár bólint.)

Vörös démon: (hátba löki a kék démont)
Hé! Hé!
Sugdolózásod saját malmodra hajtja a vizet!
Emberfia! Hallgasd most meg az én történetemet!ű

(Ahogy az előbb a kék démon, ez is súg Balcsantárnak valamit)

Fekete démon:  Vándor! Vándor! Szánalomra méltó, gyenge halandó!
Halld hát ki az én szavam most, nekem is van mondandóm!

(Úgy tesz, ahogy az előbbiek)

(Balcsantár halkan felegyenesedik)

Balcsantár:    Nos akkor a szóban forgó három, ékes kincseket
Hadd látom; bizonyítékként tegyétek elém őket!
Kék démon:    Tessék, tessék!
Vörös démon:    Hórukk!

(A vörös démon és a kék démon lerakják a kincseket)

Fekete démon:  Máris, ahogy parancsolod!

Balcsantár:    Hát ez fényesen tündöklő ezüstös cipőpár?

Fekete démon:   Egy lépéssel száz rit3  képes menni, s hátra ötvenet!
Óvatosan nézegesd e páratlan szép kincsemet!
Vigyázva vedd kezedbe, és nagy gonddal próbáld csak meg!

(Balcsantár felpróbálja a cipőt, s abban a pillanatban a démon mellett terem. Halványan elmosolyodik, mint akinek valami jó ötlete támadt)

Balcsantár:    Hát az az ezüstösen pislákoló szelencécske?

Vörös démon:     Ez, a kincs itt előtted a híres Nyoi4  szelence
Bizonyára jól ismered – méltó nagy hírnevére.
Nehogy leejtsd a dobozkát, vigyázva vedd kezedbe!

Balcsantár:    Megnézhetném alaposabban a holttesteteket?
Szomorúsága testét már gyászos kékre festi meg.

Kék démon:    Hogyha ezt a hullát hamarosan fel nem falhatjuk,
Két napig sem élnénk túl, ily nagy becsben ezért tartjuk!

Démonok együtt: Drága, drága kincsecskénk!
(Balcsantár összerendezi a tárgyakat, a holttestet bal karjára fekteti)

1 A démonok sorainál az eredeti műben is helyenként megtörik a szöveg ritmikája. Ez a démonok allegorikus jellegéből adódhat, szerepük az ügyetlenség, az erkölcsi rossz megjelenítése lehet. Ebből fakadóan beszédstílusuk – mind ritmikában, mind szóhasználatban – igénytelenebb. – A ford.

2    Az éneklő leány kilétére az eredeti szöveg nem utal, így a leány és Balcsantár kapcsolata sem világos. Feltételezhető azonban, hogy a leány Balcsantár halott kedvesének szelleme, aki énekével buzdítja az ifjút, hogy folytassa útját – melynek célja talán éppen a kedvese feltámasztása. Ugyanígy nem világosak az eszköztár azon elemeinek jelentései, melyeket a leány felsorol: a kék lepel és az éjfekete kincs. – A ford.

3    Ri: távolság mértékegysége. 1 ri kb. 43.2 km-nek felel meg. [A szövegben szereplő idegen szavak (pl. nyoi, ri) minden esetben fonetikusan ejtendők.] – A ford.
4    Nyoi: Indiai eredetű szó, buddhista szertartások egy kelléke. Általában fából vagy fémből készült, hajlított végű pálca. Míves dobozkában tárolják – A ford.