Tóth László: A szövegember (önéletrajzi beszélgetések)
És eljövének az 1980-as évek… egyre több jelét adva, hogy „a kommunizmus nem életképes”, ahogy egyik velem készített interjú kérdezője fogalmazott, de – szintén az ő szavaival – „összeroppanása előtt a döglődő oroszlán még egyszer támad és hatalmasat mar”, és a hatalom, nyilván moszkvai vezényletre, mindegyik közép-európai országban bekeményít, szinte egyszerre számolva föl a régió szellemi műhelyeit: az újvidéki Új Symposiont, a budapesti Mozgó Világot, a kolozsvári Echinoxot, és – idézve a fentitől – „Csehszlovákia is a teljes sötétség korszakát éli”.
Amivel kapcsolatban előrebocsátom, a legkevésbé sem áll szándékomban utólag a mindentudó szerepében tetszelegni, s még kevésbé későbbi ismereteket, tapasztalatokat a megelőző időkbe visszavetíteni, esetleg mártírt, forradalmárt sincs kedvem csinálni magamból, ahogy annyian tették 1989 után. Mert nem voltam az. Sőt azt is bevallom, nem emlékszem rá, hogy már az 1980-as évek elején nyilvánvaló lett volna számomra, hogy „nem életképes a kommunizmus”. Nincs ilyen felismerésemről tanúskodó levelem, naplófeljegyzésem, mozdulatom, emlékképem. A rendszer „viselt dolgairól” persze annál több, de a dolgokat, eseményeket nem így, nem ezzel a tudatossággal, s még kevésbé nem ezzel az elvi vagy gyakorlati ellenzékiséggel éltem meg. Valahol megírtam már, valószínűleg nem is volt bennem kimondott ellenzékiség, tudatos társadalomellenesség vagy a rendszer elleni megfoghatóbb lázadási hajlam. Sőt még azt se lehet mondani, hogy nem fogadtam volna el az adott kereteket, korlátokat: inkább – a megváltoztathatatlan(nak hitt/vélt) tudomásul vételével – beletörődtem, hogy nekem/nekünk ez jutott, ezen belül kell élnem, élnünk. Ahogy Alain Badiou a XX. század filozófiai aspektusait összefoglaló meggondolkodtató könyvében Oszip Mandelstammal kapcsolatban is felveti – nem mintha most magamat az orosz szellemóriással próbálnám mérni –, hogy bár a költő az 1930-as években afféle „művészlázadóként” szembekerül ugyan a sztálini zsarnoksággal, „de soha fel sem merül benne, hogy sorsa nincs a Szovjetunióhoz kötve, sem az, hogy igazi politikai ellenzékivé váljon”. Nos, valahogy így voltam ezzel én is, vagyis ekkor még fel sem merült bennem, hogy a sorsom nincs Csehszlovákiához kötve, s más utat is választhatnék, választhatnánk. De mivel az élethez hozzátartoznak némely belső normák, legalábbis a számomra, illetve nem tagadhattam meg meghatározott alkati vagy öröklött, esetleg kialakult tulajdonságaimat, igyekeztem az adott lehetőségeken belül tartalmasan, értelmesen élni, igényesnek maradni magammal s másokkal szemben, s főleg a munkámban ragaszkodtam bizonyos alapvető eszményekhez és értékekhez. A szolgálat sosem volt tőlem idegen, szolgának viszont sosem voltam jó. Így bár nem emlékszem rá, hogy a fennálló rendszer feltétlen ellensége lettem volna, a diktatórikus hatalom és kiszolgálói egyre inkább az ellenségüknek, ellenzéküknek tartottak. Élni, dolgozni akartam, s nem csupán megélni és meglenni valahogy. Egyszerűen nem tudtam megengedni magamnak, hogy ha valami mehetett volna jól (jobban, mint ahogy ment), miattam ne menjen jól (jobban), hogy szemrebbenés nélkül támogassam a középszert, az igénytelenséget, hogy szerkesztőként – horribile dictu – ne javítsak ki egy vaskos nyelvtani-helyesírási-stilisztikai hibát olyan valakinek a kéziratában, aki attól kezdve a rendszer ellenségének tekintett. Mert így ment ez akkoriban, magyarán: a minőségelv, az ethosz, a mozgásvágy már magában lázadásnak számított. Nagyjából ilyesmiről beszélt az 1950-es évek korviszonyai kapcsán az az időben megjelent Ako (Hogyan) című hosszúesszéjében a kitűnő szlovák költő, Ľubomír Feldek is, mely könyvét, alig hagyta el a nyomdát, annak rendje s módja szerint azonnal be is zúzatták. A kort jellemző tény ilyképpen az is, hogy az Irodalmi Szemle 1978-as évfolyamának évi tíz számából nyolcat följelentettek. S természetesen nem a följelentőnek, nem a vádnak kellett bizonyítania, hanem a följelentettnek, a vádlottnak (nesze neked, ártatlanság vélelme!). A főszerkesztőm szinte ingajáratban közlekedett a hatalmas pártközpont és kicsinyke redakciónk között. Persze, nem is igazán lehetett tudni, hogy az illetők mit nem értenek a nehezményezett anyagokban; okként egyik kifogás sem állta meg a helyét, mindegyik csak ürügy volt arra, hogy a hatalom a tudtunkra adja: ki az úr a háznál. De hogy lehetett volna engedni a minőségiből, az értékesből, a távlatosnak látszóból?
Igaz, azért tudtam, tudtunk a lengyel „repülő” egyetemekről, barátaim révén Budapesten is részt vettem néhány magán-összejövetelen, ahol a társadalom és a kultúra helyzetéről hangzottak el nem hivatalos álláspontok, előadások, beszámolók (Jeszenszky Gézáéknál, Szörényi Lászlóéknál, Szegedy-Maszák Mihályéknál, Mészöly Miklóséknál; például, az egyik ilyenen, emlékszem, Bibó Istvánnak a Kádár-rezsim elleni spontán tüntetéssé vált temetéséről számolt be valaki, mely az előző napon volt; egy másikon az amerikai Csehszlovákiai Magyarok Nemzeti Bizottmánya újjászerveződő tevékenységét ismertette az egykori révkomáromi gimnazista, Hites Kristóf atya, akinek anyagi segítségével később a [cseh]szlovákiai magyarság magyarországi képviseleti szerveződése, a Rákóczi Szövetség is elindulhatott, de a Regio elindításához is tőle kaptam anyagi támogatást); Pozsonyban is megjelent köztünk az akkor már erősen formálódó magyarországi ellenzék egyik-másik jelese, akikkel, miután igazgatónk tiltására nem fogadhattuk őket a Madách Kiadóban, illetve az Irodalmi Szemlében, egy közeli kocsmahivatalban ültünk le nyolcan-tízen kvaterkázni (Göncz Árpáddal például), vagy dunaszerdahelyi lakásomon láttam vendégül őket (például Für Lajos is megfordult nálunk, de a délvidéki Végel Lászlót is lehoztam Pozsonyból dunaszerdahelyi barátaim közé); a Ceauşescu-rezsim éles bírálója, a Romániából kitiltott Köteles Pál szigligeti nyaralásom idején keresett szlovákiai szövetségest velem; ahogy lehetett s ahogy tudtuk, természetesen segítettük a formálódó Iródia-mozgalmat; máig meghatározó jelentőségű számomra, hogy a nem sokkal később betiltott (régi) Mozgó Világ szerzői gárdájához tartozhattam, vagy hogy ott lehettem az akkoriban ugyancsak eleven szellemi légkört jelentő szombathelyi Életünk „szigorúan ellenőrzött” budapesti jubileumi rendezvényén a Kossuth Klubban (erről aztán a rendszerváltás után az egyik korabeli 3/3-as jelentésben olvashattam pontos beszámolót)… szóval, hallatlanul eleven és impulzív, ingergazdag esztendők voltak ezek az életemben. És nemcsak az említett három „ügyről” volt tudomásom (tudomásunk), tudtam (tudtunk) az Új Forrás-ügyről meg a Tiszatáj-ügyről (Nagy Gáspár versei miatt), és a Forrás-ügyről is (a lap szociográfiái, meg Csoóri Sándor-esszéje miatt) – ezeknek a lapoknak szintén állandó szerzője lehettem, amiért idehaza meg is kaptam szeretett kiadói direktoromtól a minősítést, miszerint a magyar liberális demokrácia „meghosszabbított keze” lennék néhány társammal, akiket nem elégített ki a csehszlovákiai írók megfékezésére összeeszkábált „csehszlovák irodalmi kontextus” karámja. S hát volt Pozsonyban, ugye, bár erről máig kevesen tudnak, Irodalmi Szemle-ügy is… Hogy e folyamatokat Moszkvából vezényelték-e? Nem tudom, s bár magam is írtam később, már 1990-ben egy esszét arról (Napló és töredék: nyolcvanas évek), hogy mennyire egy rugóra jártak ezek az események, a történések idején, legalábbis METALOGO, 50 x 50 cm számomra, nem látszottak tisztán a köztük levő, mai szemmel nézve kétségtelenül meglévő összefüggések. Természetesen azonban nem lehetett véletlen, hogy mindenbe és mindenkibe belekötöttek felülről (vagy idehaza, Csehszlovákiában, vagy odahaza, Magyarországon, vagy Romániában, vagy Jugoszláviában, Sziveri János Új Sympójába, ugye), ahol és akikkel jól éreztem magam, akikre ezért-azért figyelni tudtam, akiktől – ha ebben-abban vitám is volt velük – jó volt tanulnom.
*
Az 1970–1980-as évek fordulóján volt néhány képversem is, melyek közül három – Mi történik a homokóra nyakában I–II.; Idegen elem és terjeszkedés – bekerült a fiatal magyar kísérletező költészet antológiájába, az 1982-ben indult JAK-füzetek Vers/z/iók című nevezetes, Kulcsár Szabó Ernő és Zalán Tibor összeállította második kötetébe. Kísérleteimről azonban később valahol bevallottam, hogy a képvers mint műfaj, mint kifejezőeszköz engem csak addig érdekelt, míg meg nem bizonyosodtam róla, hogy ilyet is tudnék, ha akarnék, akár szakmányban is, ahogy sokan tették s teszik ma is. Csakhogy ennyire azért soha nem érdekelt, pontosabban, csupán annyi érdekelt belőle, hogy tudnám-e, tudom-e hitelesen működtetni e technikát, a gondolatnak ilyenfajta leképezését, megjelenítését. Opusaimnak azonban, a kötetről írt kritikákban, kisebbfajta irodalma támadt, és Berkes Erzsébettől Szegedy-Maszák Mihályig többeket megállítottak a versképeim. Berkes Erzsébet, aki bár jó tollú kritikus volt, végső soron a hivatalos kurzust képviselte, egy korábbi, a motívum „lényegesen jobb verziójának” titulált Kaján Tibor-karikatúra parafrázisát vagy még inkább: utánzását látta „rajzolt s címmel távlatosított – ti. a címtől filozófiai mélységeket fölvillantó – vállalkozásomban” (vélem, a Történelemórára, és nem a Modern időre gondolt), mondván, hogy „Akkor ez nem formakísérletező irodalomnak, hanem szellemes karikatúrának minősült”. (Kaján Tibor homokórájának felső részében a Bastille lerombolása látható, s az onnan lepotyogó épület- és tégladarabok a lenti részben az ép, sértetlen börtönerődítménnyé állnak össze, mintegy azt sugallva, hogy a hírhedt építmény a francia forradalom általi leromboltatása révén nyerte el történelmi jelentőségét, s vált ismertté.) A kritikus hölgyet végül is Szakolczay Lajos szellemes és érzékeny kommentárja tette helyre, aki szerint „ha valaki, a fönti képverset szemlélve, egy Kaján-karikatúrára gondol […], és a csehszlovákiai Tőzsér Árpád sok év előtti ragyogó tanulmányát figyelmen kívül hagyja (A homokóra nyakában a »nyak« Közép-Európa történéseit jelképezi), az csupán fölületi tünetként érzékeli-értelmezi eme papírlapok rajzolatát. És nem juthat el hozzá a kérdés: »De valóban: mi történik a homokóra nyakában«?” Természetesen Szakolczay irodalom-, illetve művelődéstörténeti megközelítése pontos és kifogástalan, ám hogy itt mégis Szegedy-Maszák Mihály értelmezését fogom hosszabban idézni, azért van, mert ő kétségtelenül helytálló művészettörténeti távlatot fest botor képvers-kísérleteim köré, mely elemzése minden addigitól és minden utána következőtől eltérő értelmezését adja képverseimnek: „B. Szabó Zoltán öt részes sorozata, a Műveletek A-val és a-val tisztán a megjelenés erejével hat, s ennyiben inkább az optikai művészetre emlékeztető grafika, mintsem a költészet körébe tartozik. Tóth László művei ezzel szemben a koncept művészethez állnak közel. A Csallóközben élő költő nem a látvány szépségével kíván hatni a nézőre, hanem kifejezetten fogalmi jelentést közöl a befogadóval. A hagyományos költészettől annyiban tér el, hogy rejtvényszerű megfejtésre ösztönöz: ha egyszer már fölismertük, hogy a Mi történik a homokóra nyakában II. a fölkiáltó jelekké kiegyenesedő kérdőjelekkel a világ távlatainak erőszakos bezárását, a többféle lehetőség kiiktatását, a hatalom kényszerét, a torzító leegyszerűsítés fenyegető erejét, vagy esetleg éppen egy nagy társadalmi megmozdulás egyértelműsödését kívánja megértetni a nézővel, az Idegen elem és terjeszkedés pedig ugyanezzel a két írásjellel valószínűleg a nemzetiségi arány átrendeződését ábrázolhatja, akkor többé nincs szükségünk »újraolvasásra«.
Maga a jel lehet ugyan többértelmű – sőt az említett esetekben minden bizonnyal az –, de a korábban nem ismert jelentés földerítéséhez nincs szükség arra, hogy újból mérlegeljük a részleteket. A befogadás tartalma lerövidül, az újraértelmezés ideje olykor nem több egy pillanatnál: a befogadóban mintegy fölsejlik egy eddig nem sejtett kapcsolat lehetősége cím és ábra között. Nincs helye elemzésnek, legföljebb arról lehet szó, hogy a már ismert összképet próbáljuk másként magyarázni. Némi túlzással még azt is mondhatnók, hogy a koncept művészet a tanító költemény új változatát hívta életre. Annyi bizonyos, hogy nyereségként könyvelhetjük el ennek az iránynak a meglétét saját kultúránkban.” Hát persze, hogy lehet a tanköltemény felől is közeledni ezekhez a konstrukciókhoz. Hiszen a Mi történik…? két darabjában sincs másról szó, mint egyrészt arról az egyszerű életvalóságról, hogy mire az ember elemeiből – a világ számára adott elemeiből – megépítené önmagát, addigra le is pereg az élete, illetve, másrészt, közösségi/társadalmi értelemben arról, hogy a töprengés, a kételkedés, ha nem vigyázunk, mint mehet át direktívába, egy adott ponton mint torzulhat el az emberi személyiség. S azt hiszem, elmondható, hogy tulajdonképpen a személyiségképzés és személyiségmegőrzés kérdése körül mozog egész (eddigi?) költészetem; a diktatúrák egyedüli ellenpontja, az értéknivelláció egyedüli ellenszere az autonóm személyiség lehet; legalábbis ez számomra a XX. század – mely második felének közvetlenül, első felének pedig családom élettapasztalatai és emlékezete által lehettem megélője, részese – egyik legnagyobb tanulsága. S úgy látom, ez a piac és a pénz diktatúrájára is vonatkozik, mellyel a XXI. század – most már második évtizedével is – ránk köszöntött. A kor és a társadalom, melyben most élek, szintén
nagyon jó anyagot s tapasztalatokat kínálhat – hadd ne részletezzem – Istentelen színjátékom folytatásához, illetve Ádámom ajkán is még keserűbb, még torzabb lett a mosoly. Lehet, hogy ezt és őt kellene továbbra is folytatnom, lehet, mást kezdenem, de az sem lehetetlen, hogy nincs, nem lehet már adekvát folytatása versben ennek az óhatatlan identitásküzdelmemnek. Igen – s jöjjenek hát a nagy közhelyek – az élet örök küzdelem, folytonos újrakezdés, minduntalan föl-le, le-föl, de mi van, ha én már csak arra várok, hogy a homokórát – melynek az imént a nyakába helyeztél –, a homokórámat az a bizonyos láthatatlan kéz ne fordítsa már meg többször…?
*
Írtam, beszéltem már néhányszor arról a meggyőződésemről, és a vendégszövegek egy időben verseimben is gyakori alkalmazása kapcsán nemkülönben, hogy minden egy, s minden mindennel valamiképpen összefügg(het, találkozhat). Persze, azt nem tudom, esetemben hol s mikortól lehetne eredeztetni e felismerésem; talán annál az eufóriánál, melyet a Szilágyi Domokos Búcsú a trópusoktól című verseskönyvével való, már ugyancsak többször hivatkozott, minden addigit megmozgató és átrendező első találkozásom váltott ki valamikor 1969-ben Budapesten, Oláh Jánosék lakásában. Ráadásul a különböző technikák – s nemcsak az irodalmon kívüli, hanem más művészeti ágak (a film, a képzőművészet, a színház, a zene) technikai- műfaji megoldásai, a különböző művészi hatások, illetve egyes korok, filozófiák is – egyetlen versben is egymásba montírozódhatnak, mint ahogy egymásba is montírozódtak már a legelső szövegeimben is. S ki tudná megmondani, hogy egy-egy mondat, mondattöredék, szövegrész honnan van bennünk, kié volt előttünk, kiből jött át belénk? Az idézetek, mottók, vendégszövegek sem puszta idézetekként, mottókként, vendégszövegekként kerültek a versembe, hanem mások által szavakba, formákba öntött enyéimként, tehát szerves egységben, énem másokbani kifejeződéseként, másoknál azonosított részeiként. S ha ezek történetesen idegen nyelven (csehül, szlovákul, lengyelül, angolul, németül, franciául, latinul) bukkannak föl a szövegeimben, akkor sem pusztán keresett technikai-formai megoldásokról van szó, hanem legsajátabb énem, érzelmeim, gondolataim idegen nyelven való megnyilvánulásairól, még akkor is, ha angolul, németül, franciául, latinul tulajdonképpen nem is tudok. Valahol írtam már arról, hogy egyik legemlékezetesebb „olvasói” élményemet – a nálam mindössze egy
évvel idősebb – Gérard de Cortanze 1973-as (első) verseskötete, a francia nyelvű altérations adta, jóllehet franciául egy szó nem sok, a Je t’aime-en kívül, annyit sem tudok. Avagy lehetséges volna, hogy tulajdonképpeni énemnek létezik egy sok minden más által elfedett része is? Hogy él bennem egy lehetséges francia? Miért ne volna ez lehető?
*
Versbéli idézeteimről, hivatkozásaimról, vendégszövegeimről valaki megkérdezte egyszer, hogy kölcsönvételeknek, vagy pedig költészetem teljes jogú részének tekintem-e mások szövegeit az írásaimban? A válaszom természetesen nem lehetett más, mint hogy magától értetődően ez utóbbinak. Attól a pillanattól kezdve ugyanis, hogy teszem azt, egy Różewicz-verset beillesztek valamely opusomba, s ezzel saját szövegem részévé teszem, az ott többé már nem önmagával lesz azonos, többé már nem egy idegen költő verseként csillog-villog ott, hanem T. L. ilyen és ilyen című versének valamelyik soraként, strófájaként, részeként működik. Úgy gondolom, hogy minden, ami bekerül egy irodalmi szövegbe, nemcsak verbális jelentéssel bír, hanem helyi értéke is van. És ha valami történetesen idegen nyelven kívánkozik vagy képként, piktográfiaként, piktogramként kerül oda, akkor az önmaga jelentésén túl is magában hordoz egyfajta olvasatot, illetve módosíthat azon az olvasaton. Tehát egy idegen nyelvű szövegbetétnek is lehet jelzésértéke, versembe illeszkedő jelentéstartalma, vagyis, a számunkra szövegileg talán érthetetlen rész is fontos eleme lehet annak a jelentésnek, mellyel az anyanyelvünkön írt szöveg bír.
Egyébként sem számít annyira új és szokatlan dolognak az idegen nyelvű szöveg a környezetünkben. Elég kimennünk az utcára vagy föllapoznunk a sajtót, hogy valamiféle csöndes szomorúság fogjon el bennünket az idegenszerűségek, az idegen nyelvi elemek tömkelegétől, amelyek – sajnos, nem sajnos – életünk részévé váltak. De ha azt vesszük, az ember szinte mást sem tesz egész életében, mint hogy a felmenőitől örökölt, s a génjei által közvetített tapasztalatok mellé összelopkodja magát. Kezdetben a szüleitől, közvetlen környezetétől les el viselkedésmintákat, szavakat, szófordulatokat, majd mind szélesebb körben, kíméletlenül és gátlástalanul elveszi másoktól – kollégáitól, szerelmeitől, barátaitól, de olvasmányaiból is – mindazt, ami a maga egyedi és megismételhetetlen identitásához szükséges. S ha ez így van az emberrel, miért lenne másképpen a verssel? Hadd lopjon, építkezzen a vers is onnan, ahol bármi, a maga számára megfelelőt és felhasználhatót talál. (Verseim szándékolt centojellegéről már másutt, más vonatkozásban is szóltam. A cento eredetileg különböző színű és nagyságú posztódarabokból varrt takarót jelentett, melyet a teherhordó állatok nyerge alá raktak – egyébként a bohócruha is ilyen módon készül –, de irodalmi műfajként, eljárásként
is már a hellenisztikus kortól ismert, s innen kezdve bukkan fel szinte koronként, igaz, más-más szándékkal és formában, Bizánctól a barokkon, sőt a romantikán keresztül egészen napjaink idegen, másoktól származó versrészletekből montírozott (egybegyúrt) opusaiig,
s válik esetenként tudatosan alkalmazott versszervező eljárássá nálam is. Ez nem plágium. Plágium akkor lenne, ha valamely vers nyersanyagát egyszerűen csak elvenné és átalakítás, szervesítés nélkül használná fel. Tehát az átalakításon van a hangsúly. (Persze, ez az átalakítás messze nem azonos a lopott autók átfestésével, rendszámtáblájának kicserélésével, alvázszámának átütésével.)
*
A költői alteregó klasszikus példáiként szokták emlegetni a XX. század második felének európai költészetéből Zbignew Herbert Cogito urát, magyar költészetéből Kálnoky László Homálynoky Szaniszlóját, s gyakran hivatkoznak tőlünk Tőzsér Árpád Mittel Árminjára is.
Nálam egy interjúban valaki korábbi verseim visszatérő alakjára, a Vítĕzslav Nezval 1938-as nadrealista kötetéből származtatott „abszolút sírásóra” kérdezett rá, akit természetesen semmiképpen nem tagadhattam le, de azt is hozzá kellett tennem, hogy a valóban Nezval-ihlette (-szülte) sírásóm inkább csak rapszodikusan fölbukkanó, bár fontos jelentéstartalmakat (is) megtestesítő (visszatérő) figurája szóban forgó opusaimnak. Központi alaknak azonban mégsem nevezhetném a költészetemben; nevesített, illetve külön meg nem nevezett versbéli alteregóim közül még Ádámnak, Istentelen színjáték-trilógiám harmadik darabja, A vetkőzés… főalakjának is nagyobb a súlya nála. Ádám előképe, őseredetije egyébként tényleg Pan Cogito volt, akire még Zbigniew Herbertnek az ő nevét viselő 1974-es könyvében találtam rá (amelyből az első fordításom, a Hogy kivezethessük a tárgyakat [Żeby wywieść przedmioty] már 1976-ban megjelent a Vasárnapi Új Szóban, aztán Az öreg Prométheusz [Stary Prometeusz] következett néhány hónappal később ugyanott; egyébként Herberttől elsőként a Leíráspróbát fordítottam le, lásd az Irodalmi Szemle 1975. májusi számában, később egy költői hangjátékot is magyarítottam tőle, A másik szobát, ez az Irodalmi Szemle 1979-es évfolyamában olvasható).
S persze, a reveláció erejével hatott rám az öregkorára teljesen megújult – újjászületett? – Kálnoky László Homálynoky Szaniszlója az 1970–1980-as évek fordulóján a költészetet a prózából elvezető – vagy inkább a prózába bevezető – Egy hiéna utóéletéből, akit, bevallása szerint, magát is meglepte az Egy magánzó emlékirataiból című, 1978-ban váratlanul és minden előkészület nélkül elindult versciklusának visszhangos fogadtatása. Tehát amikorra – Szőke József bibliográfiája szerint – Tőzsér első, valószínűleg az előző kettő által is ihletett Mittel Ármin-verse (Történet Mittel úrról, a gombáról és a magánvalóról…) megjelent, akkorra már magam is túl voltam az Istentelen színjáték első darabjain (a Topográfia első opusai is már 1979-es keletűek, de tulajdonképpen már 1977-től írtam olyan szövegeket, amelyek efelé mutattak, s végül be is kerültek a „trilógia” valamelyik kötetébe). S a történetiség kedvéért álljon itt még egy ismeretlen adalék az Istentelen színjátékkal kapcsolatban: bár a kötet 1983-ban jelent csak meg, az már 1981 elejére készen volt, és kéziratát 1981. március 14-én leadtam a Madách Kiadóba, melynek eredetileg 1982-ben kellett volna napvilágot látnia, tehát ugyanabban az esztendőben, mint Tőzsér Adalék a Nyolcadik színhez című, a költő pályáján fordulatot hozó kötetének, de a körülöttem mesterségesen keltett, politikai indíttatású hisztéria következtében az Istentelen… – a címével is előrevetített – istentelen pályát futott be, s megjelenése kényszerűen egy éves késedelmet szenvedett. Azt a látszatot keltve, mintha költészetem e kopernikuszi fordulatával – vö. ugyanis e kötetem verseit a megelőző Átkeléséivel – Tőzsért követtem volna, jóllehet a váltás, a nagyjából azonos felismerésekre épülő poétikai fordulat igazából párhuzamosan, hozzávetőleg egy időben következett be mindkettőnknél. Érdekes viszont, hogy Nezval és a poetizmusa s általában a két világháború közötti cseh modernizmus viszont valóban nem igazán fogott meg (az abszolút sírásó „örökbe fogadása” ellenére sem), még František Halas sem, bár elismerem, igen fontos költő; érdekes mód viszont a később Nobel-díjjal jutalmazott Seiferttel már nemigen tudtam mit kezdeni. A második világháború utáni időkből azonban annál többen magukkal ragadtak, s nemcsak az 1956 után meglovasodottak, hanem a még 1945 előtt induló, de jobb formájukat már csak a háború után kifutók is: a sor elején természetesen Vladimír Holannal, Jan Zahradníčekkel, sőt Jiří Kolářzsal, de még Ivan Blatnýval is – ők tényleg nagy formátumú, európai – ha nem világköltészeti – rangú jelenségek. (Holanon kívül nagy részüket a magyar olvasó, sajnos, máig nem ismeri eléggé, bár Zádor András antológiái, illetve a Vörös Istvánnal közösen válogatott és szerkesztett, Akhilleusz és a teknőc című kötetünk – melyben elég nagy teret kaptak – ösztönözhette volna valamelyik magyar kiadót, fordítót, hogy önálló kötettel mutassák be őket [is].) Az 1956 utániak közül – itt most az 1956. évi szovjet pártkongresszusnak a cseh társadalmi, illetve köz- és művészeti életben is nyomon követhető felszabadító hatására új lendületre kapókat vagy az ezután indulókat, fórum(ok)hoz jutókat emelném ki – mindenekelőtt az orvosi Nobel-díjra is többször jelölt kutatóbiológus, Miroslav Holub költészetét tartottam a magam számára útjelzőnek (Interferon, avagy A színházról címmel tőle is kiadtunk egy válogatást Vörös Istvánnal a boldog emlékezetű Deák László Orpheuszánál), de én még Milan Kunderát és Jiří Šotolát is hamarabb ismertem meg költőként, mint ahogy jelentős prózaírókká
váltak volna. Nem mindenre kiterjeszthetően, de azért összefoglalóan, míg költői eszmélésem idején, pályám kezdetén alkotói magatartásomat abban a paradoxonban lehetne megragadni, amit Gintli Tibor és Schein Gábor irodalomtörténete úgy fogalmazott meg (Grendel irodalomtörténetéből idézem), hogy „A hagyomány folytatásának módja az elárulás, a másképpen-értés” is lehet. Ennek értelmében korabeli verseimet elsősorban a symposionista Tolnai Ottó(ék) nyomán egyfelől a „mű autonómiájának”, „konkrét, önmagára utaló teljességének”, „a kép, az írás és a hang együttműködésének” (Görömbei András kifejezései), másfelől pedig az amerikai beatköltészet világgá tágult, a világot maga alá rendelő szubjektumának, a világot magával sodró önmondásának a kettőssége határozta meg. Később, a lengyel ún. „háborús nemzedéktől”, Różewiczéktól, Herbertéktől, Grochowiakéktól – de még Śliwiakot is idevehetem (ő sem ismert magyar nyelven és körökben) és „A mindennapok költészete” cseh paradigmaváltóitól elsősorban a felülnézetet, az ironikus történelem-, társadalom- és önszemléletet építettem magamba, míg Holantól a versbéli csendek, kihagyások, a nyelvtani stilisztikai szabálytalanságok, nyelvszerkezeti módosítások dramaturgiai szerepét, dráma- és nyelvszervező erejét tanultam el. Holan fordításának – több-kevesebb sikerrel – elég sokszor nekigyürkőztem, s enyém versei eddigi legvaskosabb magyar nyelvű gyűjteményének összeállítása is (melyben szintén Vörös Istvánnal működtem együtt), melyet, a kiadói elképzeléssel egyeztetve, egy, akkor még tervbe vett Holan-összes előkészületeként, az addig ismeretlen magyar Holan bemutatásának – s mint ilyet, közel sem „reprezentatívnak”, nem az „életmű keresztmetszetének” – szántam (szántunk), amint azt utószómban világosan ki is fejtettem (ellentétben egyetlen kritikusunk, Wilheim András vélekedésével), ami azt jelentette, hogy abba – egy-két kivétellel – (szinte) teljes egészében csak azokból a verseiből válogattunk, amelyek magyarul addig még ismeretlenek voltak. (A fordításban kettőnkön kívül még a legelső Holan-fordítóknak számító Székely Magda és Tőzsér Árpád mellett az akkori legfiatalabbak képviseletében Csehy Zoltán és Polgár Anikó működött közre.) Az már más kérdés, hogy ez a Falak című, 2006-os Kalligram-kötet csaknem teljesen visszhangtalanul múlt ki, kivéve az inkább zeneesztétaként, zenetudósként, mintsem irodalomkritikusként vagy versértelmezőként ismert Wilheim András önellentmondásoktól és prekoncepcióktól terhelt, a holani költészetet bevallottan csak áttételeken keresztül ismerő, éppen ezért félreértésekkel és hiedelmekkel tűzdelt, magamutogató megnyilvánulását a Holmiban. Mivel azonban itt most egy sok mindent érintő, ide-oda kanyargó terjedelmes beszélgetés kellős közepén vagyunk, s nem kritikakritikát írok, sietve vissza is helyezem e bennem elég keserű szájízt hagyó wilheimiádát oda, ahonnan előkaptam: az egyébként sokszor és sok mindenben értékes Holmi selejtes, elhibázott szándékú és megvalósítású portékái közé.
Ki tehát verseim abszolút sírásója (Ádámja, eze, aza)? A kérdésre értelemszerűen ezt a választ adhatom: én, rétegzett személyiségem egyik kifejeződése, miként valamilyen értelemben Pan Cogito és Homálynoky Szaniszló is az, sőt, rajtuk túlmenően, s ne hangozzék ez
nagyképűen, mert valamennyi olvasó elmondhatja magáról: a világirodalom minden élő és holt költője én vagyok, akiknek műveiben – vagy csak valamelyik művében – valamilyen formában (térben, időben) lehetséges, ám mégis integráns személyiségem valamelyik szelete (akár születésem előtt is) megképződött, megképződhetett.