Bartók Imre: Irodalom és halál 4.

Björg, Gwen, Malcolm és Tilda.

Mi a közös bennük? Milyen betegség emészti őket? Mi sodorta össze őket ezen a helyen, ebben a fájdalmas narancsligetben, ebben a kínnal teli pagodában?

Gwen sasokról álmodott, akik szélesebbre nyitják a testnyílásait.

Malcolm nukleáris tűzről álmodott, amelyben évekig olvadnak a csontjai.

Tilda vízről álmodott és véget nem érő fulladásról.

„Hát minden-minden e világon / Álomba ködlő furcsa álom”?

– Olyan ez, mintha a kezünkkel igyekeznénk szétszálazni egy pókhálót – mondja Björg.

– Mintha le akarnánk zárni magunkat – teszi hozzá Gwen, és szemérmesen lejjebb húzta magán a szoknyáját.

– A magfúzió az egyetlen költészet – mondja Malcolm.

– Ne okoskodjatok! – mondja Tilda. – Rájöttem valamire.

Most kéne elterelni a gondolataikat, de ekkor már késő. Sejthető, hogy éppen a kis Cotard-szindrómás, ez a szerencsétlen Tilda kerül a legközelebb a megoldáshoz.

Rájuk uszítunk néhány vérben forgó pokolfajzatot a hatodik körből. (Lehet a hetedik is, vagy akár mélyebbről, ha van még mélyebben is, ezt mi sem tudhatjuk.) Már ott nyüzsögnek körülöttük, az örök fájdalom ígéretével lándzsáik tűzforró hegyén.

– Ti is látjátok őket? – kérdezi Björg.

– Igen – feleli Gwen. – Félek.

– Miért hagytam otthon az aknavetőm? – morfondírozik Malcolm.

Tilda feláll, és az egyik démonhoz fordul.

– Nem árthatsz nekem. Már halott vagyok.

Kitárja a kezét, és belesétál a lándzsába. Felszúrja magát a pengére, a démon meg is forgatja benne.

A többiek lélegzetvisszafojtva figyelik.

Tilda nem érez fájdalmat.

– Kövessetek! – mondja.

A barátai felállnak az asztal mellől, és mind felszúrják magukat egy-egy nyársra. A démonok kitárják denevérszárnyukat, és elrepülnek velük. A Hold sötét oldalán teszik le őket.

– Honnan tudtad? – kérdezi Gwen, miután már magukra maradnak.

– Mondtam, hogy már halott vagyok.

– Ez tévedés, Tilda – mondja Malcolm –, ez egy diagnosztizált pszichopatológiai probléma.

Tilda megmutatja a sebeit.

Björg nekilát a Hold terraformálásának. Még pár év, és lesz lélegezhető atmoszféra.

– Csak ezt kellett tudatosítanunk magunkban – mondja. – Az írónak csak az élők fölött van hatalma.

Tilda bólint. Leheverednek Gwennel egy pokrócra, és megcsókolják egymást.

Malcolm segít Björgnek, hogy lakhatóvá tegyék az égitestet.

 

 

(Menotaxis)

Van Dickensnek egy Signal-man című elbeszélése. Nagyon szomorú. Klasszikus kísértethistória: a signal-man és az elbeszélő találkozásaiból az előbbi közelgő halálának motívumai rajzolódnak ki. A halálnak ez a szemiózisa olyan erővel jelenik meg a történetben, hogy nem hagy kétséget afelől: a signal-man már mindig is halott volt. Ezzel viszont egyúttal meg is menekül az őt fenyegető tragédiától: aki halott, az nem tud meghalni, ezért a baleset sem történhet meg. A signal-man tehát mégis él.

Dickens a történet születése előtt öt évvel maga is átélt egy vonatszerencsétlenséget, és állítólag több életet is megmentett, mire odaértek a hivatásos orvosok.

De milyen vigaszt nyújtson az élő annak, akit megment? Nem átkoztuk-e el máris, akit megmentünk, ha egyúttal felelősök is vagyunk érte? Nem kilátástalan a szereplőinkhez fűződő viszonyunk? Mint Hérakleitosznál: mi az ő életüket haljuk, ők pedig a halálunkat élik.

„A holtak túlélése, mint látjuk, súlyosan megterheli a hátramaradottak kedélyét. Még ahol a tisztelet szabályozott formája vált is gyakorlattá, ott sem lehet a halottakban igazán bízni. Minél hatalmasabb volt valaki itt az emberek között, annál nagyobb és veszélyesebb a haragja odaát.” (Elias Canetti: A túlélő)

Mint a részvét ultraviolája. A reménytelenekért feltalált remény.

Nincs kijárat.