Vörös István: A zseni elszabadulása (esszévers)

Tárgyaljunk újra minden közhelyet, ami Hrabal nevéhez
fűződik. Vagy nem is a névhez, a munkájához?
Inkább mégis a névre tapad rá a közhely,
akár a kullancs a túl szőrös kutyára.

Hrabal mára intézmény lett, kultuszközpont,
Kafka után a legsikeresebb a dimbes-dombos Csehföldön.
Sokan gurut látnak benne, mestert,
életvezetési tanácsadót, valódi tanítót,
példaképet, macskák vezérét, a cseh humor
sörén a habot, vidám életigenlést egy élettől
elidegenedett korban. Azaz kornak mondott
formátlan időkarámban. Aki túléli saját bukását és
elhallgattatását, a szelíd alázat diadalát
az erőn és akaraton.

Igen, igaz, Hrabal nagy író és nagy ember,
de ezzel nem mondtunk semmit, már azt is jobb lenne
bizonygatni, hogy mindkettőből kicsi inkább.
Vészes gyarlóságainak maga prédikálta
ki a legtöbbjét, igazán könnyű ráaggatni, a kis, az
esendő, a magát és másokat eláruló ember
szerepkörét és jelzőit. A nagy emberek életrajzában
mindig eljön a pont, ahol az egészet még végiggondolni
is elviselhetetlen. Hogy, teljesítményük elismerése mellett,
az életük visszataszító, mert másról se szól,
csak kisszerű beleveszésükről nagy életművükbe,
és ezt olyan önzőn, bénán és ostobán teszik,
hogy az már-már öngyilkosság vagy zsenialitás.
Minden ember zseni, nem nagy dolog a zseniknek se annak lenni,
a legtöbben csak nem veszik a bátorságot,
mi ahhoz kell, hogy a mindenkiben meglevő többletet
magukéként adják elő. Ha mégis veszik, eltávolodnak
az élettől, és az persze valóban dögunalmas.

Erre jön ő, a semmire se való vidéki úrigyerek,
aki még abba is belebukik, hogy az, és épp a még nála is nagyobb
lúzerek népéből csinál zsenit, mert kipofázza, amit a kocsmában
a végső dolgok fölötti titoktartás esküje alatt
hallgathatott meg csupán.
Ő áruló, ő áruló, bár azt ígérte nekünk, koboldoknak
és manóknak, akik a sör hatására Honzákból és Pepikből
lettünk, hogy egy szót se szól arról, amiről
mi is csak hallgatunk, és amit sörivással
adtunk vissza a világnak szavaknál sokkal
pontosabban. Azt ígérte, nem próbálja pár viccbe
és tragédiába oltva kipofázni senkinek.
És azt hitte, hogy az, nem olvassa még senki, mikor írja,
elég garancia arra, tíz év múlva se lepi
el a kíváncsi olvasó a titkokat, melyek
nem is léteznek, és a sörhöz pláne nincs közük.

Induljon hát a bosszúművelet, amit most ellene
lefolytatunk, szabadítsuk ki a sok fölösleges betűt,
amit egyszer, még igazi munkásként,
ronggyá összepréselt és bálákba rakott,
hiába írt erről vezeklő versében, és pusztította aztán
prózává is szét, most előjönnek a szavak,
mindegyik szörnyeteg,
és emlékének vékony lábszárába mar.

Ő azt hitte, bármit összeírhat, mert úgyse adják ki,
és maga is könyveket zúz munkaidőben,
a minden íróra kötelező titoktartást éppúgy elvetette,
mint a kocsmai hallgatás szabályát.

Írók, ti rabszolgák vagytok, akárcsak
a tanárok, és a szabadság olcsó kábítószere
ne fedje el legalább a józanságotok utolsó morzsáit,
és tudjátok, hogy a helyetek valóban a forgalmista
irodában, a vas- vagy a papírtelepen van!
Ti szolgáljátok csak a leszázalékolt szavakat
a túlvilági szanatóriumban,
ahol a lábukat mossátok,
és boldogan cserélhettek alattuk óránként ágytálat,
mert az öreg szavak olyan szívesen szarnak,
akár a kisfecskék, de szárnyra már nem kaphatnak soha.
Amíg egy áruló ki nem vezeti őket
elaggott menhelyükről, és rá nem zúdítja
a békés társadalomra a beszélt nyelv papíron
elborzasztó csodáját, vagy épp ürülékét,
szinte mindegy, a két szó jelentést cserél,
ahogy a hülye Pepin bácsi adja az észt
egy diplomásnak, aki nála is hülyébb,
és ebből csinálnak iskolát, hogy a kort maguk mellé,
sőt alá rángassák, mintha közösen egy szűzlányt
akarnának megerőszakolni. De nem megy,
mert sajna az hagyja is magát, sőt, ledönti
őket, ő pattan fölülre. Ha a nyelv elszabadul,
nincs ereje a kocsmai nagypofájú, hőzöngő hallgatásnak.

Élete végén meglátogattam a mestert a kórházi ágyon,
és ott bevallotta nekem,
hogy a sör ízét mindig is utálta, és boldog
sosem lehetett, mert csehként
a többi cseh sorsában kellett osztoznia,
és hektószám inni a pokoli italt,
akárha macskahúgyba lógna elképzelt
bajsza. És igazából nincs az életért se úgy oda,
és hogy Mácha Májusa, ez a kínos, kardot nyelt,
mégis vagánykodó költemény, a világból kikergeti.
És Holan, a nagy remete verseit végig se bírja olvasni,
a Švejken pedig még elmosolyodni se bír,
annyira gyatrán bárgyú a humor, amit idiótájára a tüdőbajos
bigámista aggatott haldokolva.
De hiszen, Hrabal, te is csak haldokolsz már több mint nyolcvan éve.
Még hogy haldokolok? Én, akár a nagy Faust,
magam mondhatom meg halálom idejét, röhögte,
talán azt híve, én az ördög vagyok, aki neki üzletet
ajánl, fölpattant betegágyából, mely csak színpad és -tér volt neki,
tudtam, hogy kutya baja, hogy életében
most először nincs baja, nem fél, nem áruló, nem ír,
nem hallgat másokat, nem etet macskát,
nem un feleséget, most először ő, mert nem zengi már az
öngyilkosság dicséretét, egyszerűen csak föláll az éjjeliszekrényre,
melyen pár apróság csikordulva törik talpa alatt,
és szilánkja a hideg kőre hull,
de ő a magasban lévő ablakot nyitja ki,
mintha megértésre nyithatna ablakot még,
és szemét a horizontra fordítja, már kint jár,
bár még föl se mászott a szabad akarat ablakába,
egy nagyvonalú gesztussal magot se szórt
a köréje gyűlt sok ostoba emberi galambnak.
Aztán a jövő peremén át a jelenbe lefordult és
a mélységbe zuhant.

Hogy mért pont énnekem kellett ezt látni, és miért
nem beszélhettem eddig erről?
Száz év nagy idő. A születésekor támadt démonok
elhulltak már a világháborúban. Az ő őrangyalát
is a frontra irányították tovább, és a kisfiú őrizetlen maradt.
Hogy az egyetemi éveit kísérő tanszabadságdémon
egy koncentrációs táborban végezte, miután két
évig Terezínben színházat csinált, azt már nem is csodálom.
A líra démona szállta meg, akár a vérbaj, amit a háborúban
mindenki elkap, még a szűz is, de ezt a démont kikezdte
a munka, a rossz és hasznos munka unalma.
A költői becsvágy amint csillapult,
és egy fejét ért súlyos vastárgy ütését is kikúrálva,
a világba attól kezdve mindig belelátott
egy csövet Hrabal, melyet néha szemétledobónak,
néha metróalagútnak, néha lehallgatókészüléknek használt,
és csak írt, csak írt, a fantázia hajóján a nyelvi szigor
megvesztegetett ellenőrét a Moldván át a cseh tengerpartra
kicsalta, hogy ott leüsse, gúzsba kösse,
és a szabadság szobra kezébe adja, akár a fáklyát.
Ezért nem bejárható már a sokat próbált
New York-i szobor-asszony.

Hrabal a bűnös mindenért, ami a világban
a hatvanas években esett. Hogy szatyorral kezében
kiállításra járt a háziasszony, és a prágai színházak
előtt még a költők is beálltak a sorba,
hogy megválthassák a jegyüket
nem az örökkévalóságba, csak egy röpke estére,
amennyit az emberi öröm egyáltalán ígérhet.
Zseniális olvasók és nézők gyülekeztek
egy viccelődő, lassú forradalomra,
és ő ahelyett, hogy visszaparancsolta volna
a plebszet a kocsmába meg a hitvesi
ágyba, kiugratta unalmából, és hagyta,
hogy megértse, amit ő ír, megértse magát.

Hrabal a bűnös mindenért, ami a világban
végül is nem esett meg, mert mégse tudta a világot
ennél jobban megváltoztatni, mert mégse alapított
vallást, mert mégse árulta el igazán magát,
de még azt a kurva irodalmat se, mely mindenkivel
összefekszik, és ha tehetségtelennel, az se neki
fáj, hanem aki hallja, látja, olvassa hirét,
annak, aki elfeledi azt is, hogy van irodalom.
Annak fáj a legjobban, aki nem olvas, annak
fáj a legjobban, aki nem látja, amit látni
Hrabal óta könnyű, az élet visszeres kezén
a szépség átütött szegét.
És szól, de mester, mester, hisz ez is
csalás, nem vér szökik a sebből,
hanem eső csöpög bele.