Reneszánsz rajzok a Szépművészeti Múzeumban

Ha a római Piazza Navona főtéren járva lefordulunk a Szent Ágoston utca felé, és egy mise erejéig betérünk az ott található bazilikába, az egyik belső oszlopon, magasan fenn, de a padból még jól kivehetően egy freskómaradványára bukkanunk. Kivitelezője Raffaello Santi, aki 1500 táján érkezett Rómába, Vasari leírása alapján azzal a céllal, hogy II. Gyula pápa számára a palota néhány termének festői munkálataiban részt vegyen. Az ecsetje nyomán megszülető „Stanzákon”, melyek örökéletűen tartják fenn a nevét, 1520-ban bekövetkezett haláláig dolgozott.

A budapesti Szépművészeti Múzeumban 2013. december 18. és 2014. március 30. között Kárpáti Zoltán és Seres Eszter által rendezett kiállítás azonban nem nagyhatású festményeinek bemutatására vállalkozott most, hanem a festő zsenialitásának titkaiba, rajzművészetének technikáiba engedett bepillantást.

A vizuális ábrázolási módszerrel létrehozott közel hatvan rajz és metszet mindegyike kapcsolódott valamilyen módon Raffaellohoz. Vagy közvetlen munkatársaitól és tanítványaitól, vagy kollégáitól, esetleg azoktól a festőktől származtak a rajzok és metszetek, akiket a mester művészete inspirált a későbbiekben. Giulio Romanótól tíz, Perino del Vagától tizenöt, Polidoro da Caravaggiótól három, Dürertől egy, Parmigianinotól és másoktól számos rajz és metszet volt látható. Figyelmemet elsősorban mégis azok a rajzok kötötték le, melyek Raffaello római tartózkodásához kötődnek.

A mester a vatikáni palotában először a Stanza della Segnatura termének kialakításán dolgozott munkatársaival. Ezt a helységet II. Gyula pápa magánkönyvtárnak szánta, ezért a hagyományt követve a négy klasszikus fakultás megjelenítését tervezték a boltozatokra és oldalfalakra. A teológia, a filozófia, a jogtudomány és a költészet témája közül Raffaello elsőként a Theológia allegóriáját festette meg, melyet Vasari nyomán a 16. század óta Disputának neveznek.

A kép kompozíciójának alakulása – a mester sok más festményéhez hasonlóan – számtalan vázlaton, rajzon követhető végig. Egyik ilyen a kiállításon is látható volt, azonban ez a vázlat csak kezdetleges állapotában tükrözi a később kialakult összetett kompozíciót, melyen az isteni megnyilatkozásra esik a hangsúly, és az egyházi közösséget, a Szentháromságot, az égi seregeket, a szenteket, az apostolokat és a próféták seregét már egyedülállóan individuális formában fogalmazza meg. Többet nyújt számunkra ezen a téren Giorgio Ghisi Raffaello után készült rézmetszete, Az athéni iskola. A kép 1550-ben készült, középpontjában Arisztotelész és Platón áll. Körülöttük sokaság hallgatja vitájukat. A két központi alak kezében könyvet tart, Etica és a Timeo felirattal. Balra tőlük vitázó, míg jobbra kételkedő és töprengő csoport áll. Egy aggastyán alakja tűnik ki közülük köppenybe burkolózva, ki utoljára még visszapillant a vitatkozó seregre, hogy aztán feladva a küzdelmet hagyja el a termet. A térdelő, könyvbe jegyző alak bal oldalt Püthagorasz, az ég és föld gömbjét tartó figura egyike Zoroaszter, másika Ptolemaiosz. Szókratész a középső csoportot köti össze a bal oldalival. Az előtérben lévő csoport geometriai alakzatok és glóbusok fölé hajolva jól láthatóan a természettudomány követését és a tárgyilagos megismerést tűzte ki célul. A hét szabad művészet tudatában interpretálható tehát a váza a képnek, egyes figurák azonosítása ennek ellenére mai napig nem történt meg.

A filozófia kiemelkedő képviselőinek, Platónnak és Arisztotelésznek alakja a belső térből halad az előtér felé. Raffaello figuráit térbe állította festményén, de úgy, hogy tér fölé rendelődjenek, ezt Ghisi rézmetszete is jól érzékelteti. Az impozáns épület, mely e nagyszabású jelenetnek ad otthont, nagyméretű csarnokával és kupolával fedett térségével, a két oldalfal fülkéjében álló Athéné és Apollo szobrával egy olyan építészeti eszmény megörökítése, melyet a cinquecento korában szerettek volna megvalósítani az építészek.

Az emberi gondolkodás fejlődését tárgyalja tehát ez a műalkotás, mégpedig körforgásban, Platón és Arisztotelész gondolataiból kiindulva, a filozófia győzelmén át egészen a kétkedés megjelenéséig, majd a természettudományos bizonyíthatóság előtérbe kerüléséig. Azzal, hogy Platón jobb karjával felfelé mutat, azt hirdeti, ő az eszméket tekinti magasabb értékűnek, míg Arisztotelész jobb karjának lefelé irányuló mozdulata azt mutatja, ő a világ dolgainak megismerését tekinti elsőbbrendűnek.

Ezek, és az ehhez hasonló kézmozdulatok a reneszánsz kori képeken az ábrázolt figurák lelkiállapotainak és érzéseinek legkonvencionálisabb kifejezői. A kéz mozdulatainak értelmezése így egy-egy rajzon, metszeten vagy festményen elengedhetetlen, még akkor is, ha ez nem mindig egyszerű feladat a világi tárgyú témákat feldolgozó műalkotásokon. A vallási jeleneteket ábrázoló képek emberi alakjainak gesztusaitól eltérően ugyanis ezeknek értelmét sem a prédikátorok, sem a könyvek feljegyzései által nem ismerjük teljes egészében. Az egyes kézmozdulatok beazonosításában többnyire csak a reneszánsz kori képeken nagy gyakorisággal visszatérő gesztusok vannak segítségünkre. Ha azonban nincsenek ismereteink a 15-16. századi alkotásokról, nem tudjuk teljes egészében megérteni, megfejteni egy-egy kép értelmét. Attól a normarendszertől, melyet többek közt még Leonardo da Vinci követett, korunk eltávolodott. Mi már nem hiszünk abban, hogy „a lélek mozgásait a test mozdulataiból ismerhetjük fel”, és az egyes emberi alakok testtartásai sem sugallnak többet számunkra annál, amit az életből tapasztaltunk meg. A kor szemlélői számára viszont ezek a finom és visszafogott árnyalatok és emberi testtartások sokszor elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy rájöjjenek, mit ábrázol a kép. Főleg a vallási témákat ismerte jól a néző a Bibliából és a hitszónokok beszédéből, amire a festő is számított, és eszerint variálta kompozícióit.

A vallási gondolkodásmód mellett a geometriai jártasság volt az, amivel a korabeli műértők, nézők közeledtek az alkotásokhoz. A humanista literátus közösség az abbacó felsőbb iskolában mértani-matematikai képzésben részesült, a hármasszabály, a felszín- és térfogatszámítás tudatában gondolkodott, így ítélte meg a képeket. Ez a sajátos látásmód járult hozzá ahhoz, hogy Raffaello, Leonardo vagy Michelangelo olyan tiszta arányosságot és térhatást tudott teremteni, amellyel az őt követő festők hiába próbálkoztak.

A mai néző, a maga vizuális készségeivel már másképp közelít képeikhez. Többnyire nem elég jártas a Biblia jeleneteiben, ezért nem ismeri fel az egyes motívumokat, másrészt nincs pontos ismerete a színek reneszánsz kori kódjairól, vagy a matematikai-mértani „törvényekről”. Az athéni iskola metszete egy mai laikus nézőnek nem mond többet mint egy jelenet részleteiben is szép kimunkálását, amelyet a cím alapján értelmez. Ugyancsak ez a helyzet Raffaello költészetnek szentelt Parnasszus című freskójával, amelyet a kiállításon Marcantonio Raimondi rézmetszete útján ismerhettünk meg, és amely több részletében is eltér az eredetitől, és más kiállított rajzzal. De ez a helyzet Raffaello máshol látható festményeivel, vázlataival és alaktanulmányaival is.

A mai kor átlagos embere számára a cinquecento művészete a szépséget, az arányosságot, a harmóniát jelenti, de úgy, hogy nincs tisztában a technikai megoldásokkal, az anatómiára épülő megfigyelések nyomán keletkezett emberi alakok mozdulatait tükröző lélekállapotokkal, és azokkal a társadalmi konfliktusokkal, amelyet a reneszánsz mesterek harmóniában igyekeztek feloldani. Az a műértő viszont, aki a kiállításra betévedt, Raffaello rajzművészetét és gondolkodását mélyrehatóbban ismerhette meg, hiszen a kiállítás nem csak arra nyújtott kiváló lehetőséget, hogy összehasonlítsuk Raffaello egyes rajzait munkatársainak és tanítványainak, illetve az utána következő festőknek munkáival, hanem arra is, hogy összefüggéseket keressünk az azonos témájú, de más által létrehozott művek között. A betlehemi gyermekgyilkosság című képet például Raffaello rajzából, Raimondi két metszetéből és ND mester fametszetéből is megismerhettük. A kurátorok jó gyakorlati érzékét mutatja, hogy ezek a „variációk” egymás mellett helyezkedtek el a falon, ezáltal is ösztönözve a szemlélőket az analitikus vizsgálatra.

A kiállítás középpontjában a Szépművészeti Múzeum tulajdonában lévő Raffaello-festmény, az Esterházy Madonna állt, melyről első alkalommal készültek infravörös- és ultraviola-felvételek. Ezeknek eredményeit a szervezők Raffaello: Rajzok Budapesten című könyvükben összegezték. A kötet, a tárlathoz hasonlóan, szintén a mester hat rajzát és az Esterházy Madonnát állítja középpontba, hét tanulmány során tárgyalja – a felsoroltakon kívül – az Angyalfej, a Vénusz és a Mária koronázása című képek történetét és technikáit. Hogy szükség volt már egy ilyen kötetre, azt az is bizonyítja, hogy a tanulmányok több évtizedes problémákra hívják fel a figyelmünk, illetve az infra és ultraviola felvételeknek köszönhetően a szabad szemmel a kiállításon kivehetetlen részletekről nyújtanak leírásokat, amivel hozzájárulnak a rajzok készülésének és rendeltetésének jobb megértéséhez.

A kiállítás Az eszmény diadala – Raffaello címet viselte, jól érzékeltetve ezzel a képi síkok felületéről visszatekintő, reneszánsz korszakra jellemző jelszavak Raffaello általi tökéletes megtestesítését; a szépség, a harmónia, a természetesség, az arányosság, valamint az antik kultúra elemeinek kompozíciókban, jelenetekben történő kifejeződését. A humanista szellem győzelmét hirdetik e képek, egy olyan korban, amelyben a tolerancia és humanitás elvesztette valódi értelmét.

Korunkból a reneszánsz egy szép álomnak tűnhet, hiszen arról, hogy milyen jelentős átrendeződési, milyen súlyos társadalmi, gazdasági, politikai válságokkal teli volt ez az időszak, a rajzok nem beszélnek. Mi azonban, kik történelmi távlatból látjuk ennek a korszaknak eseményeit, tudjuk, hogy a létbizonytalanság és halálfélelem ott bujkál a rajzok megalkotásának a hátterében. A véres területi hadakozásoknak, a földrajzi felfedezéseknek és a reformáció terjedésének köszönhetően a 15-16. század folyamán olyan zűrzavaros állapot uralkodott Európa szerte, mely az itáliai lakosság körében is éreztette hatását, s mely megváltoztatta a mindennapi élet folyamatát. Az öntudatra ébredés világossága viszont, mely a humanisták körében a jövőbe és az emberi képességekbe vetet hitet is jelentette, rövid időre kiegyensúlyozta a beköszönő válságok nyomán keletkezett nyomasztó hangulatot. Ebben szerepet játszott Raffaello is, aki Ernst Ullmann leírása szerint „kortársai mindennapjaihoz adta meg azt a többletet, amire vágytak, segített nekik helytállni harcaikban, felvillantotta a reményt a jövőben, és ébresztgette a bennük szunnyadó pozitív erőket”. Néhány évvel halálát követően azonban feloszlott római műhelye, tanítványai szétszéledtek, a művészet pedig egyre inkább problematikussá vált, hiszen már nem a valóság megértését és megformálását tűzte ki célul, hanem a cinquecento korának legkiemelkedőbb mestereinek műalkotásaiból tájékozódott.

Ondrejčák Eszter