Demeter Zsuzsa: A találkozás elkerülhetetlen? (Tompa Andrea Fejtől s lábtól című kötetéről)

Bevallom, Tompa Andrea első regényének (A hóhér háza, Pozsony, 2010, Kalligram) elolvasása után maradt némi hiányérzetem. Nehezen szoktam a regény fejezetnyi mondatait, a néhol indokolatlan pátoszt, a belterjességet, s óhatatlanul viszonyítottam a könyvet az elmúlt évek Kolozsvár-könyveihez (Demény Péter Visszaforgatásához vagy Papp Sándor Zsigmond Semmi kis életek című regényéhez). Ugyanakkor számos vonatkozásában épp a belterjesség működési mechanizmusát volt izgalmas megfigyelni: miként kezdenek a családtörténet különböző írott szövegei egymásba csúszni, ezekből miként kerekedik ki a Tompa család sagája.
Nem tudtam elvonatkoztatni és menekülni sem attól, hogy lassan majd’ ugyanannyi éve élek Kolozsvárott, mint amennyit itt élt Tompa Andrea: az ő Kolozsvárja azonban már nem az én városom, ismeretlen ismerősként fedeztem fel Kolozsvár rejtett arcait.

Éppen ezekért is vártam Tompa második regényét. Kíváncsi voltam, az első kötet támasztotta hiányérzetemet mennyiben tudja áthidalni, a „Kolozsvárban-lét” adta belterjesség miként működik az eltávolítás gesztusa révén, a személyes történet érintettségének (látszólagos) hiánya mennyiben segíti a szerzőnek szenvtelenebbül láttatni a megidézett korszakot.

Ehhez kitűnő eszköznek bizonyult a nyelv – a várostól időben eltávolodni nyelvbeli távolságot is feltételez, s ebben Tompa igencsak remekel. A XX. század eleji Kolozsvár beszélt nyelve igazi csemege az olvasó számára, amely révén nemcsak az első kötetből hiányzó távolságtartás gesztusa teremtődik meg, hanem
egyben az irónia és a humor forrása is. „Mindenesetre apám a válaszadást nem siette el” – indít a regény első fejezete. „Na most mit lehet csinálni” – így a második. A két mondattal in medias res-szerűen csöppenünk bele a két narrátor élettörténetébe: a Monarchia utolsó éveinek Kolozsvárján járunk, két orvostanhallgató pályáját követjük végig majdnem 500 oldalon, az I. világháborún át a Trianon utáni évekig. Mint a kötet alcíme, Kettő orvos Erdélyben is jelzi, párhuzamos pályaképekkel találkozunk, s a megidézett helyszín bővülni látszik, kitágul a világ: Kolozsvár mellett a korabeli Erdély különböző tájaira (Enyedre és Brassó vidékére) is elkalauzolnak
a narrátorok. Ellentétnek, azt hiszem, ez már önmagában is elég volna, két külön világ ez – mint ahogy a regényben erre főként az enyedi narrátor szemszögéből többször is utalás történik. Hely- és mikrotörténeti kor és kórkép így a regény, amelyet csak még jobban kidomborít a narrátorok különneműsége is: férfi és női szemszögből olvassuk ugyanazt a történetet, a század eleji kolozsvári orvosi universitas mindennapjait, a háború férfit és nőt egyaránt, de mégis lényegi különbségekkel terhelő mindennapjait, illetve az orvossá/ felnőtté válás nehézségeit.

A fentebb említett helytörténeti szemle több síkon kibővíthető: egyrészt a medicina történetével, melyben a szerző igen nagy jártasságra tett szert, mint maga is elmondja nem egy interjúban, számos korabeli anyagot  átlapozott ahhoz, hogy leírásai hitelesnek tűnjenek.

Talán ez a történészi szemszög az egyik legizgalmasabb része a regénynek, hi­szen szó szerint húsba vágóan szerzünk ta­pasztalatot az egyetemi évekről, a medikus­hallgatók beavatásával magunk is részeseivé válunk a különféle műtéteknek – művelődés- és tudománytörténeti szempontból hasznos kézikönyvnek is tekinthetnénk Tompa regé­nyét. Ugyanakkor nem egy esetben az volt az érzésem, hogy a szerzőt magával ragadta a téma szeretete, s nem tudott szabadulni a fel­fedezés örömétől: mintha sajnálta volna meg­rostálni az anyagot, s inkább vállalta a zsúfolt­ság terhét, akár a történet, a fikció rovására is.

Másrészt ugyanakkor épp a női narrátor révén a medicina története tovább bontható: milyen lehetőségei vannak a huszadik század elején az orvosi karrier befutására egy férfinak és egy nőnek. Az általánosítás talán azért is helytálló, mivel sem a női, sem a férfi szerep­lőnek nincs neve a regényben, alakjuk sztere­otípiákból tevődik össze. Tompa jellemalko­tása meglehetősen sematikusnak mondható: a dzsentri fiú számára adott a továbbtanulás lehetősége, az orvosi pályát egyfajta lázadás­ként választja, apjával szembeszegülve. Ko­lozsvár megalkuvás számára, Bécs és Pest he­lyett az apja csak a – fiú által provinciálisnak érzett – kolozsvári tanulmányokat támogatja. Ezzel szemben a női narrátor története a tel­jes lázadás égisze alatt zajlik: a hagyományos női szerepek felvállalása helyett, családjával szembeszegülve, vállalva a kitagadtatás ódiu­mát, az egyetemi tanulmányok mellett dönt, magatartása nem egy esetben heroikusnak mondható. Kolozsvár számára nem perifé­ria, hanem centrum. A kétféle magatartás meghatározza a városhoz való viszonyukat is – annak különböző tereit járják be, kap­csolódási pontjuk az egyetem lehetne, illetve az egykori New York Szállóban (Nyehóban) hetente megrendezett Kör, ahol, mint kiderül, többször találkoznak is. De a regény címben is jelzett alapmetaforájához hasonlóan tör­ténetük lényege nem a találkozás, hanem a kettős életpálya mikrotörténeti bemutatása, illetve a városnak mint testnek a birtokba vé­tele: míg a férfi narrátor egyetemi éveit több­nyire a városban tölti, kiaknázva annak min­den éjszakai lehetőségét, addig a női narrátor könyvből, elméleti szinten, kívülről/felülről próbálja megismerni a várost: a Kolozsvár, az ellentétek városa című könyv szolgál isme­retszerzésének alapjául, a városhoz fűződő viszonya a külső szemlélőé, elméleti, tovább árnyalva a két narrátor közti különbséget és Kolozsvár Janus-arcúságát.

Hasonlóan kétszintű a háborús időszak. Míg a női narrátor Kolozsváron tapasztal­ja meg a háborút és a románok bevonulását, addig a férfi narrátor a fronton találkozik nap mint nap a háború borzalmaival. Nem csoda hát, hogy teljesen eltérő módon viszonyulnak a kisebbségi lét problémáihoz. Más-más túlélé­si módozatokat választanak, s más-más Tria­non-diskurzus bontakozik ki elbeszéléseikből: a férfi fürdőorvosként próbál meg- és túlélni szülőfalujában, a női narrátor alkalmazkodik a kisebbségi lét viszonyaihoz. Teszi mindezt úgy, hogy közben igyekszik felzárkózni a kor­ban divatos orvosi, illetve politikai eszmékhez, s ezeknek mintegy szócsöve próbál lenni.

A fentebb felvázolt problémacsoportokhoz hasonlóakat még sorolhatnánk, bővelkedik bennük Tompa regénye. Úgy látom ugyanis, Tompa Andrea könyvének alcíme alá nem vé­letlenül került oda a regény műfajmegjelölés – talán nyomatékosítani kell az olvasó számára: regényt olvas, ekként kell lapozni, még ha az első kétszáz oldalon nem is nagyon történik semmi más, mint különböző kérdéskörök felvázolása. S ez alapvetően nem változik a to­vábbi háromszáz oldalon sem. Igazságtalan lennék, ha azt mondanám, egyáltalán nem történik semmi a regényben, hiszen a két élet­pálya kibontakozásának vannak kiemelt állo­másai, s a párhuzamos életutak a könyv utolsó lapjain összeérnek. Nehezen tudtam eldönteni azonban, hogy a váltott narrációjú, naplónak, memoárnak is tekinthető fejezetek milyen lo­gika mentén szerveződnek: Tompa több részt szán a női narrátor beilleszkedésének ábrá­zolására, a lassú történetszövés azonban egy idő után bosszantó és fárasztó. Hogy csak egy példát említsek: a mikrotörténeti tabló után az olvasó talán joggal várja, hogy az erdélyi für­dővárosok felmérésére induló női narrátorral az út során végre történik valami. Ezzel szem­ben a tudományos terepfelmérés meglehető­sen összecsapottnak és vázlatosnak tűnt, szin­te csak utalásokból szerezhettünk tudomást az út történéseiről. Mintha Tompa Andrea a kabátot varrta volna a gombhoz: csak a kora­beli fürdővárosokat akarta volna feltérképez­ni, s ehhez igazította a regény történetszövé­sét. (Ugyanezt teszi a férfi narrátorral is, csak ő Pest–Kolozsvár/Erdély ellentétében méri fel a korabeli fürdőkultúra állapotát.)

A nagy időbeli ugrásokra, a fókuszá­lás miértjére és hogyanjára csak úgy tudtam magyarázatot adni, ha a regényre komplex problémahalmazként tekintettem, s ennek viszonylatában kerülnek reflektorfénybe az egyes részek és maradnak homályban olya­nok, amelyek a regény szempontjából fonto­sabbak lennének. Nehezen tudtam elfogadni például azt, hogy miközben a kötet egészén keresztül a női narrátor számára probléma­ként tételeződik a test, a szexuális tapasztalat hiánya, csak a regény végén értesülünk arról, meglehetősen szenvtelen hangnemben, hogy a két narrátor útja egy éjszaka erejéig mégis keresztezi egymást: a regény egyik igen szép, központi metaforaként is működő pillanat­képe az a jelenet, amikor a két orvos egymás mellett segédkezik egy fejtől-lábtól elhelyezke­dő ikerpár megszületésekor. A szexualitásról addig nyíltan beszélő női narrátor a további eseményeket elintézi egy levegőben lógó „Na s aztán mi minden volt még” mondattal, mint ahogy a regény további lapjain sem történik utalás arra a tragédiára, amely ennek a rövid találkozásnak az eredménye (a románok be­jövetelével a kettejük kapcsolata megszakad, a női narrátor elveteti közös gyereküket). Pedig a történetszövés szempontjából ennek az ese­ménynek sorsdöntőnek kellene lennie, főként hogy egyes szám első személyű, naplószerű elbeszéléssorozatot olvasunk, amely egyszerre családtörténet, de hangsúlyosabban fejlődés- és beavatásregény. S bár az elhallgatás gesztu­sára számtalan magyarázatot fel tudok hozni (akár a történelmi kontextust, akár a fejlődés­regény logikájából következőt, akár az olva­só provokatív félrevezetését), mindegyikkel ugyanaz a problémám: hogy nem meggyőző. Hogy egy ilyen horderejű történésnek, ameny­nyiben regényt olvasunk, történetszervező ereje van, amely mellett nem lehet elsiklani következmények nélkül.

A regény mint fikció következetlenségeit egyedül a metaforikus olvasat oldhatja vala­melyest: a férfi és a női test és áttételesen a vá­ros, a nemzet teste miként medikalizálódik, s miként helyezhetőek el egy többarcú nemzeti diskurzusban.

Ezért ajánlatosabb Tompa Andrea köny­vét afféle tézis-, illetve esszéregénynek olvas­ni, amelyben nagyobb hangsúly esik a fen­tebb felsorolt kérdéskörök felvázolására, mint magára a történetre, amelyben a metaforák felülírják a prózapoétikai eljárásokat. Ezért tűnik a regény zárlata deus ex machinának: a történetszövés logikáját tekintve a hősök találkozása akár elkerülhető is lett volna – és talán ez lett volna a szerencsésebb megoldás.

(Tompa Andrea: Fejtől s lábtól. Kettő or­vos Erdélyben. Kalligram, Pozsony, 2013, 448 oldal, 3200 Ft/11 €)

1 A tavalyi évben a kolozsvári Kisebbségkutató In­tézet kiadásában jelent meg Bokor Zsuzsa antro­pológus doktori disszertációja, A nemzet és a nemi betegségek medikalizálása a két világháború közötti Kolozsváron címmel. A regényben felvillantott kü­lönböző testtörténetek számos kapcsolódási pontot mutatnak Bokor Zsuzsa könyvével.