N. Tóth Anikó: „Önmagam örökké valószínűtlen tájaiban a messzeség vonzott” (tanulmány)

A múlt század nyolcvanas éveinek elején az Iródia mozgalom kevés számú prózaírója között bukkan fel Hogya György neve.
Jobbára kamaszok között egy felnőtt. A szélesebb olvasóközönség a Próbaút (1986) című antológiából ismerhette meg korai novelláit. Nem sietett az önálló kötettel: a Főnix Füzetek 20. darabjaként 1989-ben látott napvilágot Metszéspont című gyűjteménye.

A második kötet csaknem tíz évet váratott magára (Rejtőzködő, 1998). Rendszertelenül jelentkezett folyóiratokban. Írásait több antológiába is beválogatták. 2006ban a Madách-Posonium Kiadó jóvoltából jelent meg Istent látni című kötete (melyért
2007-ben Posonium-nívódíjat kapott), ezt követte 2011-ben ugyancsak a MadáchPosoniumnál a Tévelygéseim című novelláskönyv. Recepciója nem túl hangos, az elismerő kritikák, elemzések rendre kitérnek a novellákban mozgatott rendkívüli műveltséganyagra, az ontologizáló hajlamra, a prózatechnikai kísérletekre, az ökonomikus szerkesztésre, a sajnálatosan ritka jelentkezésre. Úgy tűnik, Hogya György nem a mennyiségre, hanem a minőségre törekszik. Az alábbiakban erre igyekszem felhívni potenciális olvasói figyelmét három novellája rövid elemzésével.

1. „ÖNMAGÁHOZ VISSZATÉRŐ TÖRTÉNET”

Az első Hogya György-kötet címadó novellája a Metszéspont. A címbe emelt geometriai szakkifejezés a narrációs technikára vonatkoztatható: három történet érinti egymást térben és időben, amiről egy olyan kívülálló narrátor tudósít szenvtelen hangon, aki pontosan ismeri hősei gondolatait és érzelmeit (hangsúlyozottan szinte  geometrikus pontosságra és következetességre törekszik). A helyszín egy megnevezetlen, híres fürdőváros szállodája, az időpont meghatároz(hat)atlan, feltehetően vége felé jár a huszadik század, az események szempontjából annyi fontos, hogy december van, fűtésszezon. A legkifejtettebb történet fókuszában három csúnyácska, középkorú nő áll, akik feltehetően barátnők, de legalábbis kolléganők, akik közös munkahelyükről közös kirándulásra érkeznek a fürdővárosba –  családjukat hátrahagyva, a megérdemelt pihenés, kikapcsolódás kedvéért. De már az első nap szembesülniük kell azzal, hogy inkább egymás terhére vannak az ellazulásra tett kísérletben, ezért a szokatlan feszültséget és a zavaró semmittevést azzal igyekeznek feloldani, hogy a szálloda előterében kézimunkáznak, kötőtűik mögül pedig feltűnés nélkül szemmel tartják (önkéntes megfigyelőkként, kémekként) a hotel többi vendégét. A kötés tipikusan női munka, bár nem számított mindig hobbitevékenységnek. Itt viszont egyenesen szimbolikus jelentés tulajdonítható neki (ezt Pénelopé alakjának felidézése is megerősíti; a mitológiai utalás kissé pontatlan: a férjét váró hűséges asszony ugyanis nem kötöget, hanem halotti leplet sző…): láthatatlan fonalak kötik a három nőt egymáshoz, a hasonlóan konszolidált, látszólag kiegyensúlyozott és boldog életükhöz, amelyben látszólag megvalósították önmagukat, csak mindezt éppen a szabadságuk árán. A köt(öget)és álcája mögött ez akkor válik számukra nyilvánvalóvá, amikor a portán feltűnik a másik történet főszereplője: a titokzatos, kifogástalan öltözékű, gyönyörű, magányos nő, aki leginkább a nyilvánvaló függetlenségével irritálja a kötögető nőket. Féltékenységüket fokozza a nő oldalán rövidesen megjelenő jóképű férfi is – homályban marad, hogy friss ismeretség-e vagy szervezett találka. A pár vállaltan szenvedélyes kapcsolata viszont arra készteti a kötögető asszonyokat, hogy döntsenek tarthatatlannak tűnő helyzetükről, s ezért bátrabban vágnak bele a két külföldi férfival alakuló flörtbe. A három nő / két férfi arány taktikázásra készteti a társaságot. A nők igyekeznek sajátos tulajdonságaikkal felhívni magukra a figyelmet, hogy kiválasztottak lehessenek: egyikük az állatbarát énjét, másikuk a hasbeszélő képességét villantja fel (férfihangon káromkodik, amivel alaposan zavarba ejti a rámenősebb külföldit, aki korábban testi kapcsolatot kezdeményezett vele). Arra a kérdésre, hogy ki tudnak-e törni a hagyományos női szerepeikből, le tudják-e rázni – legalább néhány gyönyörteljes pillanat kedvéért – kötöttségeiket, a szabad(os)ságával és testi adottságaival kitűnő nő története válaszol egy intertextuális utalással: Csehov Három nővérének eredetieskedően modern színházi előadását nézi meg barátjával – a darab köztudottan a változtathatatlanságról, a beteljesületlen álmokról, vágyakról, a reménytelen létezésnek való kiszolgáltatottságról szól. A harmadik történetszál főhőse egy kutya. Az állati ösztönökbe való narrátori alámerülés jóvoltából előbb értesülünk erőszakos pusztulásáról: a decemberi hideg elől a kazánházba menekül biztonságot és élelmet remélve, ahol – balsejtelmeit beteljesítve – a fűtők megkínozzák, majd a tűzbe vetik. Az időrend felbontásának köszönhetően később tudjuk meg, hogy a kutyát a közeli faluból a két külföldi férfi hozza be a városba szórakozásból, heccből, de sorsára hagyják. A kutya szenvedéstörténete hatással van a szép nő életére, kényelmére: mivel nem vagy rosszul fűtenek a színházban, a nő kénytelen felvenni a bundáját – ez ellentétes mozgást mutat: miközben az állat testéről leég a szőr, a nő felöltözve védi pompás testét. A színek és a hőérzetek a párhuzam és az ellentét alakzatát bontják ki: a szép nő hófehér bundája a gazdagság, az elegancia, a megközelíthetetlenség jelképe, miközben a korántsem hideg nő testi vágyaktól fűtött kapcsolatba bonyolódik a bajuszos férfival (kipirult arcuk árulkodik erről). A fehér a színházi díszletekben köszön vissza: a hiánynak, az érzelmek beteljesületlenségének érzékeltetésére szolgál, amit szó szerint hátborzongatóvá tesz a teremben tapasztalható hideg. Ezzel párhuzamosan zajlik a kutya megsebesítése, majd tűzbe vetése (ami lehet a fűtés elégtelenségének az oka is); itt a piros szín dominál a sebből szivárgó vérben és a kazán lángjaiban, valamint a pusztítás szenvedélye lobog a két kazánfűtő szemében.

A novella térbeli metszéspontja tehát a szálloda, az átmenetiségében hangsúlyos lakhely, ahol bármi megtörténhet: teret biztosít a kalandnak, a váratlan fordulatnak, ami befolyással lehet nemcsak a pillanatnyi hangulatra, hanem az élettörténetek további alakulására is. Az események időbeli metszéspontja két-három decemberi nap. A három történettöredék metszéspontja pedig a – különböző mértékű – kiszolgáltatottság és hiány: a kutya sorsa bevégeztetik, a (sorsuk fonalát is) kötögető három nő(vér) rádöbben élete céltalanságára és megváltoztathatatlanságára, a kulturálisan és szexuálisan is kielégített csinos nő jó kedvére pedig kellemetlen árnyékot vet környezetének kicsinyessége, földhözragadtsága, a világ rejtelmei iránti érzéketlensége.
A novella kitűnik szikár szerkezetével, melyben minden elem geometrikus pontossággal illeszkedik egymáshoz. Fontos szerepe van az elhallgatásnak, a sejtetésnek, az utalásnak. Az elbeszélő számít a befogadó fokozott együttműködésére akkor is, amikor az időrendet felbontja, illetve a szövegtérben egymástól távol helyezi el az eseményfragmentumokat.  A  narrációra való reflektálás visszatérő motívum, mely egyben keretbe foglalja a mintha önmagukhoz visszatérő történeteket.

2. „NINCS IS MÁSIK TÖRTÉNET”

Az Istent látni, és meghalni cím rövidített változata áll a 2006-ban napvilágot látott kötet borítóján (Istent látni).  A novella újabb kísérlet arra, hogyan lehet látszólag összefüggéstelen eseményeket, tényeket egybekapcsolni, egy történetté alakítani. A narrátor az álom mechanizmusát alkalmazza: a hirtelen váltó, gyakran áttételes álomképek különböző korokat és kultúrákat rendeznek egymás mellé, mítoszokat, legendákat és valóságos életeseményeket vonultatnak fel, mindennek tétje pedig az önmegvalósítás, az egyé-

niség kiteljesítése (amit már a paratextusok, a mottók bejelentenek), akár áldozatok árán is.  A  megmagyarázhatatlan komplexusoktól, szorongásoktól, képzelgésektől szenvedő én-elbeszélő emlékeibe és álmaiba menekül. Gyerekkori szférájából megidéződik egy nagybácsi, akinek élettere a templom és a mozi – két illuzórikus világ tehát. Ám sem a vallás, sem a művészet nem nyújt biztonságot egy idő után, s ez a hiányérzet alkoholizmusba és a világ megvetésébe taszítja a férfit. A hit és a műalkotás mint esemény és cselekmény a kulcsszó a többi történetszálban is, ami egyrészt az élet értelmét adja, másrészt halált hoz a szereplőkre. Szinte minden történetben megjelenik a megváltozott tudatállapot, az alkoholizmus is, ami a kiszolgáltatottság elől való menekülés útját biztosítja. Az én-elbeszélő képzeletében (vagy álmában) a legtöbb alkalommal Edgar Allan Poe jelenik meg, egy író (a példakép?) tehát, akinek sorseseményeit mintegy időrendben visszafelé követhetjük: rejtélyes halálától a küzdelmeken, veszteségeken, szerelmeken át a boldog ifjúkorig. Edgar alkoholmámoros visszatérő (rém)álmában a maja piramisok között jár, ahol beavatódik egy jezsuiták által nevelt indián fiatalember történetébe. Miközben Antonio Gaspar Chi párhuzamot igyekszik vonni ősei vallása és a kereszténység között (a párhuzamot főképp a véráldozatban találja meg), rendszeresen végignézi, amint a spanyol hódítók helytartója, Diego de Landa, Yucatán püspöke elégeti a maják szent könyveit. Gaspar Antonio maga is álmodik, álmában megjelenik neki Isten, de nem Jézus, hanem a maja égbolt-isten, Itzamná, akit attribútumáról, a vállán ülő papagájról ismer fel – ez pedig kételyt támaszt benne. Ennek következtében nem árulja el a régi istenségeknek áldozatot bemutató rokonait (akik csupán látszatkeresztényekként próbálnak alkalmazkodni  a  betolakodó  spanyol  hatalomhoz, hogy biztosítsák az életben maradást), sőt megmenti a maja szent könyveket a pusztítástól, miközben maga is áldozattá válik. Edgar élete legnagyobb  szerelmét és múzsáját Andának, vagyis Isten ajándékának nevezi (a becenév hangzásban nagyon hasonlít a maja civilizáció szellemi értékeit pusztító idegen püspök nevére). Az író szerelmi szenvedélye a vallásos imádattal rokonítható, s olyannyira lefoglalja az érzelmi mámor, hogy értelmetlennek, feleslegesnek, hiábavalónak tartja az írást, korábbi műveit pedig az új életforma érdekében legszívesebben megsemmisítené (mint de Landa a múlt örökségét, a pogány kultúra nyomait). Anda azonban meghal. Öngyilkossága látomásszerű jelenetben bontakozik ki: a vörös téglás templom feszületére akasztja fel magát, búcsúlevelében egy latin nyelvű üzenetet hagyva hátra (önmagunk megismerésével felemelkedhetünk magának az Istennek a megismeréséhez is). Az imádott nő elvesztése felgyorsítja az önpusztítás folyamatát. A lelki megrázkódtatás hatására születik meg  Edgar  világhírű költeménye, A holló, melynek utolsó sorai (Babits Mihály fordításában) adják a novella zárlatát. A novellához függelékként egy iráni mese kapcsolódik, melynek története (mandinerként) visszapattan a novella felütéséhez: a hit nemcsak életet vesz el, hanem adhat is életet. Az iráni Hatim Tari herceg, a maja-leszármazott Gaspar Antonio Chi és Edgar Allan Poe alakját összeköti a madármotívum: de míg a herceg a papagáj lenyilazásával megtöri az ősi átkot, vagyis életre kelti a kővé vált embereket, és megtalálja az első ember által elrejtett csodálatos gyémántot (természeti értéket), az indián fiú pedig az álmában megjelenő papagáj hatására tér vissza elődei vallásához (megmenti a szent könyveket, vagyis az ősi szellemi értékeket az utókornak), addig Poe költeménye a pusztulás rémétől soha nem szabaduló lélek vergődését mutatja fel – a korokon át üzenő műalkotás ugyanakkor a halhatatlanság ígéretével kecsegteti.

Az iráni mese után Itzamná maja főisten alakjának stilizált rajza látható (a képi ábrázolás egyedülálló a kötetben), majd egy gondos jegyzetapparátus következik, mely eligazítja az olvasót a történet szereplőinek azonosításában (így nem kell lexikonhoz vagy egyéb adattárhoz folyamodni). A novella egyes történeteinek időrendje felbomlik, a különböző kultúrákhoz kapcsolódó események egymásba játszanak, határaik olykor elmosódnak, ami szinte ellehetetleníti a lineáris olvasatot: egyfajta ingázó, előre-hátra lapozó befogadói magatartást kényszerít ki. Csupán többszöri újraolvasás után lakható be a szövegtér, melyben az egyes történetszálak egymást értelmezik. A deliráló Edgar tudatában lepereg nemcsak a saját élete, hanem a világ történelmi, kulturális, mitológiai örökségének egyes mozzanatai valamiféle őstudás filmkockáiként sorjáznak, melyek visszavezetnek az első emberig. Az egymást értelmező történetek az önmagával való szembesüléshez juttatják el a narrátort, melynek következménye a személyiség osztottságának a felismerése, értelmezése, a műalkotásban való újrateremtése.

3. „EGYETLEN MENTSÉGEM ÉS ÓPIUMOM AZ ÍRÁS”

A 2011-es kötet címadó szövege a Tévelygéseim. Műfaját tekintve esszénovella, mely az elbeszélő ars poeticáját járja körül. Az életmű egyik legszemélyesebb hangvételű, már-már vallomássá kitejesülő írásáról van szó, amit a cím is előrevetít. A tévelygéseim kifejezés a beismerő intimitáson túl egyben utalást tesz az utazás toposzára, mely kettős keretet biztosít a  tudatáram-technikát felhasználó műnek. Egyrészt egy valóságos, földrajzi értelemben vett helyváltoztatás eseményeit sorolja (miközben a Királyhelmec–Pozsony vonalon gyakorlatilag egész Szlovákiát bejárja), másrészt a narrátor olvasmányai jóvoltából leginkább az ókori keleti kultúrákat utazza be – tévelygései voltaképpen töprengéseinek a szinonimája. Az én-elbeszélő képzelt párbeszédet folytat, amire rögtön a felütésben fény derül: megszólítottja, a kedves barát lehet a nyájas olvasó, akinek jóindulatára, megértő és el/befogadó nyitottságára nagyon számít a feltárulkozásában esendővé váló narrátor, ugyanakkor gyanakodhatunk az önmegszólítás gesztusára is, hiszen a novella több pontján értesülünk arról, hogy az elbeszélő a világtól elvonuló, elsötétített albérletéből ritkán kimozduló, napjait magányosan tengető, gondolataiba mélyedő aszkéta vagy remete, akit az egyre idegenebbé váló világ egyre kevésbé ért meg, s társtalanságában az írással mint sajátos magányoldó terápiával keres önigazolást. A kedves barát, aki hasonló vagy velem formulával megnevezett feltételezett partner mindkét értelmezési lehetőségre alkalmat kínál.

Az esszénovella három számozott, nagyjából azonos hosszúságú szerkezeti egységre tagolódik. Az első szakasz az írás tevékenységét, annak jelentőségét boncolgatja, melyből egyértelműen kiviláglik, hogy az írást az önmegértés terepévé teszi meg, még akkor is, ha kevés visszhangra találnak szövegei. Az íráshoz pedig elengedhetetlen az egyetemes tudás, a bölcsesség megszerzése, amire két lehetőséget lát: a megélést és a megértést. Filozofikus alkata, aszkétizmusra hajló habitusa és létkörülményei inkább az utóbbi magartartást teszik lehetővé számára, ezért ódzkodik a pozsonyi utazástól és a kényelmetlen küldetéstől (civil szervezetnek kell pénzt koldulnia a minisztériumban), s ezért biztosítja belső utazását egy könyvvel.   Az úti olvasmány egy külső-belső utazás története, ami értelmezési keretet ad az én-elbeszélőnek saját személyisége feltárásában: egy XVIII. században élő francia fiatalember egy véletlen felismerés folytán Keletre utazik, hogy lefordítsa az ókori perzsák szent szövegeit, vagyis megértse Zarathusztra tanításait. Vállalkozása azonban sok szenvedéssel jár, és gyakorlatilag kudarcba fullad, hiszen a korabeli tudósok nem értékelik erőfeszítéseit, aminek oka az is lehet, hogy veszélyezteti hatalmi pozíciójukat, valamint az is, hogy egy álnok félrevezetés áldozatává válik a szent írások tanulmányozása közben (hiszen betolakodó, azaz illetéktelen személy, ezért a beavatottak nem bocsátják rendelkezésére a titkos szövegeket, csak erősen torzított változataikat).

Az esszénovella második szakaszának nyitányában a narrátor látványélménye a töprengéseiben felvetődő problémák metaforájaként is felfogható: a vonatfülke ablakában egyszerre látja a végtelenbe vesző, napfényben fürdő párhuzamos síneket (az új kalandokra, felismerésekre csábító s egyben félelmetesen bizonytalan messzeséget), valamint saját ábrázatát (szembesülés), fénylő homlokát (az értelmezés folyamatos igényét és kényszerét, a megvilágosodás bizonyosságát). A szöveg középső szakaszát az  útitársak  bemutatása  tölti  ki.  Egyikük a  világjáró  kalandor,  mondhatni  hivatásos utazó, aki   különleges úti élményeit osztja meg a fülkében összeverődött alkalmi társasággal, rokonszenvet váltva ki az egyébként  passzívan  hallgató  narrátorból. A férfi a megélés bajnoka, aki nem tér ki az értelmezés feladata elől sem. Beszámolója azonban megerősíti az elbeszélőt abban, hogy nem feltétlenül kell elutazni bizonyos helyszínekre ahhoz, hogy a világról szerzett  tapasztalatokat  bővíthesse,  hiszen
„(E)gy nyárvégi naplementében – legyen az a királyhelmeci, akácossal borított Kishegyről vagy a Meringa-félsziget keresztdombjáról szemlélve – mindig benne van a világ elmúlásának keserves sóhaja.”

A másik útitárs egy középkorú asszony, aki a nyakában viselt méretes aranykereszttel deklarálja mély vallásosságát. Ennek valódi mélységét, az asszony vallási eszmékben való jártasságát azonban a narrátor megkérdőjelezi: képtelen vele bármilyen beszélgetésbe elegyedni, hiszen az asszony szemlátomást megelégszik a látszatokkal, felszínesen megél valamit, követ egy szokásrendet, egy erkölcsösnek vélt magatartást vagy életformát, de nem törekszik arra, hogy a dolgok lényegét megértse, így „hite nem más, mint a pára letelepedése a hideg üvegre”.

A Tévelygéseim harmadik szakasza viszszatér a kiindulóponthoz, a fiatalkori olvasmányélményhez:   Nietzsche   Im   ígyen szóla Zarathusztra című alkotásához és a zoroasztriánus tanításokhoz. Az én-elbeszélő Kelet-vonzalmát leginkább a szemlélődésre való hajlam és a választás szabadsága iránti vágy alakítja ki, ami a nyugati kultúrkörben kevéssé adatik meg neki. A legfontosabb felismerés: aki nem keresi önmagát, Istent találja meg. Zarathusztra parancsa azonban az, hogy veszíts el engem,  s  találd  meg  önmagad.  A  narrátor, élve a szüntelenül gyarapított, megszerzett tudás összpontosításának lehetőségével, érvényesítve a felismerés állandóan jelen levő képességét, a megélés helyett a megértést választva jut el önmagához, ami az írás valódi tétje. Még akkor is, ha törékenynek, megterhelőnek és értelmetlennek tűnik is minden erőfeszítés.