Kabdebó Tamás: Vándorlások (novella)

Sigmund Bartlett egyetemi tanár hosszú és kimerítő kutatás és ezekhez mért expedíciók után elkészítette a XX. századi világvándorlások térképét. Amerikában vagyunk, az Oliver nevű Mississippi-közeli középnagyságú városka Oliver Gardenről elnevezett egyetemének szociológia tanszékén, melyen belül Bartlett megalapította magának a Vándorlások Iskolája nevű kutatási osztályt.

Az európai emigrációval sokan, az immigrációval még többen foglal­koztak a magukat tudósnak tekintők közül a földtekén, de az összevetés, az egybefoglalás, a statisztikák Bartlett kezében összpontosultak.

Történt egy szép kora nyári délután, amikor az erejét fitogtató napot már a redőnnyel kellett kizárni a dolgozószobából, hogy egy félig-meddig várt kopogtatás zúzta szét Bartlett (ugyanakkor egyetemi elnökhelyettes) elmélkedő csendjét. Már az előző hetek e-mailes leve­lezéséből tudta, hogy vendége fog érkezni, egy bizonyos Leila nevű palesztin lány, aki a kül­dött fényképen igen csinosnak volt mondható, de Sigmund/Sámuel nem ismerte az érkezés napját vagy valószínű óráját.
Leila kora délután érkezett a Lousiana állambeli repülőtérre, átszállással – Londonból hoz­ta a gép. Amott történetesen a School Oriental Studies szociológia tanszékén elnyerte (nem egykönnyen) az M. A. fokozatot az Izrael Állam félévszázados népességmozgása című tézissel. Hazafias lány volt a javából, a családja betlehemi arabokból állt, akik ma már mindannyian a jeruzsálemi mecsetet szolgálták. Az apja karbantartotta az épületet, kezében vakolókanálllal visszaillesztette a meglazult mozaikkockákat a mihráb falán; az anyja takarította, fölmosta a márványpadlót, naponta kétszer, a gondatlanul piszkos lábbal imádkozók után; az egyik bátyja – aki fél lábát elvesztette a háborúban – egy gurigás sámlin koldult a templom előtt, a másik azt a buszt vezette, mely ingajárat volt a mecset és a betlehemi keresztelő templom között. Mindannyian ott születtek a mecset szerszámoskamrájában.

Leila ki akart törni ebből a miliőből, lehetőleg erkölcsösen. Először táncolni tanult Khaled mesternél, aztán énekelni Mohamed dalmesternél. Nagybátyja, Ali művelt ember volt, párt­fogása és pénzbeli támogatása révén Leila elvégezte a szociológiát, B. A. képesítést nyert Je­ruzsálemben.
Bartlett szülei bevándorlók voltak. Apja, Emil és anyja, Mária – eredetileg pólisi zsidók – először a megalakuló Izraelbe vándoroltak ki, majd (mivel nem bíztak az új állam sikerében) áthajóztak Amerikába. Ott, Louisiana államban (még Baruch néven) Emil csomagolóüzemet alapított, amely jól prosperált. Kezdetben Samu Bartlett is besegített. Bartlett később megnő­sült, és egyetemi karriert kezdett. Neje, Miriam jól táplált asszony volt, három lányát vidáman kihordta, majd fölnevelte, de aztán felhagyott a szexuális élettel. Ezt ötvenéves férje nehezen viselte, és a város éjszakai pillangóinál keresett időnként enyhet.

Leila Londonban, csekély jövedelmét gyarapítandó (eladó volt egy ruhaüzletben), modell­ként dolgozott, egy Abu nevű, szaúd-arábiai illetőségű festőművész és forradalmár stúdiójában Hamel Hampsteadben. Ne gondoljunk pucérkodásra (erre csak a franciaágyban került sor).
Abu vörösben festett, mint a rébék, vörös volt a vásznon a tenger, amelyben Leila fürdött, az alkonyat, amikor fölgyújtották a csillár villanygyertyáit, vörös volt Leila – a valóságban bar­na – teste, amikor hajnalonként ellepte a pirkadat. A Modern Art Gallery kiállítási díját Abu­nak az a festménye nyerte, amelyen Leila szárnyakat kapott: vörös íbiszként pompázott rajta.

A festő maga nem tudta magáról, Ham híve volt-e, a Fatalé, esetleg Al-Kaida-szimpa­tizáns. Mindenesetre előítélettel volt telve Sém utódai iránt, akik pedig Hammel egy tőről fakadtak, persze nem egy Tóráról.
A díjat megosztották, Leila része elég volt egy London–New York–Louisiana repülőjegyre.
Abu így búcsúztatta: „Dicséretes az ambíciód, de ne feledd el a hivatásod.” A városban buszra szállt, és kora délután megérkezett az Oliver Garden egyetemi campusra. Ott átöl­tözött. Utazótáskájába tette úti kosztümjét, és elővette a csicsás buliruháját: a fehér pamut vászonból összeállított csillagfonatú áttetsző csodát.
Bartlett bekapcsolta elektromos taposómalmát. Öt percet gyalogolt rajta, tíz kilométeres sebességgel. Aztán jött az expander. Levetette mellényét, ingét, nadrágját, és azon pentelyben, azaz alsónadrágban kinyomott az expanderrel egyszeriben huszonötöt. Komolyan vette álló­képességének megtartását. Hetente egyszer lejárt a Garden Clubba, ahol fiatalabb srácokkal öklözött. Most is azon járt az esze, hogy a negyvenéves Gabnert másnap sikerül-e lepontoz­nia.

Kopogtak.
„Szabad”, mondta Bartlett, „csak előbb fölkapom a ruhámat.” Ki lehet az?, gondolta.
„Egy nappal előbb jöttem, mint ígértem”, szólt Leila, és megállt a nyitott ajtóban.
Bartlettnek elállt a lélegzete. Ilyen tüneményt – pedig életében sok szép nővel akadt már dolga – még nem látott. A csipkecsillag ruhán átütött az üde teremtés olajbarna bőre. A köl­dök nyílása – apró lávakút-örvény – szabadon maradt. A jövevény mosolygott, mint egy ifjú hölgy, aki lovagjára lelt. Barna szeme bizalmat árasztott, a másik, a zöld szem, céltudatosságot sugárzott.
Bartlett nyelt egyet, leült, majd talpra ugrott. „Tehát Leila, ha nem tévedek, most éppen Londonból?”

„Ó, igen. Anglia volt az utolsó állomásom. De feladtam az ottani hónapos szobámat, szál­lást keresek, és persze állást. Reméltem, hogy ön tud segíteni.” Leült egy pirosan kárpitozott székre, a férfival szemben. Imponált neki annak oroszlánfeje, deresedő sörénye, domború mellkasán a bozót, izmos mancsa az íróasztalon.
Bartlett falta az elébe tárulkozó látványt. Leilán nem volt rúzs, hajában fehér orchidea ékeskedett, mely összhangban volt fehér sarujával és cseresznyepirosra lakkozott kéz- és láb­körmeivel.
„Ha megengedi, fölöltözöm”, mekegte Bartlett.
„Ne fáradjon, meleg van. És amúgy is verejtékcsöppeket látok a homlokán.”
Bartlett letörölte, miközben tekintetét le sem vette Leila melléről, melyre, úgy érezte, rá­borulna, mint a vadszőlő a szoborra. „Tehát, kisasszony, maga nem esélytelen a gyakornoki pozícióra a Középkelet áramlásai című dolgozatával.”
„Ki a riválisom?”, kérdezte Leila, és jobb kezét rátette Bartlett mancsára. Meg is simogatta, leheletfinoman.
„Felhoztuk Miss Lao dolgozatát, a könyvelésből. Kilépünk Ázsiából a címe.”
A liftben, holott elkerülhető lett volna, egymáshoz szorultak. Bartlett mint egy porszívó, beszippantotta Leila leheletét, és megkockáztatott egy lenge, pilleszárnyú csókot. A könyves­polcon megkeresték Miss Lao dolgozatát, Leila belelapozott, és azt mondta, „csinos munka, de elnagyolt.”
„Majd a válogató bizottságon múlik minden”, lihegte Bartlett, és megfogta a lány kezét. Megszorította.
„Illetve az elnökén, Bartlett professzoron, ugye? Van valami ötlete, hol fogok lakni?”

„A házunk tágas. Megbeszélem a nejemmel, talán a vendéglakosztályomba beköltözhet.”
Röpke puszi lett Bartlett jutalma. A nő azt gondolta: ha palesztinnek született volna ez az ember, hogy szerethetném. A professzor ezt gondolta: az még csak menni fog, hogy ezt a káprázatosan szép arab lányt besuszteroljam a tanszék oktatói közé, de mit mondok a cionista testületnek, ki ő?
Bartlett ötszög alapú villájának egyik csillagszöglet apartmanjában kapott szállást Lei­la, akit az elhanyagolt, lomha, rigid feleség, mint Bartlett unokahúgát, tűrhetően fogadott. „Lavinia kedves, érezd jól magad minálunk”, kellemeskedett Miriam asszony, és virágot ho­zott a nappali közepén a kecskelábú asztalon álló vázába. Aztán meggyújtotta a menóra hét gyertyáját.

Egy ideig minden úgy ment, mint a karikacsapás. A tanszék érettebb tagjai, mint Zsuzsan­nát a vének, nyálcsorogva bámulták Leila karcsú bokáját, széles mosolyát, takaros tomporát. A palesztin lány a világhálóra varázsolta Bartlett vándorlástérképét, és saját feltárásaival gaz­dagította azt. Közben nem felejtette el, hogy ő muzulmán nő, lakosztályának magányában fél­hangon dicsérte Allahot, és ajándékcsomagokat küldött Izraelben élő családtagjainak. A lon­doni festővel délutánonként beszélt mobiltelefonon, amikor ott még reggel volt. Az küldött egy közepében kivájt könyv belsejében egy injekciós tűt. Leila nappal szorgalmasan és őszinte lendülettel dolgozott. A már lepedőnagyságú Vándorlástérképet napról napra szélesítették, bővítették, gazdagították. Kiderült, hogy Nagy-Britannia a háború óta 10 millió bevándorlót fogadott be, egymillió kivándorlót tudott magáénak. Amerikában ez a szám 40 millióra nö­vekedett a kivándorlók kétmilliójával szemben. Svédország lakosságát 35 százalékkal megnö­velte a bevándorlás, és kiemelkedett a honosítások száma is. Nem volt ritka a svédesített szláv, illetve közép-keleti futballista, kosárlabdázó. Voltak szigetek, melyek egy várható természeti katasztrófa idején teljesen elnéptelenedtek volna. Egyes nagyvárosok, mint Kairó és Mexikó­város a duplájukra növekedtek a belső vándorlás következtében. Leila fölmérte, hogy 2012­ben már 48 országban voltak kisebb-nagyobb palesztin közösségek.
Bartlett számba vette a magyarok vándorlásait: Amerika vonzását a XX. század elején, a trianoni szétsöprés következményeit, 1956–57 áramlatait. A cigányság mozgását, helyzetét, számbeli növekedését senki nem mérte fel, mert ők hol itt voltak, hol ott, mindenütt és sehol sem honosak. Érdekes volt a dél-brazíliai német leszármazottak helyzete – történelmi kiván­dorlásuk, kulturális különállásuk, hasonlóan a kanadai franciákéhoz. És itt voltak a szimbi­ózisban élő svájci franciák, németek, olaszok, az inkább magyar, mint zsidó zsidók, az eltö­rökösödött és el nem törökösödött kurdok, az egykor négymillió, most másfél millió erdélyi magyar, akiknél a kivándoroltaké már-már meghaladta a bentiek számát.

Leila gondolatmenetében az szerepelt, hogy a kinnragadt palesztinok egy nap hazatér­nek, amikor megalakul majd a szabad, független palesztin állam. Az Oliver Garden-beli mo­derált cionisták nem tagadták a palesztin törekvések jogosultságát, arra az időre helyezve a palesztin feltámadást, mikor a palesztin népesség összességében meghaladja a zsidót. Vi­szont mindent elkövettek, hogy ez ne következzék be. Leilát is figyelték, telefonját lehallgat­ták, e-mailjeit elolvasták – de eszükbe sem jutott, hogy bántalmazzák. Bartlett rejtett vágya volt, hogy megejtse ezt a pazar lányt, a sarjból aztán jó izraelitát neveljen, Leilát vallás- és kultúraváltásra bírja.

Leila a testi közeledéstől korántsem idegenkedett. Egyébiránt álmaiban hallotta a müezzin hangját, az imádságok mesterséges és természetes hangjait, nyomorék bátyja rimánkodó sza­vait, anyja siránkozását, szitkozódását, apja hortyogását. Nőtt benne a kísértés, hogy karriert csinálva megszabaduljon a poros, elnyomott, kilátástalan haza hangjaitól. Végül is a táská­jából elővette hazulról hozott perzsaszőttes kicsiny imaszőnyegét. Érintése helyreigazította lelkiismeretét.
New Orleansban, melynek tőszomszédságában a Mississippi belecsókolja magát a Mexi­kói-öbölbe, volt a Vándorlások konferenciája, a tízemeletes Hilton hotelben, ahol a többszáz résztvevő elfért. Bartlett egy lakosztályt vett ki két egymásbanyíló hálószobával.

Éjjeli szekrényére helyezve égett Bartlett Samu pénteki gyertyája.

Pezsgővel a kezében, késő este, a zsúfolt program után átfogta Leila Mata Hari-vállát. „Arra gondoltam, hogy a vándorlás nem feltétlenül negatív tevékenység. Az ősök jobb lege­lőkre leltek általa, frissebb, bővebb forrásvizekre, melegebb tengerekre. Megújították az ősla­kosok, a helybeliek és saját maguk mozgáskényszerű életvitelét. Új otthonformákat teremtet­tek, új vérrel keverték a régit.”

Leila közben kioldotta a férfi nadrágját, lehúzta ingét és megsimogatta meztelen farát. „Sámuel, semmi sem siralmasabb, mint otthonunk elhagyása. Gondold el, ha egy gyárte­lep kunyhójában születünk, számunkra egész életünk során az lesz a familiáris, a vonzó, a legérzékenyebb pont. Az igazi otthon. A vándorlás új, jobb, érdekesebb élet kezdete. De ezek végtére csak materiális dolgok. Lelkileg a szülőhelyünkhöz kötődünk elszakíthatatlan szálakkal.”
Odakint vihar készült – jelentette be a rádió, bár őket csupán a tornádó fuvallata érintette. Mit csináljak a testével?, töprengett Leila. Mielőtt bekapcsolódom, a bezárt apartman ajtaján csak a londiner kopog majd holnap reggel. Addigra illa-berek, már az orlandói repülőtéren le­szek, talán már a Londonba induló gépben. A festő vár, meg lesz velem elégedve. Addigra eltün­tettem Zion egyik befolyásos emberét. De előbb? Kívánom a testét, és mint ahogy én majd beléje a tűt, az ő szerszámát most magamba eresztem.

„Most bevándorlok illatos völgyedbe a rekettyebokor közepén”, lihegte a férfi, és cseleke­dett.
A zivatar enyhült.
Aztán Leila kihajolt az ágyból, és retiküljéből elővette a töltött fecskendőt.
És akkor megszólalt mobiltelefonja. Nagybátyja közölte vele megilletődött hangon a jeru­zsálemi baleset családi vonatkozásait. Abdul, a buszsofőr, Leila bátyja egy öngyilkos merénylő áldozata lett (friendly fire), a buszon öten meghaltak, tízen megsebesültek. Statisztikailag: öt halott és öt sebesült zsidó, két halott palesztin.