Grendel Lajos: Néhány gondolat… Fülöp Antal Piszkos ember című regényéről (esszé)

1993-ban jelent meg Fülöp Antal Piszkos ember című regénye a Nap és a Kalligram közös kiadásában. Bevallom, iszonyú csaló-
dás volt – már nem a regény, hanem a körülötte levő nagy csönd. Mert ha létezik magas színvonalú regény a szlovákiai magyar irodalomban, hát a Piszkos ember az! Komplex, többsíkú és többrétegű regény, amilyenről a szlovákiai magyar írók többsége csak álmodni tud. Both úr, Cinke-Lill, Kucmanné, Gergő bácsi és a többiek eleven és ellentmondásokkal teli figurák, nem lehet róluk elmondani, hogy jók vagy rosszak.

Ilyenek is, meg olyanok is. A regény vége felé az óvodában felejtett gyerekről, miután észbe kapott az apja (Both úr), és elvitte a biciklijén, jegyzi meg az óvónő kisasszony: „Micsoda lelketlen, piszkos egy ember!…” Felületes látásra igen… De az olvasó már végigjárta Both úr kálváriáját, és egy picit mást gondol róla. A regény kicsúszik a jó–rossz kategorizálásából, mint minden nagy regény. Both úr, az elbeszélő írja: „A féltékenység önellátó. Nem is kell fellobbannia, elég, ha csupán eperszín gázként lappang az ember tudata mélyén, a maga Jágóját úgy is hamar megtalálja. Ezt a Jágót az örökké vizslató, mindig mindent mindenkinél hamarabb megtudó Kucmanné testesítette meg.”

Nem fogom lelőni a poént (több poénnak nevezhető helyzet is van a regényben), bízom abban, hogy minden, de elsősorban írói szándékkal megvert író, elolvassa a regényt. (Mert régen megérett az új kiadásra.) Csak annyit árulok el, hogy két, egymással összefüggő síkon játszódik a regény. Az egyik sík a sikertelen öngyilkosságot elkövető Both úr, a másik sík pedig a folyamatosan, kockaként kirakódó története Both úrnak, mely a Cézár apu magával ragad című fejezetben éri el csúcsát. Both úr találkozása a kommunista titkosrendőrséggel, mondanám. A  hajdani titkosrendőrség minden apró mozzanatra kiterjedő hálózatát mutatja meg az író – persze Both úr szemszögéből. De ebben az esetben ez édes mindegy. A történelem, az igazi történelem, a háttérbe szorul, a második vonalba, de enélkül a második vonal nélkül mégsem érthető a regény. Fölvillan egy percre, aztán tovatűnik. Mert Both úr története a fontos, márpedig Both úr története magántörténet.  És mégsem mindegy, hogy az igazi történelem is bele-beleszól: Both úr úgy lesz félárva, hogy 1945-ben még a „málenkij robot”-nak keresztelt rabszolgaságnak sem kellett az ő apja, mert a gránát szétszaggatta a kezét. „…most már fogolynak sem kellett, az este látták utoljára, a mocsár felszálló páráiban egyedül az esti síneken.”

A jelen-sík a dőlt betűs rész, ettől a jelentől indul a történet, jobban mondva, a történet-foszlányok, vagyis a múlt egy-egy jelenetben kinagyítva: a szerelem Cinke-Lillel, a református pap lányával, Gergő bácsi, az iszákos és a végén delirium tremenses mostohaapa (csak utalok rá, hogy Gergő bácsi a Kedvező pillanat című novellának is szereplője – ugyanaz a fullasztó közeg, mint a Piszkos emberé), Cézár apu, a titkosrendőr stb. Az író, hogy nyomatékosítson, fejezetekre osztja a regényt, és egy-egy fejezet egy-egy totál plán Both úrról. De mégsem alakul novellává az egész, a jelen idő síkja összetartja, regénynyé formálja a hosszú elbeszélést. A jelen a múltban válik érthetővé, egészen a metationt ivó emberig. Egy-egy fejezet mind egy-egy nagyjelenet a szűkös életről, a veszekedésekről, melyeket Both úr lefolytat, Kucmannéről, a böjti boszorkányról, akit végül is Cézár apu visz a „menny”-be. Finom groteszk játszik ebben az epizódban, Fülöp megmutatja, hogy ehhez is ért. De az eredmény lehangoló, mint minden jelentős regényben, vagyis majdnem mindenben. A kisváros zárt, még csak a szellő is elkerüli. A változás szellője. A diktatúra komoran átjárja a formát, még ha nincs is direkt kimondva. (Talán csak a Cézár apu magával ragad című fejezetben.)

Ami hasznosítható a századközép amerikai irodalmából, az jelen van Fülöp Antal prózájában. A nyers, de naturalisztikus túlzások nélküli valóságábrázolás, a lélektaniság, az elfutó prózanyelv, amely mindig visszatalál önmagához, vagyis nem lesz öncélú. Az idősíkok váltogatása és a prózanyelv Faulknerre vagy Styronra emlékeztető, hosszúmondatos hullámzása, főleg a belső monológ stílusa, amely teljesen új volt a szlovákiai magyar irodalomban. (Az összmagyar irodalomban is ritka.) A magyar prózanyelv, ha egyáltalán átveszi, hát meglehetősen kedvetlenül veszi át a faulkneri prózastílust. Fülöp Antal jóval merészebb a faulkneri prózastílus kapcsán, jól megmerítkezik benne, anélkül, hogy epigon lenne, egyebek között arról téve tanulságot, hogy a faulkneri próza alkalmas magyar mondanivalók kihordására is. És még egy újítás… A belső monológ eluralja a szöveget, lát és láttat az író, helyenként olyannyira, hogy a realitás és a látomás összeolvad – ami ugyancsak faulkneri sajátosság. Az író szigorúan ügyel arra, ahogy Both úr látja az eseményeket, ami hellyel-közzel nem azonos a Fülöp Antal nevű író szemléletével. Így az író hol közel hozza, hol meg távolítja (sőt olykor ironikusra csavarja) a látószöget. „Amerikás” lenne Fülöp Antal regénye?

A huszadik században Kosztolányi, Ottlik, Szabó Magda (Freskó) és a meglehetősen ritkán emlegetett Kardos G. György a leginkább „amerikai” írók. Ottlik, akinek két antológiát köszönhet az amerikai irodalom a hatvanas évekből, ezt így írja le: „…előbb magának az  irodalomnak a  cenzúráját, az irodalmárok és a »nevelészek« vasfüggönyét kellett áttörnünk a 60-as években, Fitzgerald, Williams, Woolf, West, Updike, Salinger, Capote, Malamud, Bellow műveivel a semmi helyett.” Mészöly Miklós pedig így ír az amerikai realizmussal összefüggésben: „A történet, ami az európai irodalmakban önmaga párájává finomodott, náluk újra le tudott csapódni. Párája is, vize is van a nyersanyaguknak, s valami új összetételben. Értenek hozzá, hogy a tényekből, történésekből felszabaduljon a mitológia.” Az európai irodalmakról pedig a következő figyelemreméltó sorokat jegyzi meg: „Vagy a pára túlságosan művi, vagy a víz páraképtelen.”

Nos, éppen a tényekből és történésekből szabadítja fel a mitológiát Fülöp Antal, és ez az, ami, sajnos, süket fülekre talál napjainkban, s főleg a szlovákiai magyar irodalomban. Fülöp Antal „halmozottan hátrányos” helyzetű író. 1. Jóformán nincs életműve, három kötet hetvenegy éves korára meglehetősen kevés. 2. Vidéken él. Pesthez képest Pozsony is vidéki város, hát még Komárom. 3. Új helyzetet teremtett a szlovákiai magyar irodalomban, és az új helyzetet nem szívesen fogadja a konzervatív kritika. 4. A nem konzervatív kritika pedig, sajnos, meglehetősen „lila”, Pest után fut, ahelyett, hogy szétnézne a közelmúlt szlovákiai magyar irodalmában. Pedig itt-ott lenne mit észrevennie. 5. Fülöp Antal az amerikai irodalmon nőtt fel, és, sajnos, az amerikai századközép irodalma éppen feledésben van (remélhetően csak ideiglenesen).

Fülöp Antal egy nagyon jelentős könyvet írt – húsz évvel ezelőtt. A remekművek viszont kiállják az idők próbáját.
Énszerintem kiállta.