Pollágh Péter: Konyhaismétlés; Útismétlés (versek)

Konyhais métlés
Hetvenes kávéfőző. Komollyá kopott úr.
Ha szólok hozzá, magázom, majd kövérkék
gázrózsákra ültetem,

mintha újra és újra új cserépbe tenném.
Lángok csapnak ki az orrából,
aztán belassul, kiköhögi mind a forrót.
Nem is főzök, csak matatok, pakolászom,
öregelek: igazából ismétlek egy konyhát.
Újra és újra összerakom, hordom
a rendet. A voltat. A sok jó hibát.

Az asztalon halotti, fekete terítő.
Becsapós. Majd adok neki
kis hipót, leleplezem: mutassa meg magát,
mert a fekete csak máz; nem haragszom rá,
nincs háború, nem csapnak össze
ólomkatonák – semmi szín felett.
Ablak sincs már, azaz nem úgy, elvakult.
De a harangszó még átszól rajta.
A könny helyett a kávé.
A hold helyett egy óra.
Meg Kristálykeserű, sok kininnel.
Mindig ugyanaz. Ismétlek egy urat.

Útismétlés

Vérehullató fecskefüvet tűzök ki.
Olyan a blúzomon, mint egy folt.
Portyára indulok, ismétlek egy utat.
Száz méterenként rágyújtok
egy Észak-Írre. Hosszú,
fehér a teste. Ég a feje.
A vörös bolygóra juttat,
ahol minden lépés puha.

Dragannak hívtam. Az uram volt.
Virágos fák alatt vittem a képét.
Ezen az úton vittem. Én tettem a sírba.
Ütöttem bele a koporsószeget.
És vérzett, vörös is volt a tócsa:
belenéztem, én voltam benne.
S arra gondoltam, amit ő mondott:
mindig lesz egy közhely,
amit összetörhetsz,
mindig lesz egy tócsa.