Az újraolvasott Móricz

Móricz-konferencia az ELTE-n – Budapest, ELTE BTK, 2014. szeptember 24–25.

Móricz Zsigmondot sokáig a paraszti világ krónikásaként, a társadalmi viszonyok realista ábrázolójaként, a népi írói mozgalom előfutáraként tartották számon, s – ahogy arra Tverdota György is utalt a Lábjegyzet… című beszélgetéssorozat egyik alkalmával – megítélését még mindig erősen meghatározza a hatvanas évek irodalmi recepciója. Az ELTE BTK Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszéke a Petőfi Irodalmi Múzeummal és a Móricz Zsigmond Társasággal együttműködve egy olyan konferencia megszervezésére vállalkozott, melynek előadói (mint például Kulcsár Szabó Ernő, Szilágyi Zsófia, Benyovszky Krisztián, Faragó Kornélia, Szirák Péter, Angyalosi Gergely, Gintli Tibor, Fráter Zoltán, Cséve Anna, Hamar Péter és Baranyai Norbert) nyelvi-stilisztikai szempontból közelítették meg és olvasták újra az író alkotásait.

Az egyes művek térpoétikájának kapcsán olyan olvasatok születtek, melyek szerint az elbeszélés terének meghatározása nem pusztán a tér mimetikus leképezésére korlátozódik, ugyanis az egyes szövegekben (például a Forró mezőkben vagy az Erdély-trilógiában) a topografikus ábrázolás metaforikus, metonimikus és szimbolikus. A történet figurái a metaforák szerint karakterizálódnak, míg a metonimikus jellegű térleírásoknak a szereplői nézőpontokhoz csatlakozva a kiüresedés, a romlás érzékeltetésében van szerepük, bizonyos motívumok, mint például a por, pedig nemcsak szimbólumokként, hanem a narratív tér alakítójaként is jelen vannak.

A Hét krajcár című novella metaforikus olvasata során egy olyan játékfolyamat vált kimutathatóvá, mely nemcsak bevonja a befogadót a játékot elbeszélő szituációba és imaginárius térbe, hanem egyúttal a művészi elbeszélés lehetőségeit is színre viszi. Az anya által konstruált és irányított játékban, melyet a narrátor a mesék világképi és narratív sajátosságainak alkalmazásával beszél el, egyszerre valósul meg a lét nehézségeinek feledése és a lét lényegének feltárása.

Az elbeszélői és szereplői szólamok összeolvadása és szétválása sajátos ritmust ad a szövegeknek, továbbá iróniát is közvetíthet, s ezzel az írói megoldással Móricz is gyakran élt (például a Légy jó mindhalálig című regényben), habár az értelmezők figyelmét ez sokáig elkerülte. A művek dialógusai sokszor bővelkednek kötött, sztereotip, ma már nehezen megfejthető nyelvi fordulatokban, melyek azonban cselekményszervező funkcióra tesznek szert az alkotásokban, továbbá elleplezik a tudattartalmakat, s a külsőre, a habitusra, a viselkedésre irányítják a figyelmet, így például az erőszakos szó használata is erőszakos tettnek minősül. Az élőbeszédet idéző párbeszédek a spontaneitás érzetét keltik a befogadóban, de az indulat intenzitásának fokozásában és a feszültségteremtésben is fontos szerepet játszanak, s ezek a kihagyás, az elhallgatás alakzatai, vagy a két szinten zajló társalgás (Egyszer jóllakni) által valósulnak meg a szövegekben.

A női szereplőket középpontba állító alkotások (például Az ágytakaró, A fecskék fészket raknak, Az asszony beleszól) egyértelműen igazolják az író női sorsok, élethelyzetek és szerepek iránti érdeklődését, a Családi fénykép című elbeszélése pedig amellett, hogy egy házasságon belüli erőszakot elszenvedő asszony esetét meséli el, egy bibliai szubtextust (Hegyi beszéd) is magában hordoz. A biblikus motívumok a Barbárok című novellában is feltűnnek, a Hét krajcár című novelláskötet egyes műveinek reális szereplői pedig a görög mitológia különböző alakjainak is megfeleltethetőek.

Móricz Zsigmond műveinek nyelvi szempontú megközelítése olyan poétikai eljárásokra és megoldásokra hívhatja fel a figyelmet, amelyeknek a magyar irodalomkritika eddig nem tulajdonított túl nagy jelentőséget, így a konferencia remélhetőleg a jövőben újabb és újabb kutatókat sarkall majd az író életművének újraolvasására.

Kosztrabszky Réka