Grendel Lajos: Néhány gondolat… Szathmári Sándor Kazohinia című regényéről (esszé)

Ha angolnak születik, világhírű. Ha orosznak, általános megbecsülésnek örvendett volna. Az angol irodalom, mondjuk Swift Gulliverje óta, megteremtette a sci-fi elődjét, ráadásul erős társadalombírálattal és  jókora adag szatirikussággal. Az orosz irodalom kicsit másképpen, de Gogoltól Bulgakovig, Zamjatyintól Pelevinig szintén szatírákkal válaszolt olyan kérdésekre, amelyekben felvetődött, hogy a társadalmi lét paradoxonjai csak utópiák által kiiktathatóak.

Az  angol, az orosz irodalom nagy irodalmak. És a magyar? No, nem éppen kis irodalom, kicsit eltúlzott önbizalommal akár több, mint közepes, de… Ha megkérdezném azt, hogy a Kazohiniát olvasták-e, a legtöbb olvasó megkérdezné, kicsoda a Szathmári Sándor és mi köze az irodalomhoz a Kazohiniának? És ez kisebb részben az olvasók hibája. Legfőképp azonban a magyar irodalomkritikáé, amely a XX. században a véres népi-urbánus vitákban megfeledkezett olyan művek jelentőségét felismerni, amelyeket az angol és az orosz magától értetődő természetességgel fogadott el irodalomnak. Egyáltalán nincs kedvem a magyar irodalomtudományos munkát lebecsülni, ez igaztalan is lenne, de az irodalomkritika még mindig nagyszabású koncepciókban gondolkodik, és ennek a koncepciónak a határán túl van az olyan műalkotás, mint a Kazohinia, amely még mindig nem érdekes a számára. Sérti a különféle nagyszabású koncepciókat? Nem, csupán nem illik beléjük. Nemcsak a szűkkörű népi, de a szűkkörű urbánus (polgári) koncepciókba sem fér bele.

Egy  hosszabb  ideig  tarthatatlan  koncepció „szokatlan” tartósságáról is szó lesz ebben a néhány  mondatban.  A  Kazohinia  remekmű volta  ellenére  (aligha  akad  irodalompártoló ember, aki, ha olvasta, más véleménnyel lehetne róla) jóformán ismeretlen mű, holott a  középiskolákban  kötelező  olvasmányként szerepelhetne. A jó irodalomkritika a legtöbb esetben nem felelős gyönge művek népszerűsítéséért. De a Kazohinia esetében erős lelkiismeret-furdalást   érezhetnek   a   kritikusok.

Valami még mindig nincs rendben. A  Kazohiniával  születése  óta  baj  van, holott  az  első  kiadást  éppúgy  elkapkodta  a közönség,  mint  a  másodikat.  Az  irodalomtudomány  azonban  nehezen  mozdult.  Sőt, semmiképpen  nem  mozdult.  Nem  népi  és nem  urbánus,  tehát  nem  kell  vele  törődni. Ráadásul  az  1948-as  politikai  fordulat  után az  irodalomtudomány  marxizált,  vagyis  a kritikusok  mindenképpen  az  elsők  között voltak, akik az új, szocialista szelet megérezték.  Szathmári  Sándor  műve  még  annyira sem volt aktuális a számukra, mint Herczeg Ferenc vagy Tormay Cécile, őket ugyanis le kellett győzni, Szathmári viszont senki nem volt, legfeljebb „bestselleríró”. Az ötvenes és hatvanas  években  nem  volt  aktuális,  holott igazából a legaktuálisabbak  közül való volt.

A hetvenes években csöndes fordulat játszódott le a magyar irodalomban. De még a kiváló Béládi Miklós és Németh G. Béla sem vették  észre  a  Kazohinia  jelentőségét.  Még mindig  idegen  volt  a  magyar  irodalomban, jobban  mondva,  az  irodalomtudományban, mert irodalom és irodalomtudomány nem okvetlenül azonosak. De az irodalomtudomány teremti a kánont, az olvasónak csak másodrendű szerep jut itt. A Kazohinia újra kimaradt a kánonból, s a helyzet lényegében a mai napig nem változott. A marxista irodalomtudomány legyőzetett, de a téves következtetései tovább  hatnak.  Mindenekelőtt a kánonba emelés hiánya, ha már a kánonra hivatkozunk. (De szükség van-e egyáltalán kánonra? Hm, nem is olyan biztos ‒ de mindenesetre a magyar irodalomtudomány jelenleg szükségét érzi a kánonnak.)

Ha most visszaugrunk nyolcvan évet, megállapíthatjuk, hogy már Karinthy és Babits is remekműként fogadták ezt a művet. Hogyan lehet az, hogy még mindig nem része a kánonnak? Kérdezem én, mert nem tudom, mivel nem vagyok irodalomtörténész, legalábbis csak illegálisan, másodsorban. Az mindenesetre igaz, hogy meglehetősen egyedül áll a Kazohinia magyar irodalomban. Az angol irodalomban (azonkívül, hogy fejlettebb és sokszínűbb), Swift nem egyedülálló, csak a XX. században volt Wells, Huxley és Orwell. Az orosz irodalomban nemkülönben. De a magyar irodalomban nem volt folytatása a Kazohiniának. Megszakadt a fonal. Mert a magyar történelem is megszakadt? Pedig előzménye van. Karinthy Frigyes. Az Utazás Faremidóba és a Capillaria. Karinthy új műfajt próbált ki, és a szerepe még akkor is jelentős, ha bizonyos sietség mutatkozik a munkáiban. Az örökös pénzzavarral küszködő Karinthynak az egész életműve ráment a sietségre, mig Szathmárinak (akinek Karinthy volt az egyik mestere), nem volt annyira sürgős irodalmi terveinek a megvalósitása. A Kazohinián is ez látszik meg. Volt ideje kiérlelni, nem kellett összecsapnia a munkáját, mint hellyel-közzel  Karinthynak. Karinthy azt mondta, minden hasonló munkáját odaadná a Kazohiniáért. De az irodalomkritika kezdettől fogva értetlenül fogadta a regényt, és a Kazohiniának nem lett folytatása. A scifi az utóbbi évtizedekben megtalálta a maga helyét az irodalomban – de mint nem szépirodalmi műfaj. A Kazohinia még jobban kirítt a környezetéből.

Nem  egyedülálló  könyv  a  Kazohinia  a XX.  századi  magyar  irodalomban,  bár  műfajilag annak tekinthető – szatirikus regényt, ilyenfajtát, mint a Kazohinia, magyarul nem írt senki sem. Az is lehet, hogy a Gulliver név tévesztette meg az irodalomkritikát. Gulliver angol  hős,  és  minden  tisztelet  az  angoloknak, de ha magyarok vagyunk, inkább magyar hőst válasszunk. Mit tudom én, legyen, mondjuk, Kerek Ede ‒ ha Kerek Edével történik meg a kazi vagy a kazo, az egészen más, mintha Gulliverrel történik meg. Az olvasó netán  röhög,  hát  én  betapasztom  a  száját. Előfordult már az ilyesmi, csak nem verték nagydobra.  Gulliver  valóban  utazási  lázban ég  (mert  olyan,  mint  a  sajtkukac),  elkerül Kazohinia szigetére, és itt megdöbbenve tapasztalja, hogy Kazohinia száz vagy kétszáz évvel  előtte  jár  a  történelemnek.  Ez  már  a kommunizmus  (vagy  a  fasizmus  –  egyre megy), még a halottat is feldolgozzák, hogy ne menjen kárba. Csodálatos világ, csak egy hibája  van,  hogy  lélektelen.  Akinek  pedig lelke van, az élesen elkerítve él a többiektől, hogy  ne  fertőzze  meg.  Gulliverre  valóban nyomasztóan hat ez a tudományos-fantasztikus világ, és elmenekül a lelkiekben gazdag, de kiközösített másik néphez. Csakhogy ők őrültek,  és  majdnem  megégetik  Gullivert. Nagy nehezen hazatér, és rájön, hogy Angliánál nincs csodálatosabb ország: „…teljesen helyreállott a családi béke, ami oly kedves jellemzője a meghitt angol otthonnak”.

Ez az utolsó, gúnyos mondat leleplezi az álszent csalást. Ez az emberiség jövője? Egyik tébolyodott rendszerből a másik tébolyodott rendszerbe jutás? A Kazohinia az alapkérdéseket járja körül, a filozófiai kérdéseket, melyek nélkül animális az élet. Ez különbözteti meg a regényt mások sci-fi történeteitől. Mit tesz Isten: sem a fasisztáknak, sem a kommunistáknak nem tetszett a történet (és szerintem a népieknek és az urbánusoknak sem). Az irodalomkritika pedig bölcsen jelentéktelenné teszi. Mivel csupán játékról van itt szó. A játék pedig olyasmi, mint a Rubik-kocka. Ha megcsinálom, többé nem érdekel. De ezúttal egy érdekes dologról is szó van. Mert a Kazohinia továbbra is érdekelni fogja az olvasót,  ez a nagy bravúrja. A regény 1941-ben jelent meg, és öt kiadást ért meg, ráadásul hangoskönyvet is készítettek belőle. Az  irodalomtudomány az esetek 90%-ában utat mutat az olvasónak, és ez nagyon helyes. De van 10%, amelyben az irodalom mutatja az utat az irodalomtudománynak, vagyis az irodalmi mű felülbírálja az irodalomtudomány által szentesített kánont. (Ez az irodalomtudománynak nem nagyon tetszik, de hát Istenem, még az irodalomtudomány is változik. Nem leszünk türelmetlenek, várjuk csak ki a végét.)