Áfra János: Amikor hallgatsz (vers)

Mikor hazaérve hátranéztél,
és ott teremtem a bérház előtt, akár egy szatír,
toporogni kezdtem az ajtóüvegnél,
de első látásodra éreztem, hogy beengedsz majd,

mintha régi ismerőst. És te tényleg
visszafordultál felém, kinyitottad az ajtót,
félénken fejet hajtottam, és még kalapot is emeltem,
mint a jámborságtól megdicsőülők,
aztán sarkad és vállad felváltva figyelve
követni kezdtelek a lépcsőn felfelé –
keserű illatcsíkot húztál magad után,
és ruhád fehér volt, mint a kórházban haldoklóké.
Csak a lakásod előtt szólaltam meg újra,
amíg a zárral babráltál, de ekkor már
mintha rég tudtad volna… Szó nélkül beengedtél,
arcodon meglepetésnek nyoma sem volt –
mosolyod, mint a vér, szétáradt és égni kezdett
árnyas idegpályáimon, amint a küszöbön átléptünk,
s te rögtön a lényegre térve vetkőztetni kezdtél.
Lakásod lassan elárasztották küzdelmünk
bizalmas zajai, ahogy láthatatlan sötétség tölti meg
a bőr alatti részeket. Nem kapcsoltunk villanyt,
mert mintha mi magunk világlottunk volna,
csak fosztottuk le a fölöslegessé vált rétegeket.
Felkészültem, hogy e rám váró ismeretlen olyan lesz majd,
mint a… mint a… mint a befejezés. Valami vége,
a beteljesülés vége, mármint ezé az önző igazságé…
Csak ismétlődő hasonlatokkal tudnám leírni
az ezután történteket, vagyis dehogy tudhatnám,
csak próbálnám, de a próbálkozók halogató vesztesek,
és én ki nem állhatom a „mint”-ek efféle élősködő
viszonyrendszerét. Egyébként meg, ha megkísérlem
összefoglalni szótlan odaadásunk igazságát,
ha örömömben mégis áradni kezd belőlem ez,
te a csenddel csalsz meg büntetésül –
elszántan, néma hatalommal munkához látsz,
hiszen tudom, hogy úgyis újra és újra megteszed,
azokkal a szokatlan, végzetesen lezárt mozdulatokkal –
valaki mással odakint a nyári villámlásban,
megakadt liftben, cipők közt az előszobaszőnyegen,
a konyhacsempére ömlött tej fehérjébe hemperegve,
egy bárpulton vagy fürdőszobád egyik szegletén,
majd tükörnek dőlve a fésülködőasztalon,
végül pedig ott, ahol a legtöbben teszik a legtöbbekkel –
közben pedig rettegésem lassan feltör a párnákból,
a tükörből, amibe beégett a tekintetem, a kádból,
amiben a bőröm elkopott, a pulton heverő rongyból,
a tej csattogásából, a szőnyegre esett hajszálakból,
a lift nyomaiból és a kert fáinak haldokló törzséből…
De te még élvezed is e félelmemből fakadó vacogást,
ami lehűti a levegőt körülötted – fellélegzel,
majd egyszerre gondolsz kilencvenhat férfira,
ám megint nem szólsz majd senkihez.