„A valóság mintha újra szót kérne” (beszélgetés Hajnóczy Péter Jelentések a süllyesztőből című kötetéről)

Darvasi Ferenc: Azt tudjuk, Jóska, hogy te szerkesztetted, illetve Mátis Líviával közösen te állítottad össze és írtad a jegyzeteket a Hajnóczy Péter összegyűjtött írásai című kötethez, amely 2007-ben jelent meg az Osirisnél. Azt is tudjuk, hogy korábban te gondoztad a Hajnóczy-hagyatékot.  De  –  mielőtt  még a   könyvvel   foglalkoznánk,   megkérdezném – egyáltalán hogyan jutottál el Hajnóczyig? Neked tulajdonképpen majdnem teljesen a nemzedéktársad, hiszen mindössze hét évvel született korábban nálad…

Reményi József Tamás: Ő ’42-es születésű, de még a hetvenes évek közepén is jóformán ismeretlen volt. Egy-két írása jelent meg az ÉS-ben és a Mozgó Világ Almanachban. Az átütő bejelentkezés éppen Az elkülönítő publikálása a Valóság című folyóiratban, 1975 októberében, majd közvetlenül utána az első kötet, A fűtő. Ez a kettős antré – a teljes életmű s nem utolsó sorban a hagyaték ismeretében látszik igazán – jelképes jelentőségű: a szociográfia és az első kötet címadó írása így együtt Hajnóczy prózájának alapmotívumát, morális és esztétikai értelemben egyaránt a centrumát adja. Az elkülönítő keletkezéstörténete ugyanazokkal a gyötrő alkotói kérdésekkel teli, mint az 1975 előtti évek és a ’75 utáni hat év (amennyi Péternek még megadatott). Hosszú metamorfózison ment keresztül ez a szociográfia, nemcsak azért, mert eredetileg filmnek készült volna a Balázs Béla Stúdió megbízásából, hanem azért is, mert megérezte benne Hajnóczy azt a témát, amit aztán a továbbiakban kibontott.

Én ’77-ben készítettem Hajnóczyval egy interjút, a Kritika című folyóiratban jelent meg, akkor ismerkedtünk és barátkoztunk össze. Persze Péternek rettentő mennyiségű barátja volt, minden vele rokonszenvező ember átélte  azt,  hogy  Péter  igényt  tartott a segítségére, a szolgálataira, egyáltalán, a szeretetére, és ebben a legkülönbözőbb rendű, rangú, életkorú és foglalkozású emberek vették őt körül, miközben persze ő végletesen magányosnak érezte magát. Nem puszta modorosság volt, ahogyan kedvenc Georges Moustaki-sanzonjának címével dedikálta a köteteit: Avec ma solitude… – mély magányban érezte magát. Kapcsolatunkat az mélyítette el aztán szakmai értelemben, hogy a Mozgó Világhoz kerültem ’79-ben, és Hajnóczy több jelentős művét a Mozgóban jelentette meg, házi szerzőnk volt, ha úgy tetszik, sőt, Aszú-díjas, tehát az egy-egy évfolyambeli publikációjukért kitüntetettek sorában őt is köszönthettük. A Mozgóban jelent meg az a máig is fontos és legendás kritikai öszszeállítás, amelyben a korszak legjelentősebb irodalomtörténészei Szörényitől SzegedyMaszákig és az ifjú Hekerle Lászlóig többen elmondták, mit látnak ők a Perzsiában és a többi Hajnóczy-műben. Ez is jellemző egyébként, hogy a Perzsia köré épült a kritikai öszszeállítás, mert  nagyon sokáig  Hajnóczyt A halál kilovagolt Perzsiából írójaként tartották számon. Én meg azt gondolom, hogy nem ez a legjobb könyve. Nyilván a legnépszerűbb volt, a legtöbbször megjelent, a legnagyobb példányszámban elfogyott mű. S ez nem szerencsés képzet abból a szempontból sem, hogy a legkülönbözőbb módon többen degradálják ezt az életművet. Hogy tudniillik, ez a kisregény egy széthulló alkoholista önéletrajza volna, innentől lefelé visz az út, vagy ellenkezőleg, hogy itt egy hős ellenállóval, a jakobinusok leszármazottjával találkozunk (családilag semmi köze nem volt Hajnóczy Józsefhez).

D. F.: Tamás, a te pozíciód más, mint Jóskáé, hiszen te az életkorodnál fogva nem ismerhetted Hajnóczyt  személyesen.  Jogász  vagy, a  Szegedi  Tudományegyetem  Jogbölcseleti és Jogszociológiai  Tanszékén  tanítasz, a  jog és az irodalom kapcsolatát kutatod. Hogy kezdtél el foglalkozni Hajnóczyval? Miként jutottál el a műveihez?

Nagy Tamás: Nagyon egyszerű módon, ahogy rengeteg más könyvhöz. Bementem egy antikváriumba, és mivel hallottam róla korábban, megvettem, elolvastam még egyetemistaként, és onnantól kezdve „úgy maradtam”. Szakmai értelemben pedig: a kortárs (elsősorban) angolszász jogfilozófiának létezik egy Law and Literature, azaz jog és irodalom elnevezésű irányzata, ami alapvetően azzal foglalkozik,  hogy  megpróbálja  ennek a két területnek – amelyekre mi hosszú ideje teljesen különálló és egymástól végletesen elválasztott dolgokként gondolunk – a mégis csak meglévő szoros kapcsolatát felfedezni az antikvitás drámáitól kezdve Cicerón művein át és Shakespeare darabjain keresztül Dosztojevszkij, Kafka és Camus regényeiig bezárólag (summa: a teljes világirodalomban), valamint a hétköznapi jogászi tevékenységben egyaránt. Jogászok  és  eljárások  ábrázolása, a jogtudomány  számára  teoretikus kérdéseket jelentő problémák megjelenése irodalmi művekben stb. Minden olyan korszakban, ami valamilyen módon a jog szempontjából krízishelyzetet jelent, a válságtünetek felbukkannak irodalmi szövegekben is. Nem véletlenül írja Michel Foucault, hogy a görög drámairodalom voltaképp nem más, mint a görög jogtörténet színpadra állítása. Ennek egy fejezeteként merült fel bennem, hogy lehetne, kellene Hajnóczy Péter A fűtő című elbeszéléséről jogfilozófiai szempontból is írni valamit. A fűtő a klasszikus kleisti boszszúnovella parafrázisa, aminek a  jelentősége a  jogtudomány  szempontjából leginkább abban áll, hogy a büntetőjog egésze a bosszú intézményéből nőtt ki. Az isteni és a magánvagy vérbosszú (illetve ezek korlátozásának szándéka) az ősi gyökere az egész büntetőjogi szisztémának. Az kezdett el foglalkoztatni, hogy a Hajnóczy által átírt kleisti novella a Kádár-korszak Magyarországának közegébe helyezve miként esik át jelentésváltozáson.

D. F.: Szegedre került a hagyaték, a Hajnóczy Péter Hagyatékgondozó Műhelyhez, és te Az elkülönítővel kezdtél el foglalkozni. Azért az mindenképp érdekelne, hogy miért éppen Az elkülönítővel. Amikor elkezdtél dolgozni a könyvön, szembesülhettél azzal a problémával, hogy sok minden, ami a hagyatékban található, nyers szövegváltozatban szerepel csak ott. Mi volt az alapvető szerkesztési elv? A fő cél az volt, hogy mindent a lehető legpontosabban adj vissza? Vagy törekedtél egyfajta lekerekítésre, a szöveg „lecsiszolására”? Milyen sajátosságai voltak ennek az első, nyers változatnak?

N. T.: Meglehetősen furcsa szövegegyüttes volt. Nemcsak a története, maguk a papírok is. Rendelkezésre állt egy kartondoboz, benne hatalmas kézirathalom. Én ezt eredendően csak azért vettem át a Hajnóczy Műhellyel együtt dolgozva, hogy őrizzük meg az utókor számára. (Reményi Jóska szerintem rendkívüli és bölcs döntést hozott, amikor úgy gondolta, hogy az egész hagyaték kerüljön a Műhelyhez, mert annak semmi értelme nincs, hogy egy irodalmi múzeum polcain vagy akármilyen levéltár polcain porosodjon, és soha ne legyen belőle semmi.) Az eredeti célkitűzés annyi volt – s ezt a Műhely nagyjábólegészében teljesítette is, bár még nem zárult le a folyamat –, hogy az összes kéziratot digitalizáljuk. A hagyatékban rengetegféle szöveg található, mérhetetlen mennyiségű töredék, vázlat, kezdemény, borzasztóan izgalmas anyagok. Hogy ebből mennyi publikálható, mennyi nem, az nyilván mindig döntés kérdése. Az elkülönítőé meglehetősen kaotikus kéziratanyag volt, egy teljes nyár, négyszeri nekifutással, ment rá  arra, hogy egyáltalán felismerjem, mi mihez tartozik ebben a szöveghalomban. A kiindulópont az a 201 oldalas gépelt kézirat lett, amit a Magvető Kiadónak 1981-ben Hajnóczy beadott, és amit ők elsüllyesztettek az íróasztalfiókjukban (annak ellenére, hogy az előleget kifizették), s amiért Hajnóczy özvegye küzdött aztán két és fél éven keresztül, hogy visszakapja. Majd lépésről lépésre kiderült, hogy az említett kartondobozban minden ehhez kapcsolódik. Az eredeti magnófelvételek leirata Hajnóczy kézírásával, dokumentumok, újságkivágások, a szentgotthárdi otthonból érkező levelek, olvasói levelek, amelyek a 168 óra című műsor 1975. novemberi – országos botrányt kirobbantó – adásaihoz kapcsolódtak stb. Megvolt minden, csak káoszban, amihez nagy mértékben hozzájárult az – és ez fontos az alkotói folyamat szempontjából –, hogy Hajnóczy láthatóan újra és újra elővette és átrendezte az anyagot, átszámozta, átírta, húzta stb. (Tehát az, amit ír a szociográfiában, hogy kizárólag stiláris változtatásokat hajtott végre az eredeti magnófelvételek szövegén, erőteljes understatement.) S mindez azért fontos, mert nyilvánvalóvá vált, hogy azzal az életművel párhuzamosan, amit mi Hajnóczytól ismerünk, végig foglalkozik ezzel a szöveggel. Ezért gondolom azt, hogy ez az életmű egyfajta láthatatlan alkotmánya: mindazoknak az  értékeknek,  elveknek,  attitűdöknek a foglalata, amelyek mozgatják egyébként a szépírói életművet. A szerkesztői elv az volt, hogy minél pontosabban, amennyire ez csak lehetséges, rekonstruáljam, amit Hajnóczy Péter megírt és összeállított.  Ugyanakkor  – és itt kezdődtek a nehézségek – ez nem volt egy végsőkig csiszolt verzió. Hiába írta, számozta, újraírta, újraszámozta, hiába gyűjtötte, rakosgatta, rendezgette stb. – nem volt még kész, és nyilvánvalóan ő maga is tudta, hogy amennyiben esély nyílik a megjelenésre, még szerkesztői munka vár  a  szövegre. Én ebbe a pozícióba  próbáltam  belehelyezni magamat, posztumusz, hogyan másként. Nyilván szükség volt apróbb módosításokra, és adódtak zavarba ejtő  mozzanatok  abban az értelemben is, hogy a mai napig vannak abban a dobozban (most már összerendezve) olyan szövegek, amelyek valamilyen módon hozzátartoz(hat)(ná)nak Az  elkülönítőhöz, ám mégsem részei annak. Van például egy teljes dossziényi szövegegyüttes, egy Teleki László nevű – szintén szentgotthárdi ápolt, skizofréniában és oligofréniában szenvedő – férfinak az iratai, akit 1971-ben, az édesanyja halála  után,  egy  rosszindulatú  szerződéssel kizsuppoltak onnan, ahol lakott, és bedugták egy zárt intézetbe. 1980 augusztusáig megvan az összes létező irat, levél, ami az ő sorsához kapcsolódik, és ugyan soha nem merném azt állítani, hogy A parancs századosáról lenne szó, de mégis: adott egy ember, aki ül a sötétben, leveleket ír, vár valamire éveken keresztül, mindenkivel  levelezik,  hivatalokkal, a kirendelt gondnokával, hogy ő innen menjen ki, akár csak menjen vissza az előző otthonába Szentgotthárdról, és vár és vár és vár. Hajnóczy ezeket az anyagokat valahonnan összegyűjtötte, valahonnan megkapta. Hogy honnan, kitől? Attól tartok, kideríthetetlen. Olyan, mint egy megíratlan szociográfia, amihez Hajnóczy egyetlen kommentárt nem fűzött. Summa: a hagyatékban rengeteg izgalmas szöveg akad még, ám ezekkel rendkívül körültekintően kell bánnunk.

R. J. T.: Tamásnak az érdemei nemcsak azért méltathatóak, mert a szöveget, amelyen nagyon-nagyon sok igazítani-, javítani-, rendezgetnivaló volt, példásan rekonstruálta, a szónak  szellemi  értelmében is  restaurátor volt, hanem azért is, mert egy önálló műfajú könyvet tett le az asztalra, könyvművet, mégpedig olyat, amelyre – egészen bizonyos vagyok benne – Péter is áldását adná. Ebben ott a helye, valóban, a korábbról már ismert elbeszélésnek, a Karosszék kék virággal című írásnak, s ott a helye egy ikerdarabnak, A nagy jógi légzésnek, amely a hagyatékból most lát napvilágot először. És persze a Jelentésnek, amelyet Tamás kiváló érzékkel illesztett a kötet végére, igazi lírai epilógus ez, amelyben egyperces novellává válik egy talált tárgy. Nagy Tamás szerkesztői figyelme kiteljesítette a történetet, előttünk egy ember, történetesen író, aki egy elmeszociális otthon jogtalanságairól riportot készít, és élményeinek örökre foglya marad. Tamás érdeme az is, hogy nem egyszerűen előszót írt, hanem nagyszerű kísérőtanulmányt, vagy akár kísérőesszét is mondhatnék.  Nagyon-nagyon jó érzékkel és nagyon finoman nyúlt ennek az anyagnak az irodalmi vonatkozásaihoz. Arra ösztökéli az olvasót, hogy elinduljon ebben a régi-új labirintusban, amely először picit riasztó is lehet, hiszen tele van hivatali levelekkel, egykori Esti Hírlap-riporttal, bírósági anyagokkal, amelyek azért nem minden sorukban olyan hallatlanul érdekfeszítőek. De ha elindul az ember, mint egy Kafka-hős, elindul ebben a labirintusban, egyszer csak a végén eljut ahhoz, amit Hajnóczy ebből mint szépíró profitálni tudott. És közben  persze ott a lélegzetelállító szociográfia, amely nemcsak a rendszerváltás előtti világunkról szól.
Egy mindig elmaradó kritikai kiadás részbeni pótlása is ez a könyv. A Cserjés Katalin vezette Hajnóczy Péter Hagyatékgondozó Műhely emberileg és szakmailag egyaránt lenyűgöző munkát végez, íme, egy szép bizonyítéka itt az olvasók asztalán. Egyébként nem mondhatjuk, hogy a magyar kiadók nem tartják meg a szavukat: végül is a Magvető ’81-ben elfogadta a kéziratot, és 2013ban már meg is jelentette.

D. F.: Említetted a három elbeszélést a kötet végén.  Ezeknek  a  szövegeknek  hol  van a helyük a Hajnóczy életmű egészét nézve? Mennyire erősek önmagukban? Erősek-e, vagy inkább azért fontosak, mert Az elkülönítő történetét úgymond illusztrálják szépirodalmi formában? Esetleg az a legizgalmasabb bennük, hogy általuk betekinthetünk egy írói műhelybe, nyomon követhetjük, hogy egy szerző milyen formákat próbálgat? Tudjuk, hogy film lett volna az anyagból eredetileg, aztán riport, utána jöttek csak a szépirodalmi verziók, illetve a szociográfia. Így ebben az esetben nagyon pontosan ráláthatunk, hogy egy író hogyan próbál feldolgozni egy anyagot.  De  a  fő  kérdésem  az  volna,  hogy önmagában is erősnek tartjátok-e ezeket az elbeszéléseket.

R. J. T.: Tamás nagyon pontosan fejti ki az előszavában, hogy a jog, az egy sajátos nyelvi valóság, hogy innen érdemes közelíteni. Ebben a  megközelítésben  benne  foglaltatik a jognak és a jogtalanságnak egy olyan képlete, amely a valóságra ráült, mintegy helyettesítette azt, tehát létezett egy beszélt, írott hazugságvalóság, amelyen belül megpróbál valaki a jog–jogtalanság, igazság–igazságtalanság koordinátáiban rendet teremteni a maga művészi eszközeivel. De látja, hogy valójában ez reménytelen vállalkozás, sőt, gyakran nevetséges dolog. Tehát végig ott van az a belátás, hogy „ezt én nem tudom befogni, nincsenek erre eszközeim”, de közben az is végig benne van, hogy az emberi létnek ilyen körülmények között az az egyetlen méltóságteljes lehetősége, hogy mégis megpróbálja. Tehát hogy a művészi feldolgozás, egyáltalán a feldolgozás, a közzététel az egyetlen módja annak, hogy ezt el lehessen viselni, hogy ezzel valamilyen módon szembesíteni lehessen önmagunkat és az olvasókat. Nem kapja meg azt a fél liter tejet egy fűtő? Innen indulva eljutunk odáig, hogy ez a fűtő az egész világot akarja fölmelegíteni önnön meztelen testével, tehát viszonylag kis szövegtéren belül eljutunk a fél liter tejtől egy világot átfogó vízióig. A nagy jógi légzésben egy szerencsétlen, határszéli, intézeti beteg esete nyomán tömegek vonulnak az utcára, tüntetés lesz, forradalom lesz. Kitör Magyarországon a forradalom, mert ez egy olyan jogsértés, ami az emberiség számára tűrhetetlen. Hajnóczy ún. Márai-novelláiban is vízióvá válik egy egyszerű borotválkozás vagy egy fogkihúzás is, mert az emberi megaláztatásnak és jogtalanságnak a szélső határáig juttatnak el. Hajnóczy ennek nagymestere volt, ezekben a banális pillanatokban megragadni a teljes körű jogtalanságot. Ő az, aki ennek az egésznek a groteszkségét a leganalitikusabb módon meg tudta jeleníteni pici szövegekben is.
Az elkülönítő ’75-ös szövegéből a Folyamatos jelen című radikális és nagyszerű szociográfia-antológiából (ami Berkovits György érdeme) a cenzúra kivette azt az utolsó passzust, ami arra vonatkozott, hogy így megy ez az egész országban…

D. F.: Tamás, szerinted mennyire erős ez a három elbeszélés?

N. T.: Mielőtt válaszolnék, egy pillanatig hadd kapcsolódjak az elhangzottakhoz: pontosan ez a különleges ereje (az egyik ereje) Hajnóczy prózájának, hogy a színét és a visszáját is meg tudja írni. Sajátos feszültséggel bírnak ezek a szövegek. Egyrészt: ott a kolhászi küzdés és ennek az abszolút végig vitele. (Ezt nevezte Ruldolf von Jhering, a XIX. század egyik legnagyobb jogtudósa Rechtsgefühlnek, igazságérzetnek és jogérzéknek, ami később Kolhász Mihályt is vakká és bosszúállóvá teszi. Ugyanez  megvan a  Hajnóczy-hősökben is. Rengeteget kellett a jegyzetek összeállítása során nyomozni, és volt olyan személyes ismerőse Hajnóczynak, aki azt mondta, hogy Hajnóczy komolyan gondolta: egy pohár tejért el lehet menni a végsőkig.) Ugyanakkor: ezekben a szövegekben én mindig azt is érzem, hogy mindennek a lehetetlensége és az egész lehetetlen helyzet groteszk szemlélete is pontosan ott van. Ami pedig a külön zsenialitása: ha létezik valaki, aki az 1970-es évek Magyarországának a nyelvét tökéletesen beszéli, akkor az Hajnóczy. Talán Petrinek vannak még versei, amelyek ugyanezt tudják: az ő írásaik annak az egész korszaknak a legtökéletesebb nyelvi lenyomatai. Petrinek van egy  esszétöredéke,  A  politikai  költészet a nyolcvanas években, ahol azt írja, hogy az lett  volna  a  célkitűzés,  vagy  annak  kellene lennie a célkitűzésnek, hogy egy „nyelvi élethazugságot” leleplezzenek. Nem Hajnóczy fogalmazta meg ezt a  poétikai  programot, de az ő dolgaira is tökéletesen illik. Ebben a közegben a jognak pedig abban áll a szerepe, hogy sajátos nyelvi valóságot teremt. A jog, ahogy azt megtapasztalhatjuk nap mint nap, a semmiből világokat teremt, akármelyik pillanatban meg tudja változtatni az életünket. Hajnóczy ezt tökéletesen látta.

Ám vissza a kérdéshez. A karosszék kék virággal már korábban is kanonizált szöveg volt. A  jelentés a  legtömörebb  foglalata mindennek, a lírai esszenciája az összes borzalomnak. Besorolható  az  ismert  szkázok közé, és azt hiszem, A latin betűkkel, az Embólia kisasszonnyal, A vese-szörppel abszolút egyenértékű írás. A nagy jógi légzés több szöveghelyéről is azt gondolom, a Hajnóczypróza legerősebb jegyeit mutatja. (Külön érdekessége, hogy a kézirata egy olyan dossziéban található, amire Hajnóczy azt írta: „Az elkülönítőhöz. Dokumentumregény = az elkent irodalmi változat.” Érdekes fordulat, ismét a színe és visszája. A valóság szociografikus rögzítése és a művészi, irodalmi ábrázolás lehetőségei közti feszültség és ennek egyfajta ironikus és önironikus szemlélete egyaránt benne foglaltatik.)

D. F.: Térjünk ki Szépvölgyi Alizra is, aki, mondhatjuk úgy, hogy a könyv egyik hőse. Nem pusztán Az elkülönítőben szerepel, hiszen Hajnóczy két beszélgetést is rögzített vele, melyek szintén szerepelnek az új kötetben. Szépvölgyi Aliz elmeszociális otthonba került, elvették a lakását. Amikor ki akart jönni az otthonból, szembesült vele, hogy gyakorlatilag nincs lakása, nincs hova mennie. Kiss-Vámosi József főorvos segített neki lakást szerezni újra Budapesten. A Kardosnak írott levelében írja Hajnóczy, hogy az éveken át tartó küzdelmet egyetlenegy emberért folytatta, és ez az ember Szépvölgyi Aliz. Azt is kérdezhetném, hogy mennyire vehetjük komolyan egy író ilyen jellegű kijelentését. De jobban érdekel egy másik dolog. Szépvölgyi Aliz novellákat írt, belekezdett egy regénybe. Mit tudunk ezekről a novellákról, illetve erről a regényről?

N. T.: Ezeknek  a  kéziratoknak  a  története is érdekes. A jegyzetek összeállítása során nyomozni kellett, és a Kiss-Vámosi házaspár segítségével – akik maguk is Az elkülönítő főszereplői – eljutottam az intaházi rehabilitációs intézetig, ahol Szépvölgyi Aliz élte utolsó éveit. 2006-ban bekövetkezett halála után az iratok, minden kézirata, ami csak volt, felkerült az intézet padlására. A mostani főnővér pedig volt olyan végtelenül kedves, hogy fölment erre a padlásra, előkereste a papírokat, és egy gyógyszeres kartondobozban elküldte nekem. Az önéletrajzi regény kézirata nagyjából teljes. (Egy részlete 1983 szeptemberében a Vigiliában megjelent, ahol Szépvölgyi Aliz épp bevitelének a történetét meséli el, és valószínűnek tartom, hogy az a rész hiányzik csak, amit a folyóiratnak annak idején beküldött.) A szöveg  rendezésre  vár, és kiadói-szerkesztői döntést igényelne, hogy megjelenhet vagy nem jelenhet meg. Lehetnek ugyan hiányosságai a szövegformálásnak, ám a történetnek kifejezetten erős a sodrása. Egy elárvult, magányos nő története, aki belekeveredik ebbe az iszonyatos kálváriába. Esetleg, valamikor, valahol érdemes volna megfontolni a kiadást.

R. J. T.: Nemcsak dobozban maradt filmekkel voltunk tele, ugye, hanem dobozban maradt írásokkal is. Aliznak az arca, az az egy személy, az itt a pohár tej. Tehát ha kell, akkor azért az egy emberért, azért az egy történetért is el kell menni a végsőkig, a Legfelsőbb Bíróságig, azaz Hajnóczy szemében Aliz is főszereplő, hiszen minden hősének a reflexei ugyanerre az igazságkeresésre épülnek.

N. T.: Egyetlenegy dolog még a kéziratok furcsaságaihoz visszatérve, zárójelben. KissVámosi   főorvos   úr   Szépvölgyi   Aliznak   a IX. kerületi Kinizsi utcában szerzett  lakást. Ez az a Kinizsi utca, ami meggyőződésem szerint, de bárki nyugodtan ezt megcáfolhatja, Hajnóczy egész életművének az egyik origópontja. Ugyanis 1964. április 30-ának estéjén, május 1-je előestéjén ott tépte le azt a nevezetes vörös zászlót. Adott egy 22 éves fiatalember, aki volt gimnáziumi tanárával, afeletti örömében, hogy a másiknak épp könyve jelent meg, elmegy egy kocsmába, berúg, majd akármi vad virtusból letép egy zászlót. Valaki meglátja, rendőrség, előzetes, per. (További zárójel: Krassó Györggyel ott ismerkedett meg, az őrévén pedig később a Kiss-Vámosi házaspárral, és így indul Az elkülönítő története. Úgy tűnik, minden, de minden valamilyen módon és előbb-utóbb ebben a sztoriban körbeér.) Szerintem a ’64es per volt az, ahol szembesült az akkor 22 éves Hajnóczy nemcsak azzal, hogy egyik pillanatról a másikra a büntető igazságszolgáltatás egy eljárása válik az életévé, de a bürokrácia nyelvével is. Az eljárás dokumentumait Szerdahelyi Zoltán közzé tette 2009-ben a Beszélőben. A legtökéletesebb Örkény-szövegekről van szó, meg Hajnóczy-szövegekről. Ha lehántjuk a bírósági iratokról a szigorúan vett büntetőjogi okfejtéseket, groteszk novellákként olvashatjuk a történeteket. Abszolút meggyőződésem, hogy Hajnóczy itt szembesült először azzal, amivel egyébként szembesülhetett volna kortárs filozófiával vagy irodalomelmélettel foglalkozva, s amit ráolvasnak vagy beleolvasnak az összes könyvébe, az én széthullásától kezdve a valóságnak és fikciónak a totális átjárhatóságáig. Azt hiszem, nagyon sok minden ott dőlt el Hajnóczy esetében, valóságosan és nyelvi értelemben is. Ekkor született meg az az empirikus szerző, akivé lett, és a Hajnóczy-szövegek mintaszerzője is ott képződött meg.

R. J. T.: El ne felejtsük, a borítón Mátis Lillának a fotója látható. Ez a kép eddig még nem volt ismert. Nagyon-nagyon jó választás szerintem, azt sugallja, hogy Hajnóczy Péter nekilát írni, egy fiatalkori dinamikus figurát látunk, amilyet egyébként nem nagyon ismerünk, mert mire Hajnóczyt megismerte a közönség, már nem ezzel a külsővel találkozott.

D. F.: Azt is írtad az előszóban, Tamás, hogy Hajnóczy tervezte, hogy az összegyűjtött anyagból, illetve magából Az elkülönítőből regényt ír. Mit gondoltok, mi  lehetett  volna ennek a regénynek a kiindulópontja és a magja?

R. J. T.: Az én verzióm az, hogy azt a regényt megírta, több „ülésben” megírta annak az embernek a történetét, aki szembesült az anyagával. Azt a regényt többszörösen is megírta, A fűtőtől A véradón keresztül A parancsig és a késői kis novellákig.

N. T.: Majdnem ugyanez a válaszom: szerintem megírta azt a regényt, és ez az. Én nagyon rossz olvasói pozícióban vagyok ezzel a könyvvel kapcsolatosan, mert számomra ez elsősorban egy  kézirat  regénye, és leginkább úgy tudom olvasni, mint Sinkó Ervin az Egy regény regénye című könyvét, amelyben az Optimisták című kiadatlan és megjelentethetetlen regényének  a  kéziratát hurcolja magával, és a kézirat történetén keresztül  megíródik  a  teljes  sztálini  terror. Számomra Hajnóczy hiányzó regénye: ez a könyv. Tematikusan nyilván ki lehetne még szedni belőle valamit, de azt hiszem, ez így, ahogy van, kiad egy regényt.

D. F.: Én is úgy gondolom, hogy amit Hajnóczy megírt, az önmagában is kiad egy regényt, de közben meg annyi erős történetcsírája van, amiből tovább építkezhetett volna. Például itt van a betegek önkormányzata, ami a könyv egészét tekintve egy mellékszál. Azt tervezte ugye a főorvos, hogy létrehozná a betegek önkormányzatát, amiben a  betegek és az orvosok mindent együtt döntenének el, kivéve az egészségügyi kérdéseket – ez egy dosztojevszkiji vagy csehovi alaphelyzet, ebből egy elég jó regényt vagy drámát lehetne írni.
Kihagynám azt a kötelező kört, hogy szerintetek a méltó helyén szerepel-e a magyar irodalmi emlékezetben Hajnóczy – hiszen ezt a kor bármelyik kiemelkedő szerzőjével, Ottlik Gézával, Mészöly Miklóssal, Mándy Ivánnal is eljátszhatnánk, és mindegyikük esetében azt mondhatnánk, hogy nincs a helyén, tehát ezt szerintem hagyjuk is. Érdekesebb viszont, hogy láttok-e a kortárs irodalomban olyan szerzőt, aki Hajnóczy világát viszi tovább? Tovább él-e Hajnóczy a mai magyar prózában?

R. J. T.: Az utolsó években születtek Hajnóczy sokat vitatott rövidtörténetei.  Ezekben, de már előzőleg is a kollázs-szövegekben egy olyan poétikai kísérletbe fogott, amellyel előfutára lett a ’90-es és 2000-es évek izgalmas magyar prózájának, annak a prózának, amely folyamatos határátlépésben van a lírával. Tehát a líra és az epika határán egyensúlyozó életművek – és akkor itt hosszasan lehet sorolni Garaczi korai dolgaitól kezdve Németh Gábor, később Solymosi Bálint, Podmaniczky írásaiig – folytatást jelentenek. De talán még nagyobb a hatása az írói szerepfelfogás tekintetében. Egyre jobban él.

N. T.: Én ezzel maximálisan egyet értek, és csak annyit tennék hozzá, hogy látok a kortárs magyar prózairodalomban olyan trendet, ami valamilyen módon rehabilitálja azt a Hajnóczyt, akiről úgy beszéltek anno, hogy szociografikus ihletettségű novellákat ír.

R. J. T.: Ami egy tévedés. Ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy A 6-os számú kórteremben Csehov kitűnő látlelettel szolgál az orosz egészségügyről.

N.    T.: Persze, az efféle leegyszerűsítés nyilván téves, de a hetvenes évek magyar valósága mégis mindenképp bennük van. Azt, hogy ez nyelvi valóság vagy tényleges közvetlen reflektálás,  hagyjuk  függőben. S ehhez képest: úgy látom, van egyfajta trend, hogy újra lopakodik vissza a valóság az irodalomba. A nyolcvanas-kilencvenes évek irodalomelmélete szövegnek tekintette az irodalmat. Az irodalom szöveg, és csak szövegekkel van kapcsolatban, és minden szövegből jön és szövegbe megy stb. Most viszont mintha lenne valami elmozgás, a valóság mintha újra szót kérne. S talán Hajnóczy erősebb jelenlétének ez is lehet az egyik oka.

1 Az Írók Boltjában 2013. november 7-én tartott könyvbemutató-beszélgetés szerkesztett változata.