Hímzőkör: Ami marad (Tóth Kinga: Térkép; Sós Dóra: Közben; Baki Júlia: Kitöltetlen; Szabó Imola Julianna: Levegő; kisprózák)

Tóth Kinga
Térkép

Ajtó: Enyém: az én családom, a mi nyaralásunk, kirándulás a parkban, aranyeső a vázában, anyák napján tulipán. A papíromon a krétámmal megrajzolom mindenemet. Apukám magas, alig fér az autónkba, hátra kell nyomni az ülést, de pont így lesz nekem mögötte hely; ha túl hirtelen fékez, meg tudom fogni a támláját. A testvérem mellettem ül, kisebb, de a helye nagyobb anyukánk mögött, aki alacsony, és előrehúzott ülésen ül. Egy többsávos úton hajtunk hazafelé, beütöm a kódot, addig apukám a garázsunkba parkol, anyu kiveszi a kosárban a süteményeket, a testvérem segít neki. A kódom kinyitja az ajtót, beenged minket a házba, felérünk a lifttel és zárjuk a biztonságikat.

Szoba: A hálóban ülünk, válogatunk, ami nem kell. Sok ruha, anyukám szereti a ruhákat, engem nem érdekel, van kedvencem. Két nagy zsák közé ülünk és tesszük a szépeket meg a nem annyira jókat bele, anyukám sír. „De hát ezek csak göncök.” Aztán a láncok, a képek, a másik szobában van két másik zsák meg ládák is. Sok mindent pakolunk, egy játék maradhat fejenként meg a ruhák, amikbe majd belenövünk. Megyünk valahova, az autókulcsot is elviszik, az ülést vissza kell hajtani, a tesómnál is.

Másiknál: Rajzolok egy térképet, hogy visszatalálhassunk, de nekünk most jó lesz így, most egy szobám van, benne mindenkim, átmeneti. Aztán itt az újban, nagyon sokan vagyunk, felmászhatok az emeletesre én, a tesóm anyuval alszik, aput meg átviszik egy másik szobába. Mellettünk is vannak körben, jó sok ágy, megmutatom anyunak a térképemet, de csak rázza a fejét, hogy nem tudunk bemenni oda. Én tudom a kódot, nekem kellett megjegyezni, a többiek mindig elfelejtik, de azt mondja, megváltoztatták, és a biztonságit is. De akkor hova megyünk.
Papír: Megmutatom a néninek a papírom, hogy hova kell minket vinni. Egy sokkal szebb helyre megyünk majd, ahol sok másik gyerek is van, amíg összeszedik magukat, mert nem mehetünk az utcára velük. Majd a gyerekekkel is tudunk játszani és lesz tanítás is. Nem fekszünk le, apu átjön.

Kint: Két helyünk van, magamra vehettem az összes ruhát, én apuval vagyok, mint a kocsinkban, de most én ülök elől. Ha veszély van, berejt a kabátja alá, jó hosszú, kipróbáltuk, ha kicsit rám hajol, nem látszik semmi. Ügyes vagyok, csak kinyújtom és nézek, megdicsérnek és kapok elég jól, majd délben összerakjuk, hogy legyen valami ehető. A tesóm anyuval egy melegebb részen, ott van ebéd mindenképp, mi is átmegyünk majd. A papíron a krétámmal megrajzolom, ezeket elhoztam, ez az enyém, este lehet, hogy vissza kell menni a gyülekezőbe, mert ott van ágyunk, aput nem érdekli a kód, ő is a biztonságit mondja, de meg fogom próbálni, itt van velem mindenki a térképen, és akkor haza tudunk menni.

Sós Dóra
Közben

Gyűlünk. Hat óta pöcögnek a közösbe az érmék. Dzsó kőmíves dekoltázsába dugjuk az ötveneseket, az szerencsét hoz. Julcsi az ölemben ül, ha nem tudnám, hogy a punkok nem sírnak, azt mondanám, sír. Először ment haza, mióta válnak a szülei. Három hónapja nem utaltak pénzt, a telefont nem veszik föl. Most is: redőnyök lehúzva, csöngetésre semmi. A nagyanyjánál aludt, akit két hete engedtek haza a zárt osztályról. Jó asszony, küldött nekem bejglit meg vitamint – csak túl sokat számolja a bogarakat. Julcsi a túrazsákjából apró pakkot ad: átmosta, megvarrta az alsóimat. A bokor mögött próbálgatom őket, jó ez az öblítőillat.

Tarhálunk. Este spagetti lesz. Julcsit befogadta egy bölcsész hipszter két hétre, amíg lemegy a tüdőgyulladása. Meg akarom ezt neki köszönni. Ógre is besegít a gyűjtésbe, egész tuti a módszere: Bibliával kér, a „jóistenáldásával”, csak 70 fölöttiektől. Azok elhűlnek, mikor meglátják az óriást, próbálják hamar átbotozni a teret, de Ógre beéri őket, és idézgeti nekik a vörös bársonyt. Most nekem adja a napijának a felét, pedig már ő se szállós. Dzsó is beszáll: ő plüssből preparál párnát, régi elektronikából kisautót, azokból rendez kiállítást a kartonja körül. Ma vettek tőle kétszázért egy kerámiatulipánt, ő ezzel járult hozzá az ünnephez. Most már elég a zsé. Veszek belőle bort, tésztát, satöbbit, Julcsival ünnepelni fogunk.

Főzünk. Szól a rádió, robog a konvektor, teát iszunk mézzel. Hipszter pislog, sose látott még kékszemű cigust, de annyira pécé, hogy nem teszi szóvá. Pedig nincs mit szóvá tenni, mert nem ismertem az apám, bárki lehetett. Az is lehet, hogy feka volt. Lehet, hogy sitten rohad, lehet, hogy király egy szigeten. A hipszter toleránsan nyeli a tésztát, és bámul. Mosogatok, pakolok, mert ha már van konyha, ahol vendég vagyok, hát megbecsülöm.
Aztán illedelmesen lábjegyzeteli magát, mert Kantot kell olvasnia (ha faszagyerek lenne, Marxot olvasna), aztán az ajtóból visszaszól:
–    Andris, ha akarsz, te is itt aludhatsz az este.
–    Kö-kö-szönöm. – Ha meghatódom, dadogok, na. Kikívánkozik belőlem, és Julcsi fülébe súgom:
–    Két év óta ma fogok először KÁDBAN fürödni.

Olvasunk. Julcsi nem prűd, nem kényes. Bizony néha úgy böfög, mint egy Fradi-drukker (az is), de ráfeküdt a gyomromra is, hogy el ne vérezzek, amikor megszurkáltak az utcán. Ott nyomta vissza a belemet, mint egy igazi intenzíves nővér, amíg odaért a mentő. És nem panaszkodott, mikor nem volt pénzünk kiváltani neki a receptet. Mikor jobb híján a Halászbástyán voltunk egy szál takaróval. Öleltem, ő rázkódott a láztól, a hidegtől, de nem panaszkodott.
Másnap kifektettem a domboldalra sütkérezni, és az utolsó könyvemet adtam el a szerbnek, hogy vihessek rántott húst a Julcsinak a sarkiból. Azért rendes ez a szerb, mert rossz könyv volt az.
Most meg a karomban fekszik, gyógyultan, és engem mégis bekért ide maga mellé ma estére. A paplan alá, a szívébe. Rejtőt olvas nekem, mert tudja, hogy azt szeretem. Most én nyugszom meg. Én alszom el előbb.

Baki Júlia
Kitöltetlen

Még öltönyben. Szépen kitöltöttem. Feszesre húzott nyakkendő, talán ereszkedő test, nem volt mindig így, de beleszokik az ember az életébe, hozzánöveszti magát a ruháihoz. Lassan igazítják rá az évek. A vonások keményednek minden súly alatt, nem kezdi reggel elölről, este nem fejezi be, inkább nem szól, hogy ne legyen. Átalussza vágyait. Ágytól ágyig ér a végtelen. Minden órával többet hagy rám, minden újabb térrel ismétli a távolságokat, nem keres több kapcsolatot, elhúzza a kezét. Később tudom meg, pont ilyen, ha megfagy a vér az ujjakban.

Ingre vetkőzve. Több napja nem öltöztem át, nem érzem már a szagokat, nem reagál a közelségre semmi emberi. Nincs hely, ahol magam lehetek, az átmenet a biztos. Gondolom, lehetek én is éhes, lehetek én is bűnös, gondolom, lehetek én is részeg, gondolom, lehetek én is kétségbeesett. De ezt már csak gondolni lehet, a vonások többé nem engedelmeskednek. Kartonvárosok mellett élek, még kilóg az ing a derékszíj alól, nincs kihez fordulni, eltűnt mind, és vitte magával az éveket, vitte magával az otthont. A nyakkendőm rejtve a parkban, egy korhadó fa ágán. Talán emlékeztet majd rá minden nappal, hogy nincs hova tartozni többé, és egy kitöltetlen rubrika marad a bélyegem, ami miatt nem létezik az arcom.

Más kabátjában. Kirakat lett a testem. A minden változása keményíti a közönyt, a szemeket mindig kerüli, nem néz rád, csak lopva, miközben ki van téve a tekinteteknek. Ad néhány forintot, megnyugtatja magát, tudja, hogy jó ember, én tudom, hogy nem az. Van elég gondolat még a télhez, nincs tárgy, ami használhatatlan lenne. Nincsen szemét, ami az utcán van, az bárkié. Én is a közösségé lettem: bennem látják minden nap azt, amilyenné nem akarják az életüket. Az elhatározás maga vagyok, közérdek.

Újra öltöny. Ódivatú. A padon hevert, nem kell már senkinek, talán még a nagyapámon volt ilyen. A gombok épek, és szépek a kifényesedett részletek, úgy emelem a karom és fordítom a törzsem, hogy ezek a megfelelő helyeken legyenek. Szép ez a két számmal nagyobb élet, elférne még alatta bárki, ha nem vágyik többre, mint néhány kilónyi ölelésre. Néha odahúzom, lassan melegszik át a mellkas bal fele.

A kartonból már nem látszom ki. Eltűnnek a vonások a ruha alatt, felduzzad a láb a mínuszoktól, és elfeketedik az arc az utcától. Már nem futok, ha rendőrt látok, nem nekem kell szégyenkeznem. Viselem, hordom az életem, mert vannak vonalak a tenyérben, amik nem jelentenek semmit. És akkor belenő a ruháiba és belenő a napjaiba, nem kérdezi többé miért, csak válaszol, kérdés nélkül is, az éjszakába, és jó hangosan, hogy értse mindenki, aki elmegy mellette, és figyelni kelljen rá: nem félek.

Szabó Imola Julianna
Levegő

Négyszáznegyvennyolc felé. Anyám megállt az ajtóban. Tenyere befedte a szánkba ömlő Holdat. Próbálta takarni, de már késő volt. Fogyott bennünk az alázat. Lopni jött a fény. Ezüstöt, igazságot, kenyeret és holnapot. Anyám szép ruháit, zománcos ablakot. Lassan már nem mosott hajat, nem öltözött fel. Nem volt munka, nem volt pénz. Nem volt már Anyám. Nem lehettem én.

Hatszázhatvanhét. A fákat megtámasztják vihar után. Hátha tovább nőnek. Apám már rég meghalt ahhoz, hogy megkötözzön minket. Hogy felemeljen egy másik égig. Süllyedtünk. Krumplileves és száradt kenyér. Két fogam bújt a lyukba. Elhagytak. A szavakkal, Anyámmal, aki egy kedd éjszaka nyúlt el a szoba szőnyegén. Az egyetlen még régi és drága tárgyon, amit nem adtunk el másnak. A mintákhoz nyomta az arcát. Amiken a tenger, amiken egy város. Vastag falakban sóhajok, illatok, lábak nyoma. Anyám sós arcát ezerféle ránc húzta a parton túlra.

Kilencszázötvenöt. Birsalmafa. Nagymama zsákokba pakolja Istent. Kis kereszt, pár könyv, koszos ruhák. Zacskók csomós és átlátszó teste. Értük jönnek. Értünk senkinek sincs kedve. Válogatok. Kell-e majd máshol? Díszleteim, papírkarmok a kezem helyett. Doboz, ár, felejtés. Gyűrött ruhák büdös és lyukacsos bőre. Ragad a kezem. Nagymamában esik a párkás eső, zuhannak a remények a kőre. Rám néz. Akvamarin, kifosztott szürkében fulladó barnaság. Nekidől a falnak. Támasztja. Míg összeomlanak.

Ezeregy körül. Elvisznek sehova. Ágyat adnak a semmiben. Turkálok a mellkasomnál, öltöztetem a retkes szívem. Árnyék vagyok. Nincstelen, málha. Vad, üres. Akár egy szakadt zseb. Az arcomon megannyi mély vágat. Idő-sebek. Még elalszom, még félek kérni. Még elhiszem, másé ez a tenyér.

Kétezerötvennégy se. Ütöm. Ütnek. Üvöltök. Hallgatnak. Üvöltenek. Hallgatok. Már koszos a szám szaga, nem csak a körmöm. Nem csak az akaratom ken szét. Én vagyok a láthatatlan ördög.

Négyezeregyszáztizennégy. Éhes vagyok. Rájuk. A szemükre. A szélre, ami nem kerül ki. A gyerekre, aki nevet. Velem. Nekem. Gyűlölöm a holnapot, ami meglopott és reménytelen.