Szászi Zoltán: Vonatok, késésben (novella)

Ezek a papírzúzdák mindig tartogatnak egy-két meglepetést. A zsíros és véres húscsomagoló-papírok mellett néha egy-egy hagyatékból behordott könyvhalom, benne százéves fotók, halotti levél, iskolai füzetek, napló, munkahelyi beosztás, vasútikedvezményigazolvány.

Most is, mit találtam: „Negyvennégy szeptember 16-án, szombaton kissé hűvösebb volt az idő a megszokottnál, a rádióban tangó szólt, aztán valamilyen polkát játszottak, messziről behallatszott az állomáson átrobogó egyik katonavonat füttye. Ezek a vonatok mindig hármat sípoltak a külső fogadó jelzőnél, visszaigazolva a szabad jelzőt, ilyenkor a váltóőröknek meg a forgalmistának kint kellett állnia a szolgálati helyén, megvárni, míg elmegy a szerelvény. Ha a zárlámpát meglátták, ballaghattak a szolgálatiba, letekerni a telefonon a szomszéd állomásnak az „elment” jelzést. Utána folyatni lehetett a várakozást a következő vonatra. Várakozás közben újságolvasás, hírek a hadi helyzetről, esetleg a depófőnökség utasítása szerint kék csomagolópapírral elsötétíteni az ablakokat az irodákon.” – S aztán kiszaggatva legkevesebb tíz oldal, a rozsdás füzetkapcsok közt dohánymorzsa, fogadok, hogy háborús ruszki mahorka dohány, s a füzet lapjait egyszerűen elszívták, sodort cigarettának. Továbblapozva mintha mégis folytatódna a történet, arról a bizonyos 1944. szeptember 16-ról. Egy vasutas bejegyzése? Napló? Regény? Ez a folytatás: „Nem kellett szolgálatba mennem aznap, két tizenkettes után voltam, ebből az egyik egy egyházi ünnepnap, Hétfájdalmas Szűz Mária napja, amikor mindig rengeteg a búcsúba induló utas. Szabad szeptemberi szombat, randevúra készültem, a forgalmista irodában, az én helyemen, váltásként Bohuš volt szolgálatban. Ott laktunk az állomás mellett, csak egy kis kert meg az utca választott el a sínektől, néhány tépett lombú fa, árnyékukban anyám tyúkóljai, egy kis fészer, a kiugró tető alatt a falnak döntve a biciklim, amit Franta bácsival és néha Bohušsal használtunk közösen. Franta bácsi a pótapám, Bohuš az unokatestvérem. Reggeltől zizegett bennem valami, izgatott voltam, kicsit kialvatlan, zűröseket álmodtam, persze Eliška is benne volt ebben az álomban, lucskos reggel ébresztett. Mire felkeltem, egy ronda pörsenés is odatolakodott az orrom alá, borotválkozás közben véletlen meg is vágtam, a timsó rettentően csípett, szóval nem kezdődött túl jól az a nap. Éppen a megvágott ajkamat ápolgattam sziszegve, mikor anyám, karján a zakómmal, belépett a konyhába, kintről mintha távoli zúgás hangját seperte volna a szél, az udvaron álló eperfa meg is remegett tőle, mintha valami eltévedt, kései nyári vihar tört volna ránk szeptember közepén.” – Megint megszakad a mese, néhány kitépett lap, annyi azonosítható, számok, talán menetrend vagy vonat azonosító számait nyomta át a kitépett lapok alá a ceruza? Egy aláírás is kivehető. Valami Bohušé. Talán még egy vasúti bélyegző lila tintás nyoma is felismerhető, valami KOSTOMLAT… és innen már nincs tovább. Kostomlaty Nymburk mellett? Ki tudja. Lehet. A mese nehezen bomlik ki, lassan fedi fel szálait. Kapkodva rótt betűk, tintaceruzával, sok törléssel.

„– Gyors vagy, mint apád, mindig sietsz valahová! Minek ez a nagy rohanás? – S mikor már kimondta, hiába csapott a szájára, szegény mama, hiába riadt el a tekintete hirtelen, már megdobbant a szívemben egy lüktető, korábban soha nem érzett hangulat. Elborult, elkomorult a kedvem, s már arra is hiába gondoltam, az én drága Eliškámmal találkozom a városfalaknál egy óra múlva, és moziba megyünk. Vagy Ondrušékhoz, likőrt iszogatni, esetleg benézünk a vasúti restibe megkóstolni az új szakács specialitását, amit annyian dicsértek ezen a héten, valami hirtelen sült sertés szelet párolt káposztával, de nem és nem, már nem tudtam olyan lenni, mint a kimondott két mondat előtt, hogy gyors vagyok, mint az apám és minek ez a nagy rohanás.” – És itt kihullik a noteszből egy fotó, rajta egy 40 körüli kerek arcú nő, a fénykép valamikor 1930 tájékán készülhetett, még a klasszikus vérlúgsós technika, keménypapíron, cakkosan körbevágva. Hátlapján nincs semmilyen felirat, kissé koszos, az egyik sarkát letépték. Pár oldal megint hiányzik, a következő olvasható rész pedig rettenetesen gyűrött, egy bakancs talpának lenyomata jól kiolvasható. Alatta ez:

„– Miért, milyen volt az apám? Végre elárulhatnád, ki az apám? Igaz, megegyeztünk, nem kérdezek rá, de te kezdted, mama, te kezdted, és én nem tudom, ki volt az apám. Akit apámnak hívok, az, tudom, hogy Franta bácsi, és kétéves voltam, mikor téged elvett, tehát zabigyerek vagyok és most már tudni szeretném, kire hasonlítok a sietésemmel? Na, elmondod végre? – csattant ki belőlem. S abban a pillanatban megbántam én is, hogy visszaförmedtem az anyámra, hogy szólni mertem egyáltalán, mert szerettem az anyámat, kimondhatatlanul szerettem. Ha dorgált, ha korholt, ha morgolódott rám, ha szidott, ha lekezelően bánt velem, vagy ha éppen hozzám szólni se volt kedve, akkor is. Mégiscsak az anyám, egy rejtélyes, fura nő, kerek arccal, magas homlokkal, szelíd és mély szemekkel, szigorú szájjal és lassú, kiegyensúlyozott, olykor szögletes mozdulatokkal. Olyan gólemes, igen, ez az anyám, az én anyám, aki annyi mindent feláldozott értem, s végül is megszült, belőle vagyok, én, a vasutas tanonc, forgalmistasegéd, aki már önállóan dolgozik egy kisállomáson pár kilométerre N.tól, tulajdonképpen a saját szomszédjában, csak át kell ballagnom munkába menet az utcánkon, vagy a kiskerten átvágva, a tyúkólak háta mögött átlépni a derékig érő léckerítést. Igaz, csak ötvágányos kisállomás, de állomás, és én vagyok ott a forgalmista. Eliška meg errefelé jár be mindennap a hengermalomba könyvelni, és délután is az állomás felé jár haza. Ha lehet, akár estig is sétálunk, nyáron a tónál csónakázunk, meg persze mindig elbújunk a városfalak alatti parkban, a nagy tiszafabokrok közt, hogy puszilkodjunk meg más egyebet is csináljunk egymással. Mindig kipirulva kerülünk elő, Eliška kicsit szégyenlős volt, de már olyan hévvel csókol, hogy néha alig kapok levegőt. Felnőttek vagyunk már, én tizenkilenc, Eliška húsz. Az az egy év, vagyis nem egészen egy év, az szerintem semmi, és nem is kell ezzel foglalkozni. Nagyon jó lány Eliška! Főzni is tud, dolgozik, kereskedelmi iskolába járt, szépen énekel, én meg tudok szájharmonikázni. Ha így együtt maradunk, vidám kis életünk lehet majd. Vidám kis élet, vasút, malom, mozi, munka, biciklizés, most még muszáj elbújni a parkban, de majd lehet, lehet bizony saját kis lakásunk is, esetleg a vasúttól is kaphatok, de ezt majd még intéznem kell, sőt lehet, hogy Franta bácsi, szóval a pótapám is besegít, neki aztán mindenhol vannak ismeretségei.” – A kézirat itt ismét megszakad, az egyébként szép kézírás a vége felé eltorzul, sietőssé válik. A gép közben falja a véres papírokat, ma negyven bálát kell lepréselni, nagy a por, meleg van, kibírhatatlan meleg, a pléhfalú raktárban füstként szállnak, táncolnak a porszemek, hozzá tánczenének irgalmatlanul dübörög a zaj, ez a gép, ez egy istentelen masina, meg lehet bolondulni tőle. Amíg tízóraizom, addig is próbálom kisilabizálni az ismeretlen vasutas tanonc (?) kalligrafikus betűit. Szalonnát eszem, hagymát, zöldpaprikát, sok sóval. Izzad az ember itt a présnél, kell a só, meg literszám a szóda, estére szinte rekedt az ember. Szóval hetvenéves ez a történet, lássuk csak, mit ír még a fiú, itt már megint olvasható, egészen szépen, csak kicsit megsárgult: „Csak ez a háború! Csak ez ne lenne! Mostanában azt rebesgetik, fél éven belül a tizenkilenc éveseket is be fogják hívni. Engem ez nem fenyeget, én vasutas vagyok, képzett vasutas, a háború meg vasút nélkül egy döglött vaskígyó, nem bír mozdulni se. Ha mi, vasutasok nem lennénk, már régen be is fejezhették volna a háborúskodásukat a fényes csizmájú katona urak. Szóval engem nem fenyeget a dolog, hogy bakaruhába bújjak, dekkungot építsek, aknát telepítsek, szögesdrótot húzzak, meg emberre fegyverrel pufogtassak. És nem csupán viccből, sóval vagy szemes borssal töltött sörétes puskával, mint a kis Zituška apja, Janků úr, Eliška nagybátyja, a mezőőr és csősz, ha éppen eperlopáson ért valakit. Egyszer rám is puffantott, pedig éppen a Zituškának segítettem a kosarát elhozni az epresből. Ha az ember kikerül a frontra, ott élesre töltött gépfegyverrel kell futkároznia, nem a mezőn meg az epresben a folyó partján, hanem kint a futóárkokban kell vadászni az ellenségre, valahol Oroszországban, vagy a polyákok földjén. Jó dolog ez a vasút, ezt is anyámnak köszönhetem! Az anyám, persze, most pöfög, szid, mert randevúra sietek. Most pedig elszólta magát, talán végre megtudhatok így valamit arról, ki is vagyok én, ki az én apám?” – Végül is értem ezt a srácot, miért kérdezi annyiszor, ki volt az apja. Én az apámat huszonhét évesen temettem el, de nem tudok róla semmit. Kár, hogy ennyire zilált ez a notesz, ezek a ruszkik elszívták a felét, de legalább szisztematikusabban dohányoztak volna, például miért nem az üres lapokat szívták el, miért a tintaceruzával írt részeket, így nehéz lesz kirakni a történetet. Két lap megint kiszaggatva, aztán a mama folytatja: „– Mirkó, bocsásd meg bolondos anyádnak, ennek az ötvenéves nőnek, hogy megint marhaságokat beszélt, mikor apádhoz hasonlított. Tudod, mikor téged, egyetlen gyerekemet szültelek, már vénlánynak mondtak a faluban. Igen, most mit bámulsz, mint mészáros kutyája a véres májra! Faluról származom, a te vasútállomásodtól két kilométerre nőttem fel, el se tudod képzelni, micsoda intézkedés volt az nekem, meg Frantának, hogy vasutasként pont ide helyezzenek, ne kelljen messzire még utaznod se, és egy ötvágányos kis állomáson szépen átvészeld ezeket a megbarnult, bolond időket. Mikor mások a húsdarálóba menetelnek, te itthon az Eliškáddal a városfal alatti tiszafáknál bújócskázol. Szóval az apádról nem sokat tudni. Egyszer leszállt az állomáson, júniusi, nyár eleji eső után, egy kofferrel és egy aktatáskával a kezében. Én már akkor tudtam, ennek az embernek én gyereket fogok szülni, mikor először ránéztem. Ezt ne kérdezd, hogy honnan jön az ilyesmi, hogy én soha nem fogja tudni megmagyarázni neked senki sem. Ha van Isten, ő se tudja ezeket. Csak úgy megálmodja, és olyankor álmodik ilyen első látásra szerelmeket, mikor az eper érik, s az eper illata mindent beleng, édesen csepeg végig a kerteken, elgurul a vasútig, a kalászba ugró búzaföldekig, lecsordogál a háztetőn, és belehullik a reggeli teádba. Jó, látom, sietsz, rövidebbre fogom, de hallgasd végig az anyád vallomását, arról, milyen bolond volt fiatalnak. Gyereknek csendes voltam, kicsit bumfordi, kicsit csúnya. Nagylánynak se lettem túl szép, nem is kerestek soha a fiúk, én olyan elfelejtett lettem. Majd mikor már elmúltam huszonöt éves, akkor néhány hónap alatt hirtelen lefogytam, valami furcsa, máig sem tudom, milyen betegség miatt, de eltűntek a májfoltjaim, formás lett az alakom, kitisztult a bőröm, és végre lett rendes havi ciklusom is. Szép lettem, de mire mentem én már ezzel, barátnőim, korosztályom már régen férjnél. A férfiak, akiket ismertem, vagy túl öregek voltak mind, vagy mindnek volt már családja, vagy olyan tejfelesszájú tacskók voltak, mint éppen most te. Ne morogj a tejfelesszájúért, és ne szólj közbe! Akkoriban színésznő akartam lenni, igen, színésznő, pedig azt se tudtam, mivel jár az. De aztán a tanító úr, anyácskám bátyuskája, a te nagybácsikád, aki az olvasókört meg a Sokol egyesületet alapította, akkoriban színdarabot tanított be. Ez a vasútról leszálló ember volt az, akit a nagybácsi segíteni hívott, hogy végleg színpadra kerüljön a darab. Valami rendezőféle. Magas és kissé lapos orrú, szőkés hajú, nagy vízkék szemekkel, örökké mosolyra álló szájjal, cigarettázott, folyton cigarettázott, egyiptomi dohányt szívott, súlyos illatú, kábító füstű ci Shakespeare, itt van, megint az az átkozott világot jelentő deszka, tehát a színház, az hozta össze ezt a vasutas fiút, vagyis a rendező úr meg a fiatal lányka, csak az a baj, nem derül ki, hol és mikor, bár kezdjünk csak el kicsit számolni. Ha 1944-ben minimum 18 éves, akkor 26-os születésű, akár még élhetne is, kerek 88 éves lenne. Hmm, ez a 88 ez meg egy náci jelkép, mi a csuda, miket hoz ki a számmisztika, na nézzük, mi a folytatás, még van idő átkenni a meghajtást, félórát várhat, kíváncsi vagyok, mi jöhet még elő. Lássuk csak: „– Teljesen olyan vagy, mint ő. Még a poharat is úgy tartod, még a cigarettát is úgy forgatod a kezedben, úgy bámulsz, mint ő, olyan nagy kék vizenyős tekintettel, és a hajad is. Meg minden. Most már tudod. Most már hagyd ezt a dolgot. Frantának egy szót se, jó ember, nem kell neki a mi titkainkról mindig mindent tudnia. – Jól van, mama. Megyek Eliškához. És nem vagy öreg, és nem vagy csúnya sem, mama. Te az én mamám vagy, és mivel én szépfiú vagyok, te is csak szép lehetsz! Mély repedések nyíltak meg a múltban, Eliškára gondoltam, a ránk váró délutánra. Ha megint azt a szép halványzöld ruháját veszi fel, amiben olyan édesen kerek a csípője, és alá azt a fehér szatén melltartót, meg azt a finom kis alsóneműt, megveszek tőle.” – Na végre a történetben, ahogy már vártam, komolyodik a nő szerepe, még érdekes is lehet ez. A prést leállítottam, túlmelegedett, az egyik ékszíj is megcsúszott, a kollégának alá kell másznia majd, de ráérünk, délután kettő van, rohadt meleg, a tervezett negyven bálából máris lesajtoltunk harmincat, menni fog ez estig, ha meg nem, akkor holnap kell korábban elkezdeni, úgyis csak holnap este állítják be a vagont, amibe pakolunk. A notesz most már biztosan nem kerül a véres papírok közé, itt van a fiókban, műszak után hazaviszem, otthon fogom tovább böngészni. Messze még a fájront, még olvasgatok kicsit, addig a kolléga úr kapkodjon a főtengellyel: „Felvettem a zakóm, amíg öltözködtem, messziről három füttyöt hozott a szél, hirtelen beborult, az eperfán rázkódtak a levelek, Franta bácsi selyemhernyós ládikáit felborította a hirtelen szélroham. A bicikliért nyúltam, de hirtelen fénygolyó villant, eltakartam az arcomat, elzuhantam, akár egy fadarab, úgy vágódtam be a falhoz. Mintha láttam volna még a mamát kiszaladni a házból, de aztán az egész egy szürke portölcsér lett, amiben a villanások és iszonyatos dörgések sora mindent elmosott. Órák múlhattak el, mire magamhoz tértem. Fejemből vér csordogált. Házunk teteje eltűnt, a villanyoszlopról még mindig szikrázó drótok lógtak, a nyitott konyhaajtón át láttam, a konyhakredenc szélén ott a ruhakefe, amivel a zakómat tisztította anyám. Mama az asztal mellett feküdt. Nyitott szemmel, az eget nézve, holtan. Próbáltam lábra állni, nem ment. Karórámra néztem, fél hármat mutatott. Egykor kellett volna Eliškával találkoznom. Az állomás felől semmi hang, csak valami hideg csend hömpölygött. Mellettem egy véres forgalmistasapka hevert, hogy került oda, nem tudom. Ez az én sapkám, mama, mit keres itt a sapkám? Percekbe telt, míg négykézlábra sikerült tápászkodnom. Átkúsztam anyámhoz, minden mozdulat egy kálváriának tűnt, s akkor borzadtam el igazán, mikor karnyújtásnyira értem. Vízkék szeme megtört, száján megfagyott egy kiáltás, torkába por ült. Látható seb, sérülés nem volt rajta, csak a tarkója volt belapulva. Nem tudtam sírni, kiabálni, csak a fájdalom pulzált bennem. Tovább próbáltam haladni, ki az utca felé, segítségért, hátha, hátha lehet segíteni még a mamán. Pedig tudtam, meghalt, vége, nincs segítség. Soha nem fogom elfelejteni, amit az utcán láttam. Kerestem az állomást, a munkahelyemet. Hiába, csak azt láttam, a kis víztorony eldőlt, a csillogó vízben feketeszén darabok hevernek, a szivattyú kettérepedve, kiokádja magából a rézdrótokat, a telefonpóznák sora kifordult, az állomásból csak a málházó és a pénztárhelyiség falai állnak, megperzselve, egy üres szállítólevél hever a virágágyás szélén. A virágoknak semmi bajuk, csak néhány szirom hullott le a rózsákról. Felmérhetetlen erők gyűrték csomóba a vaskorlátot, a bejárat melletti kőpadok meg…” – Bosszantó, de úgy látszik, soha nem lehet majd megtudni, mi lett a bejárat melletti kőpadokkal. Annyi már világos, itt a dátum is, a hely is fontos, a személyek pedig valósaknak tűnnek, ha meg nem, ha csak fikció az egész, akkor itt egy olyan történet bujkál előttem, ami ismerős valahonnan. Egy oldal kimarad, a következőn cirill betűk lenyomata, jól megnyomta a ceruzát valaki. Szapora törlések, itt a történet megbicsaklott, vagy később átírta a notesz vagy napló gazdája. Ez maradt: „– Mirkó! Hol vagy? – hallottam a ház felől. Alig ismertem fel a hangot, Franta volt az, a pótapám. Reszelős, ijesztő hangon szólt, felismerhetetlenül porosan próbált lépkedni a romok közt. – Mirkó, hálʼ istennek legalább te élsz, legalább egy ember él! – és hozzám érve megölelgetett, meglapogatott, mint aki el sem hiszi, hogy valóban engem lát.– Mi volt ez apa, mi történt, az istenért, mondja már! A mama meghalt, miért halt meg a mama, mi volt ez? Bombatámadás, vagy mi, mi volt ez?– Nem fiam, nem az angolok, nem az amik, nem a ruszkik, nem bomba volt. Vagyis, a fene se tudja, mi robbant ekkorát. Azt se tudom, mit gondoljak. Láttam, az anyád meghalt, te itt véresen, te jó Isten, miért büntetsz minket! Gyerek, fáj valamid? Hogy segítsek? Kérsz vizet? A szentségit, ez a seb itt a válladon elég mély, a hajad is leégett, szemöldököd sincs! Csak álltunk és néztük egymást, apám, vagyis Franta pót- apám meg én. Neki sem volt haja, se szem- öldöke, az ő arca is tele volt zúzódásokkal, homlokáról apró vércsík szaladt le a nyaká- ra.

– Mi volt ez, apa, mi volt ez az egész? Miért ver minket a sors? Vétett az anyám ezeknek a háborúzó vadaknak? Miért kellett így pusztulnia? Mi volt, mondjon már valamit, apa, az istenért, mit tud, mi történt itt? – üvöltöttem és ráztam a pótapámat. Ráztam és tehetetlen dühömben sírtam, a mama vízkék szeme, égbenéző vízkék halott szeme volt előttem.

– Higgadj le, Mirkó, nyugodj meg! Anyádon se, rajtad se és senkin sem segít, ha kiabálsz. Fogalmam sincs, mi volt ez, csak azt tudom, délután egy előtt bementem Bohušhoz, az állomásra, vittem neki ebédet, anyád küldte neki. Bohuš nagyon zavart volt, az ételt csak gyorsan átvette. Becsapta a pénztárablakot, mert ott kopogtam neki. Mintha lett volna nála valaki, de nem láttam pontosan. Aztán már csak arra emlékszem, a kinti jelzőnél a szokásos hármas füttyjelet nyomta le a mozdony. A szokottnál jó- val lassabban ment át a vonat az állomáson. Mikor visszafordultam, még láttam Bohušt, amint a kezében tart valami füstölgő rudat, rám néz, szinte bocsánatkérés a tekintetében. Német szót is hallottam, valaki haltot kiáltott s aztán egy kisebb, majd sorban még sok robbanást. A vasúti resti sörpincéjében feküdtem, nagy hirtelen oda buktam be az első dörrenésnél. Jó pince, jó régi, vastag falú. Pár perce mertem előbújni, a légnyomás engem is meglegyintett, volt már ne- kem ilyenem egyszer fiam, még a galíciai fronton, mikor a ruszkik ellen mentem aka- ratom ellenére. Szóval azt gondolom, német hadianyag-szállító vonatot robbantottak fel, és Bohušunk alighanem benne volt ebben. Nem tudom, mi lett vele, de biztos nem élte túl ezt az egészet ő se. – A forgalmista sapka egészen a fészerünkig repült, amikor ma- gamhoz tértem, ott hevert mellettem. Mindig a szolgálatos hordta a piros szélű sapkát. Bohušon lehetett utoljára. Mi legyen, apa? Mit csináljunk? Mindenem fáj, szédelgek. Orvoshoz kéne eljutnunk, talán, azt kéne leghamarább. Anyát, őt is, vele is valamit, valaminek történnie kellene! – mondtam halvány hangon apának, és a sebemre tapasztottam a kezem. Lüktetett a fájdalomtól, szédültem és támolyogtam. A pótfater egy palackot nyomott a számhoz. Friss sör volt benne, olyan hideg, hogy szinte karcolt. Lemosta a torkomról a port, pillanatok alatt a fejembe szállt, elzsibbasztotta a fájdalmat, és így egymásra támaszkodva elindultunk a házunk felé. A háborúnak most lett igazi szaga, vér-, halál-, füstés verejtékszaga. Már mindketten éreztük, a nyugalomnak vége, a félelem kopogtat ránk, a vég elkezdődött.” – És megint az elszívott oldalak helyén a kilátszó vaskapcsok rozsdás kis kecsessége. Miként is kezdődött a vég? Hát ezt se tudom meg. Pedig már azt reméltem, kiderül, ki kicsoda még ebben a részben, és fájrontra befejezem a történetet, de nem baj, folytatom a Két Mókusban, ott nyugodtan tudok olvasni is, meg sörözni is, nem csulázzák le a cipőmet, nem kapják el előlem a félig teli korsót a csavargók. Valami rejtély csak lesz ebben a kis noteszben, kibukik, mi itt a végszó. Nocsak, a sok hiányzó oldal után máris ez jön: „Utóirat. Bohušsal való rokonságunk miatt a németek egy napon belül elvittek engem is, meg a pótapámat is. Apám, vagyis Franta bácsi nem élte túl a veréseket, kínzásokat. Belehalt a vallatásokba, s mivel semmit nem mondott a fricceknek, dühükben kikötötték, úgy hagyták negyvennyolc óráig. Engem egy hét verés, kínzás után németországi táborba vittek, lőszergyárban dolgoztam, csak negyvenöt decemberében kerültem végre haza. Csontsoványan, tetvesen, tífuszosan, de élve. A fogaimat kiverték, két ujjpercemet a kínzáskor levágták. Nem tudok rendesen ceruzát fogni azóta. Meg cigarettázni is bajos. De az anyjuk úristenit, pár golyó biztosan nem robbant fel, amiket én készítettem és a ruszkik felé lőttek ki a friccek! Igaz, ha jobban belegondolok abba, hogy az oroszok alig fél évvel a robbantás után egy kisebb tankcsatával elfoglalták a városunkat, s persze mint győztes sereg, zabrálni, tombolni kezdtek… Eliškát tizenhatan erőszakolták meg. Elborulok, ha ez eszembe jut. Ha ezt tudom, nem biztos, hogy elszabotálom azokat a golyókat. Eliškát műteni kellett, azt mondják, soha nem lehet már gyereke. Az operáció után eltűnt a kórházból meg a városból is. Háború után három évvel Prágában látta utoljára Janků úr lánya, a kis Zituška, a Bohuš gyerekkori szerelme, amikor a Bohuš halotti levelét intézte a hivatalban. Véletlenül találkoztak a központi pályaudvaron. Megölelték egymást, fogták egymás kezét pár percig. Eliška ujján gyűrű volt, Zituška azt mesélte, valami íróhoz ment feleségül, aki nem akar gyereket, s ebben előre megegyeztek Eliškával. Csak Zituška, csak ő maradt meg az egész családból, csak rá számíthatok. Erre a törékeny kis nőre, erre a kis angyalra. Mos rám, főz, és néha beszélgetünk is. Napközben többnyire csak ül az ablak mellett, nézi az utcán az autókat, rádiót hallgat, de semmire nem emlékszik a robbanásból, meg az oroszokból se. Ha egyenruhát lát, összerezzen. Őt is, mint Eliškát, megerőszakolták. Megint vasutas vagyok. Lámpafelvigyázó. Ehhez nem jár egyenruha. Ezt a munkát még a levágott ujjperceimmel is el tudom végezni. Forgalmista nem lehetek, nem tudok írni. Bohušnak emléktáblát avattak a vasútállomáson. Anyám sírkövét két hete ledöntötték valami részeg, neonáci kamaszok. Tíz évre újra megváltottam a helyet, ha meghalok, én is ott szeretnék lenni. Mamácskával…” – És a kézirat itt végleg megszakad. A söröm is kiittam.