Garajszki Margit: Bábmagány (a pozsonyi Hajléktalan Színház Báb című előadásáról)

Pozsonyban a Pisztory Félix gyógyszerészről elnevezett eklektikus stílusú, patinás Pisztory-palota bal  szárnyában, egy  toronyszerű épületrészben működik a Hajléktalan Színház. A kamara típusú színházterembe vaskorlátos csigalépcső vezet fel. Bent családias légkör fogadja a körülbelül huszonöt fős közönséget. A nézők háromsoronként emelkedő lépcsőzött nézőtéren foglalhatnak helyet érkezési sorrendben.

Az előadás ingyenes, de egy perselyben szívesen fogadják a  pénzbeli  adományokat.  Patrik  Krebs, a Hajléktalan Színház rendezője pár szóban ismerteti a színházat, előzetesen felhívja a figyelmet, hogy a darabban hajléktalanok, testileg, szellemileg és lelkileg sérült személyek játszanak, jó szórakozást kíván, majd a hangosító pulthoz ül a színház dramaturgja, Uršuľa Kovalyk mellé.
A nézők háta mögött óraketyegés ritmizálja a csöndet. A terem színpadra eső  felén, a fal vonalával párhuzamosan, mintegy háromméteres magasságban felerősített rudakról fekete függöny ereszkedik alá. A színpad egy síkon helyezkedik el az első sorban ülőkkel. A színpadot és a nézőteret tehát sem szintbeli különbség, sem függöny nem választja el egymástól. A három oldalról fekete függönyökkel keretezett, gyengén megvilágított színpadra vonulnak be hátulról a színészek. Lassan, egyenként egymás után. Neutrális fekete ruházatukat fehér kartonpapírból kivágott és megrajzolt kellékek, mint nyakkendő, gyöngysor, virágcsokor, válltáska teszik jellegzetessé. A fluoreszcencia jelenségét használja ki az UV-fény, amely megvilágítja és hangsúlyossá  teszi  a  fehér  kiegészítőket a fekete közegben. A letisztult, fekete-fehér színpadkép az animációs filmek, illetve a képregények stilizált világát idézi. A fehér kartonpapírból készített újság szalagcíme, A magány előrevetíti az előadás fő témáját.

A kezdeti kép, amikor a színészek szemkontaktus nélkül járkálnak a térben, a szeparációs szorongás remek kifejezője, az attól való félelemé, hogy az adott közegben szociális kapcsolatok nélkül maradnak. Itt megmutatkozik az egyedüllét és a magány közötti különbség is, hiszen bár nincsenek egyedül, mégis magányosak. A magány nyelvi rigmusok formájában is megjelenik, mintha csak egy gyerekkiszámoló csendülne fel: Egyedül vagyok. Egyedül vagy. Egyedül van. Egyedül vagyunk. Egyedül vagytok. Egyedül vannak. A grammatikailag kifejezett hiányérzet felvillantja a magány vonatkozásrendszerét, az egyéntől először a másik személyig, majd a közösség minden tagjáig eljutunk. Az én először a saját magányát fogalmazza meg: Én egyedül vagyok. A magány elleni harc elsődleges módja annak tudatosítása, beismerése önmagunk számára. Ezután az egyén összehasonlítgatásba kezd, s rájön, hogy a másik sincs jobb helyzetben: Te egyedül vagy. Ő egyedül van. Ezt követi egy közösségi élmény felismerése: Mi egyedül vagyunk. Nemcsak a színészek, hanem a közönség is magányra van ítélve, annak ellenére, hogy mind a színészek, mind a nézők adott pillanatban konkrét  színházi  kommunikációs  helyzet részei. Attól, hogy egy térben vagyunk, nem feltétlenül érezzük magunkat kevésbé magányosnak, ha az interakció a másik személlyel sikertelen. Az előadásban megjelenő magány hátterében meghúzódó hiány nemcsak a szeretet vagy az intimitás hiánya, hanem a valahová tartozásé is.

A színészek különféle térérzékelő, csoportépítő és koncentrációfejlesztő játékok, tükörgyakorlatok elemeit felhasználva járják körbe a magány, valamint a másikkal való testi kommunikáció és kapcsolat kialakításának lehetőségeit és fázisait. A térbeli elmozdulás horizontális és vertikális irányú lehetőségeinek felmérése meglepő eredményekre vezet  különösen  a  testileg  sérült  személyek – mint a törpenövésű nő vagy a tolókocsis színész – esetében. A színészek a maguk testi fogyatékosságához mérten és annak jellegének megfelelően kerülnek testi  kontaktusba a többiekkel, vagy az általuk mozgatott bábuval. Nem a mimikai vagy a verbális, hanem a mozgással való önkifejezés eszközeit, a testbeszéd mint kommunikációs eszköz lehetőségeit járják körbe a fogyatékosságuknak megfelelően nagyon egyedi módon. Minden jelenet egy kép, egy szituáció felvillantása, az egyes jelenetek lazán kapcsolódnak egymáshoz, akár felcserélhetők is lennének, kivéve a magány megfogalmazását és annak feloldását tartalmazó  keretjeleneteket.

Még mielőtt az énben kialakulna  a  Miért éppen én? gondolata, illetve az attól való félelem, hogy ez az életérzés soha nem fog megváltozni, az én észreveszi a másik magányát. A passzív önsajnálatot a proaktív hozzáállás váltja fel, az egyén megindul a cselekvés irányába. A testileg, szellemileg vagy lelkileg sérültek magánya a belső, szubjektív érzéseken kívül külső, objektív okokra is viszszavezethető, hiszen a fogyatékosságuk miatt ténylegesen korlátozottak a lehetőségeik a társas kapcsolatokra. A magányt nem egy hagyományos közösség – mint például a család –    keretében próbálják feloldani a színpadon, hanem a közös alkotás révén. A színház alapvető szükséglete az emberi interakció, éppen ezért lehet a magány elleni fellépés hathatós eszköze. Az elszigeteltség és magányosságérzet  helyébe  a  közös  alkotás  kötelékteremtő, csapatformáló öröme lép, a hasznosságérzet öröme, hogy az embernek feladata van és a másik, a többiek számítanak rá. Az alkotótevékenység   tehát   meghozza   eredményét, az  előadás  csattanójaként  a  közös  művészi munka csúcsaként feloldódik a magány, még nem tudjuk, mi lép a helyére, mint ahogy azt sem, hogy meddig fog tartani, de a magány negálása, egy időre legalábbis, biztos. Az ebből  fakadó  felszabadultság-érzet  mutatkozik meg a közös táncban és zenélésben, a primitív zenei ritmusokat idéző csörgők és dobok használatában.

Az előadás bulletinje szerint a Hajléktalan Színház színészei most először dolgoztak bábuval. Az életnagyságú, gumihab fejű báb Zuzana  Hudeková  fiatal  díszlet és  jelmeztervező munkáját dicséri. A mintegy kilenchónapos  próbafolyamat  során  fokozatosan alakították  ki  a  viszonyukat  a  bábhoz,  akit Frankynek neveztek el. A báb egy holt tárgy, amely a mozgatás által kel életre – megelevenítése helyenként egy színész által történik, máskor  csapatmunka.  A  néma  báb  részévé válik  a  mozgásra  épülő  cselekménynek,  segít az önmegismerésben. A báb a színészek tükre, biztosítja az érzelmek kivetítését, lereagálását,  ezáltal  egy  megtisztulási  folyamat elindítója.

A mozdulatok esetlenségét egyensúlyozza az amatőr színészek autentikussága. A puszta megjelenésük által történetekkel töltik meg a színpadot,  amelyek  önmagukban  megállják a helyüket, nincs szükség nagyszabású külső cselekményességre.  A  rendezés  minimalista színházi eszközökkel biztosítja, hogy  a háttérben meghúzódó személyes történetek életre keljenek. A színészek mintha nem is játszanának szerepet, mintha mindenki saját magát játszaná, pontosabban saját maga van jelen a színpadon. Nem feszül ellentmondás a szerep és  a szerepet  eljátszó szereplő  között, hiszen a kettő azonos. A korhű realista jelmez és díszlet helyett az univerzális fekete öltözet, a  jelzésszerű, lecsupaszított,  díszlettelen színpad még inkább kiemeli a színészek személyiségét,  egyediségét.

A mozgásszínházi  elemek  dominanciája a beszéd, a mimika és a gesztus fölött meghatározza a színészek színpadi viselkedését. Az esetenként előforduló, csak néhány mondatra  korlátozódó  színpadi  szövegmondás és szövegformálás módja tükrözi a színészek különféle beszédproblémáit, hiszen néhány esetben az egymondatos szövegmondás is komoly összpontosítást igényel. Az egyszerű, de egységes és összehangolt mozgás mögött mindvégig érzékelhető  az igyekezet, a koncentráció, ahogy az előadást megelőző rengeteg munka is.
A nyelvközpontúság helyett mindvégig a vizuális és akusztikai jeleken van a hangsúly, amelyek harmonikusan kiegészítik egymást. Oskar Rózsának, a kortárs szlovák jazz egyik kiemelkedő  zeneszerzőjének  és  basszusgitá-

rosának meditatív hangulatú, atmoszférateremtő zenéje fokozza a minimalista színpadi történések hatását és biztosítja a lassú folyású előadás ritmusát, amely időt ad a másikra való ráhangolódásra, a vele való foglalkozásra és a megértésére.
Azáltal,  hogy  nemcsak   a   hajléktalanok vagy a fogyatékosok konkrét és egyedi problémáit tárgyalja az előadás, hanem egy univerzális témát, a magányt, kialakul egy közös nevező hajléktalan és nem hajléktalan, fogyatékos és nem fogyatékos között. A magány kivétel nélkül mindenki problémája. A színészek ilyen formán nem válnak kötelezően sajnálat tárgyává, mint ahogy a nézők sincsenek kitéve semmiféle érzelmi zsarolásnak. A néző sorsközösséget tud vállalni a hajléktalanok, fogyatékosok, sőt a nézőtársak magányával is.

A Báb című előadás minden esetlensége ellenére stilizált színházi nyelven mesél el röpke félórában egy történetet, és amit a társulat vállalt, azt tisztességesen végig is csinálja. Éppen ezért a rendező nyugodtan kezelhetné nagyobb önbizalommal az előadást, az nem szorul magyarázatra sem az elején, sem a végén, mert ez így – még ha nem is  professzionális,  de  –  teljes  értékű színház.