Egy este, huszonöt novella

Tóth Krisztina Pillanatragasztó című kötetének bemutatója, Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2014. október 14.

Helyszín: a Petőfi Irodalmi Múzeum Díszterme.

Főszereplők: Tóth Krisztina és a Pillanatragasztó.

Közreműködők: Török András a moderátor szerepében, valamint egy dugig telt terem és egy másik, kisebb terem, ahová a későn (vagyis akár: pontosan) érkezők – köztük én – száműzetnek, de az ott vetített élő közvetítésnek hála mi sem maradunk ki semmiből. Kivetítővel kompenzálnak, mint a koncerteken a hátsó sorokba kényszerülteket.

Tizenhét óra öt perckor Király Levente szerkesztő a színpadon terem, őt követi a szerző és a moderátor párosa. A szerkesztő megnyitja az estet, majd magukra is hagyja a szereplőket. Török András nem sokat teketóriázik, rögtön nagyon konkrét kérdést szegez Tóth Krisztinának: a kötetnek rögtön ezt a címet adtad? Nem, kacérkodott más címekkel is, hangzik a válasz, majd a helyzetet úgy oldotta meg, hogy különböző író-olvasó találkozókon kérte ki a közönség véleményét a lehetséges címekről, és bár egyöntetűen szavaztak a Pillanatragasztóra, a szerzőtől első ismerőse mégis azt kérdezte a kötet elolvasása után, hogy bár nagyon tetszett neki, de miért ezt a címet adta?

Nyolc év termése került a fedőlapok közé, válogatta, rostálta a szövegeket, nemcsak minőség, hanem tematika szerint is, majd amikor már csak harminc maradt, eszébe jutott, hogy huszonöt éve jelent meg az első könyve. Kirakta a harmincat maga elé a földre – így jobban átlátja őket –, majd huszonötre faragta a számukat. Török a könyv minden porcikáját igyekszik bemutatni, külön felhívja a figyelmet például a vékony, vörös könyvjelzőszalagra, ami szerinte klassz; tényleg az. A ciklusok kialakulását firtató kérdésre Tóth Krisztina lényegre törő egyszerűséggel annyit válaszolt: összerakta, ami összetartozik, és megnézte, melyiknek van a legjellemzőbb címe. A kötetnek van viszont ezen felül más rendezőelve is, mint például az, hogy az első novella egy 25 éves nő monológja, az utolsó pedig egy 25 éves férfié.

Mitől lett prózaíró, mikor költőnek ismerték meg? – kérdi a moderátor. A szerző itt, mielőtt még válaszolna, megragadja az alkalmat, hogy emlékeztesse Törököt, várta, hátha megkérdezi őt a ruhájáról, mivel a könyvhöz öltözött. Török nevetve kap a homlokához, igen, mondja, pedig még meg is egyeztek előre, hogy meg fogja kérdezni. Üde színfoltok egy amúgy is élvezhető esten, csakúgy, mint a nagy, piros virág a kék blúzon – valóban, mint a könyvborító. Tóth Krisztina első prózái a Litera netnapló-bejegyzései voltak még 2005-ben, naponta írta őket, jobban mondva éjszakánként, és felbátorodva azon, milyen élvezettel teszi, nem szerette volna abbahagyni. Így elfogadta a Beszélő című folyóirat felkérését is, és egy éven át minden hónapban megjelent náluk egy novellája – ebből állt össze aztán a Vonalkód. Egész egyszerűen rájött, hogy van egy énje, amelyik inkább prózamondatokat fogalmazgat magában.

A rá hatással levő, őt megihlető szerzők témakörben Örkényt említette először, akinek számára abban rejlik a profizmusa, hogy sosem jellemzi igazán a szereplők előéletét, mindig csupán egy-két ecsetvonással festi fel őket a lapokra. Másodszor Mándyt, annak kapcsán, hogy ő pedig, a cselekmény viszonylagos hiánya ellenére (amit sok novella kapcsán egy-két mondatban össze lehetne foglalni) lebilincselő módon választ ki egy-egy epizódot, majd ahelyett, hogy lecsapná, tompára reszeli a befejezést. Török András erre elmeséli, amit egyik fényképész ismerősétől hallott: az a jó fénykép, ahol nem vagy kíváncsi rá, mi van a kereten kívül. Ilyenek számára Tóth Krisztina novellái, ezért szereti őket, meg azért is, mert sokszor visszafelé vannak felépítve. A szerző szerint az is munka, hogy felismerd a hallott-látott anyagot, felhasználhatóságát, mire érdemes fókuszálni, és mi az, ami többet árul el magáról.

Itt olvassa fel az első részletet Scherer Péter, a Falkavezér című novellát. Hallgatom, megnevettet, megbabonáz, ledöbbent, az előadás csak még jobban kiemeli az erős szöveg hatásosságát. Ezt a történetet hol találtad? – kérdezi Török András. Tóth Krisztina szerint mindnyájunk környékén lakik egy falkavezér, neki már csak ki kellett találnia, hogy beszél. Tömegközlekedési eszközökön hallott telefonbeszélgetések, ismerősök történetei, mind hozzásegítenek a novellák létrejöttéhez, a szerző pedig hallgat és fejben jegyzetel, majd, ha azt a helyzet éppen megengedi, megkérdezi, megírhatja-e egyik-másik történetet. Az emberek, ez ilyen szempontból szerencsés, úgy telefonálnak nyilvánosan, mintha senki se hallaná a beszélgetést. Egyszer például fültanúja volt, ahogy egy lány az egész abortuszát elmesélte valakinek egy buszon ülve. Török András ezután megkéri a szerzőt, vezesse végig őt és a közönséget összes novelláján, és mondja el azok forrását.

A Doors című novellát egy rock-antológiába írta, az Égő menyasszonyt Litvániában találta ki, amikor megismerkedett az ottani nemzeti színház színészeivel, a Soha, egy szót se történetét mesélte neki valaki, kicsit el is szégyellte magát, de meg kellett kérdeznie, megírhatja-e, és bár mindent megváltoztatott benne, furcsa módon a kötet megjelenése után egy ismerőse kitalálta, hol játszódott eredetileg a történet – pedig Tóth Krisztina még sohasem járt Sátoraljaújhelyen, így valamiféle szabad szemmel láthatatlan esszencia rejthette magában ezt a részletet. Az Álomrestaurátor felkérésre készült, a Napfogyatkozás, bár nem szereti az önéletrajzi novellákat, de vele történt meg, amikor a Szigeten épp ott kellett átmennie, ahonnan azelőtt elköltöztették a toi-toi vécéket, a Pioner 10 űrszonda egy magyar származású, félénk francia festő története, aki először jön Magyarországra, és hihetetlen kalandokba keveredik az éjszakában – ezt akkor mesélte el a szerzőnek, amikor első és utolsó állásában, kiállításrendezőként dolgozott (elég sokáig, 5 és fél évig, de szörnyű főnökének hála rájött, hogy soha nem szeretne ily módon másoknak dolgozni többet). A Galamb keletkezéstörténete szintén érdekes, itt a megírás körülményeihez kapcsolódóan meséli el, amikor nyolc évvel ezelőtt kortárs képzőművészekkel egy horvát szigeten járt, ahol ő a többiekkel való bulizás helyett inkább írt, aztán mikor a szobatársa megkérdezte, miről ír, és ő elmondta, hogy egy nőről, akit agyonvernek, akkor az említett szobatárs összeszedte lepedőit és egyebeit, majd távozott a szobából. Az Ez milyen mozi? című novella előzményeként azt a tapasztalatot említette, amikor egy testkép-pszichológus ismerőse a különböző plasztikai műtétek közül a szerzőnek éppen a furcsamód tényleg létező ánuszfehérítésről beszélt, neki pedig, úgy érezte, írnia kell arról az emberről, aki erre a procedúrára vállalkozik. A Megint büdös a víz alapja egy barátja által elmesélt kocsmai beszélgetés a pultoslánnyal, a Kacér címűé pedig az a látvány, amikor egy nagyon sovány nő vele szemben a trolin egy forró, nyári napon egy pillanatra megemelte a parókáját. Nem ment végig mind a huszonötön, azt mondta, ennyi talán már elég lesz a keletkezéstörténetekből, mindenesetre a figyelmünket a kötet iránt feltétlenül felkeltette.

Ekkor a szerző olvas fel egy novellát, a Végülis még nyár van címűt, a közönség nagy örömére, perceken belül nevetéssel telik meg mindkét terem. A Játszódjatok! című novelláról kérdezi őt Török, mert számára Tóth Krisztina akkor lett igazán prózaíró, amikor ezt olvasta tőle. Elmondja a szerző a történetről, hogy eredetileg meg akarta halasztani benne a kisfiút, de aztán rájött, hogy sokkal szorongatóbbá, nyugtalanítóbbá válik a történet, ha életben hagyja. Olyan a novella, mint egy kifordított Hét krajcár, a moderátor szerint folyamatosan ugrál benne az olvasó szimpátiája. Szó esik még arról, milyen sok nyelvre lefordították már Tóth Krisztina könyveit, szerencsésnek érzi magát, van, hogy a kiadó népszerűsíti sikeresen, van, hogy fordítók találnak rá, de mindig új élmény meghallgatni az egyes fordítók tapasztalatait. A jövőre irányuló terveivel kapcsolatban elárulja, hogy jelenleg egy mesekönyvet ír, ennek a darabjait készíti, azután előfordulhat, hogy néhány év múlva egy kötetnyi vers is kikerül a kezei közül.

A moderátor azon kérdésére, hogy „tulajdonképpen te vicces író vagy?”, Tóth Krisztina sokatmondóan azzal válaszol, hogy szerinte igen, de Kafka is ezt gondolta magáról. Készülő mesekönyvében pedig olyan dolgokról szeretne írni, amikről mesékben nem szoktak, mint például az elmúlás. Hogy minden műfajt érintsen a beszélgetés, Török megkérdi a szerzőtől, nem vonzza-e a színház. Tóth Krisztina elmondja, a fia 12. szülinapjára írt anno egy mesejátékot – ennek a Pécsi Nemzeti Színházban lesz bemutatója, dalbetétek vannak benne, amelyek szövegét szintén ő írta.

Scherer Péter újabb novellát olvas fel, az Egyszer már nyertem címűt, utána, azt ígéri Török, lehetőség nyílik kérdéseket feltenni a szerzőnek. Sajnos azt már nem hallom, hogy akadt-e ilyen kérdés, mert a novella vége felé távoznom kell, kezdődik a fél hetes vetítés a Puskin moziban, az Utóélet című magyar film van műsoron. A napom e két fő tapasztalatán gondolkodva később, hazafelé menet az a nyugtató felismerés kerít hatalmába, hogy bár vannak olyan trendek és tendenciák, amik aggodalommal tölthetnének el, valójában nem kell félteni a magyar (és igazi) művészeket. Tudják, mit csinálnak.

Nagy Hajnal Csilla