Hizsnyai András: A 22-es tanterem – „…helyettem én” (próza)

3. AZ OBERSTURMBANNFÜHRER

Amikor a szövetséges csapatoknak sikerült végre kellőképpen szétlőniük a német városokat, azzal a mocskos Hermann Goering Hadosztállyal meg a csirizágyújával együtt, a német közkatonák letették a fegyvert, a német tisztek elutaztak Dél-Amerikába, a német fejesek meg főbe lőtték magukat.

Volt persze pár csökönyös kivétel, akik nem tették le, nem utaztak el és nem lőttek, hanem beletörődtek a sorsukba és nekiláttak vezekelni. Ebben segítségükre voltak a szövetséges csapatok győzelemittas és dühös katonái, akik semmit sem szerettek volna jobban látni, mint vezeklő német katonákat, főleg, ha azok alájuk vannak beosztva, mint az Obersturmbannführer,  aki Plukowski tábornok határőrképző iskolájába került, földrajztanárnak. Az Obersturmbannführernek esze ágában sem volt vezekelni, mert egy hórihorgas, negyvenes, szikár német ember volt, aki Odin atyaistenig tudta visszakövetni a családfáját, melynek minden egyes tagja, őt magát is beleértve, parancsolásra született. Szürkéskék szeme mintha fagyhalálból lett volna, feje szögletes téglatest volt, precíz szögekkel és igen kevés görbülettel, egész alakja olyan volt, mint egy karcsú viking obeliszk, amire a valkűrök saját kezűleg rótták rá a félelmetes, rúnaszerű ráncokat, éjsötét hajának minden egyes szála 5,5 cm hosszú. Ez utóbbiról a felesége gondoskodott, aki – egy pár precíz mellet leszámítva – pontosan ugyanúgy nézett ki, mint a férje, legalábbis mindenki így képzelte el. Az Obersturmbannführer dolga az volt, hogy elfelejtesse az amerikai tisztekkel Nyugat-Berlin egész térképét, amely nemtudás Plukowski tábornok és Plukowski ezredes véleménye szerint a jó határőr legfőbb erénye és fegyvere a mocskos kommunista agitátorokkal szemben, akik be akarják csempészni a zsebükben Marx Károlyt az ő szeretett Nyugat-Berlinjükbe.

– Tanítsuk meg a határőröknek Kelet-Berlin egész térképét – vetette fel Plukowski ezredes.
– Miért? – kérdezte Plukowski tábornok a lehető legunottabban.
– Ha a határőrök úgy ismernék Kelet-Berlin összes utcáját, mint a saját tenyerüket, tábornok úr, ilyen könnyen le tudnák leplezni a mocskos kommunista agitátorokat, akik be akarják csempészni a zsebükben Marx Károlyt a mi szeretett Nyugat-Berlinünkbe – csettintett az ezredes –, elég lenne, ha feltennének pár keresztkérdést a menekültnek.
– Mégis milyen keresztkérdésekre gondol, ezredes?
– Hát… Hát mondjuk olyanra, hogy: hol lakik?
– Beszéljen világosan. Ezredes. Nem értem – mondta Plukowski tábornok olyan vontatottan, hogy már-már nem lehetett érteni.

* Folytatás 2014. februári számunkból. – A szerk.

– A határőr megkérdezhetné a menekültet, hogy hol lakik, és ha olyan utcát mond, amit ismer, az bizonyára Kelet-Berlinben van, tehát az illető nem is illető, hanem egy mocskos kommunista kurvapecér.
– Egy leleplezett mocskos kommunista kurvapecér! – vonta fel a szemöldökét Plukowski tábornok. – Nem rossz ötlet, Plukowski ezredes, jó ötlet!
– Köszönöm, Plukowski tábornok úr!
– Csak egy dologra kell rohadtul vigyáznunk, ha azt akarjuk, hogy jól működjön ez az eljárás.
– Mire?
– Minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy ne tudjanak egy utcanevet sem Nyugat-Berlinben, különben nem tudnak hazajönni a saját embereink. Márpedig, ha cserbenhagyjuk a saját embereinket, mi magunk válunk mocskos kommunista kurvapecérekké, érti ezt, Plukowski? – dörmögte Plukowski tábornok.
– Ejha, jó, hogy mondja, tábornok úr, én… én nem is gondoltam volna, hogy ilyen nehéz a kommunizmus ellen harcolni.
– A kommunizmus mindenhol ott van, ezredes, ezt jól jegyezze meg! Beszivárog még a csukott ajtón keresztül is! Folyton ébernek kell lennünk, mert ez egy olyan csatatér, amit ember ezelőtt még nem taposott!
– Értem, tábornok úr, ígérem, vigyázni fogok!
– Helyes. No, és a nyugat-berlini utcákkal mi lesz?
– Erre ne legyen gondja, tábornok úr, azonnal levetetem az utcatáblákat a német lakossággal, és beszedetem a katonák térképeit.
– Helyes, fiam, tegye ezt. Tudja, ha így halad, egy nap még Plukowski tábornok is válhat magából.
– Köszönöm, Plukowski tábornok!

Mire az ezredesek leráncigálták az éppen hazaindulni készülő tiszteket a repülőikről, és boldogan jelentkeztették őket korlátlan időre határőrnek, az utcatáblákat és a térképeket már begyűjtötték és biztonságosan elzárták az ezredparancs raktárába. És a terv működött is – miután egy kis fegyelemmel letörték a tisztek cinizmusát, azok szépen bemagolták Kelet-Berlin egész térképét, és készen álltak visszaküldeni a mocskos kommunista kurvapecéreket borscsot enni Moszkvába. Már csak Nyugat-Berlin utcáit kellett volna elfelejteniük, itt viszont megmakacsolták magukat, és az istenért sem akartak elfelejteni egy rohadt utcanevet sem, hiába tanították meg nekik az összes utcanevet, amit el kell felejteniük, valahogy mégis emlékeztek rájuk. A parancsnokság végleg el volt keseredve. Ekkor jött a képbe az Obersturmbannführer. Az Obersturmbannführer, mint az „ép testben ép lélek” életmód hű követője, görkorcsolyán jött a képbe, kapucsínóbarna kordbársony nadrágban és egy makulátlan rénszarvasos pulóverben. Senki sem nevetett. Gyorsan és hatékonyan dolgozott. Felmérte, hogy mit tudnak a határőrök, kijavított pár hibás adatot, megtanított nekik pár zsákutcanevet és vasúti hidat, amit az amerikaiak kihagytak, meg egy szemétégető telepet is a külvárosban, és amikor már megbizonyosodott róla, hogy minden nevet tudnak, ami közigazgatásilag Kelet-Berlin határain belül esett, ráállt a felejtésre. Először is hátradőlt a karosszékében, és becsukta a szemét,
középső és mutatóujjaival lassú körökben masszírozta a halántékát, aztán kimért lassúsággal és fémesen kongó szavakkal megtiltotta, hogy másra emlékezzenek, mint amire ő megparancsolja, hogy emlékezzenek. Itt már elkezdtek morgolódni a tisztek, hogy mégis, ki a büdös francnak képzeli magát ez a náci, hogy itt pattog nekik. Kiváltképp Buzz hangoskodott – ennek ő volt a szakértője, mert olyan hangszálakat kapott a természettől, mintha eredetileg pávián akart volna lenni, és csak később gondolta volna meg magát, hogy mégis ember lesz, és ugyanennyi eszet is kapott.

– Mégis ki a büdös francnak képzeli magát ez a náci, hogy itt pattog nekünk?! – ugrott fel Buzz, és mindkét öklét belecsapta az asztallapba, ami ennek következtében berogyott. Többen helyeslően bólogattak, páran bátortalan „Na, igen!” meg „Amúgy, ja!” vakkantásokkal társultak be a lázadásba, Calloway pedig feltette a lábát az asztalra, és rágyújtott.
A többiek nem ismerték Buzzt, és még nem volt idejük megutálni, de Yaszihin nagyon is ismerte. Mindketten Pianosán voltak pilóták, míg Cathcart ezredes nem ajándékozta őket oda, gépeikkel együtt, Milo Minderbinder szindikátusának, hogy Máltáról friss tojást meg friss vajat szállítsanak az ezrednek. Aztán együtt ingáztak Dánia és Magyarország között is, ahol pácolt heringet adtak el szürkemarhakolbászért, amit aztán Belgiumban első osztályú Gouda sajtra cseréltek, és azt vitték tovább a svédországi Sundsvallba, hogy rénszarvasagancs nyelű vadászkéseket vegyenek belőle, ami ez időben remekül kelt el Jeruzsálemben, és így áron alul tudtak onnan narancsot szerezni. Ez a sok manőver mind a szindikátus javát szolgálta, mert így Milo megengedhette magának, hogy hét centért vegye a tojást Máltán, és mindössze öt centért adja el az ezrednek, akik épp ezért minden beszerzést ráruháztak, és ez pont akkora bevételt jelentett, hogy meg tudta vetetni Yaszihinnel és Buzzal Dániában a pácolt heringet.

Yaszihin gyűlölte Buzzt, de még jobban gyűlölte, ha ugráltatják – ezt öt év katonaság sem tudta kiölni belőle. Ennél már csak azt utálta jobban, ha egy görkorcsolyázó, rénszarvasos náci majom pattogtatja, úgyhogy fogta magát, felrúgta az asztalt, és kidobta a székét az ablakon, majd büszkén kidüllesztette mellkasát, és várta az ellentámadást. Az Obersturmbannführer mindez idő alatt még a szemét sem nyitotta ki, csak a halántékát masszírozta. Most viszont leeresztette a kezeit, lassan felállt, és úgy támaszkodott előrehajolva, mintha egy büdös centért átugraná azt a nagy kövér asztalt, és tagról tagra széttépné Yaszihin és Buzz büdös, gyáva testét, de még gondolkozik azon, hogy melyiket előbb. Yaszihin és Buzz zavartan egymásra néztek, aztán vissza az Obersturmbannführerre. Ekkor felpattantak a szemei, mintha meghúzta volna a ravaszt, és Buzzra lövellte tekintetét. Buzz leereszkedett a székére, és lehorgasztotta a fejét. Aztán lassan Yaszihin felé fordult, és még egy plusz adag undort kevert az ábrázatába. Yaszihin leült a földre, és lehorgasztotta a fejét. Még egy gyors pillantást vetett Calloway felé, aki erre felugrott, kidobta a cigit az ablakon, és vigyázzba vágta magát.
– Leül. Calloway leült.
– Most addig fogják tanulni Németország domborzatát és vízrajzát, míg el nem felejtik
Nyugat-Berlin utcáit.
És így is volt.

4. PLUKOWSKI EZREDES

Volt egy nagy sárga épület Nyugat-Berlinben, a Donau Straßén, ami valami csoda folytán épen maradt az ostrom folyamán. A háború előtt leányiskola volt, a háború alatt kórházzá alakították át, a háború után pedig Plukowski tábornok határőrképző iskolája lett. Plukowski tábornok volt megbízva a határbiztonsággal, és ez az iskola volt a legnagyobb büszkesége. Úgy gondolt rá, mint egy gyárra, ami beolvasztja a háború borzalmai által megtört büdös kurvapecéreket, és vadiúj, ragyogó kurvapecéreket önt belőlük, akik mintegy sorfalat állva az amerikai övezet határán, visszaküldik a mocskos kommunista agitátorokat Moszkvába borscsot enni. Valami viszont nem volt rendben, mert ez a fantasztikus gyár mindeddig csak olyan inkompetens lézengőket és hazaárulókat szabadított rá a négyeshatárra, mint Yaszihin vagy az a másik semmirekellő kurvapecér, akinek csak azon jár az a semmirekellő, hülye esze, hogy Plukowski ezredes becses tintagyűjteményének hírét bemocskolja és még ki tudja, milyen kommunista beszivárgásokat végezzen az ezredparancs eminens tagjain, ahelyett, hogy inkább ne engedne át senkit azon az istenverte határon. Az egyetlen határőrről, akire büszke volt, aki nem volt komplett idióta, akit úgy szeretett, mint a saját fiát sem, kiderült, hogy kém. Egy öregember leplezte le Irving őrmestert, amikor egy kelet-berlini kocsmában elpanaszolta barátjának, hogy nem jutott át a menyéhez valami adminisztratív logikai hurok miatt. Az öregember barátja történetesen az amerikai kémelhárításnak dolgozott, és társaival egy bizonyos Washington Irving után nyomoztak már három éve, aki az olasz fronton hamisított leveleiről lett híres. Irvinget hadbíróság elé állították, és Plukowski tábornok azóta vigasztalhatatlanul komor volt. Csak rótta egész nap a folyosókat, és morgott magában. Amikor ezt megunta, megnézte, hogy az irodájában van-e Plukowski ezredes, és ha nem volt, összeöntögette annak a tenyérbemászó kurvapecérnek azt az összes hülye tintáját egy befőttesüvegbe. Plukowski tábornok ki nem állhatta Plukowski ezredest, mert olyan volt a mosolya, mint egy szétlapított banán, és mert Plukowski ezredes ragaszkodott ahhoz, hogy oldalba bökje őt, ahányszor elment mellettük egy nő, és aztán végig kellett hallgatnia egy komplett elemzést Plukowski ezredes szexuális életéről. Ugyanezt mindenkinek el kellett tőle szenvednie, aki épp nem volt elég óvatos és a közelébe került. Meg aztán azok a tintái! Azok az istenverte mocskos tintái! Olyan büszke volt rájuk! Mindenki gyűlölte Plukowski ezredest a rohadt tintái miatt. Úgy nézett ki, hogy ezekben az években elment a kedve az embereknek az infantilizmustól.