Pavel Vilikovský: Egy igazi ember története (részlet)

Március 16.
Az utóbbi időben gondolkodtam kicsit az emigránsokról, hogy milyen is a helyzetük, meg az emigrációról úgy általában. Kátovský a gazdaságiról ugyanis kérvényezte és meg is kapta a valutaígérvényt, Franciaországba akarnak menni a feleségével. Miután megkap­ta a valutaígérvényt a banktól, az útlevélosztályon igényelnie kell a kiutazási engedélyt, mivel kapitalista országba szeretne menni, és ehhez szüksége van a munkáltató vélemé­nyére, hogy ajánlja vagy nem ajánlja a kiutazást.

Engem is érintett az ügy, mint különleges referenst, már beszéltem is az igazgatóval, ő támogatja, hogy persze ajánljuk, Kátovský jó elvtárs, makulátlan, nem esett folt a becsületén, a válságos időkben nem írt alá se tiltako­zást, se nyilatkozatot. Na, erre én meg, hogy szintén támogatom, hiszen ha a gyerekeiket itt hagyják, akkor csak nem kell félni. Ahogy azt mondani szokás, józan paraszti ésszel kikövetkeztettem.

Csakhogy kedden dél körül váratlanul egy férfi kopogtatott az ajtómon, egy fiatalem­ber, mondhatni, hosszúkás és vézna, mint egy agár, szokták is mondani, hogy sovány, mint a nyúzott agár, és hogy az állambiztonságtól jött, a titkosrendőrségről. Civilben volt, rendes öltönyben, de megmutatta az igazolványát, vagyis csak meglebegtette a szemem előtt, mint varázsló a pálcáját, abrakadabra, és már el is tüntette. Először Chrapa felől érdeklődött, mondtam neki, hogy az elvtárs nyugdíjba ment, és most én vagyok helyette, rögtön be­mutatkoztam, de ő Kátovskýról kezdett kérdezősködni, hogy tényleg megbízható-e, meg ilyenek. Azt mondtam neki, amit az igazgatónak is, hogy az ember nem tenné tűzbe a kezét a saját feleségéért sem, de itt maradnak a gyerekeik, csak nem hagynák őket itt, mint Szent Pál az oláhokat? Csak nem hagynák őket sorsukra? Erre ő, mármint az ügynök, hogy ne gondoljam, mindenféle megesik, utána meg a disszidensek ki akarják vinni az ország­ból a gyerekeiket is, kérvényeket írogatnak a Nemzetközi Vöröskeresztnek, meg fűnek-fának, a jogaikra hivatkoznak, hogy a családnak együtt kell lennie, és rossz hírét keltik a Csehszlovák Szocialista Köztársaságnak. Egy ideig így beszélgettünk, mondtam neki, hogy Kátovskýnak nincs miért elszöknie, jól megy a sora, nincs semmi a rovásán, államtitkokat se ismer, hogy valamit elárulna, úgyhogy minek izgulni, de ő erre, hogy vigyázat, nem sza­bad alábecsülni az ilyesmit, mert akkor miért titkolta el a kérdőívben, hogy Argentínában él a nagybátyja, aki a harmincas években emigrált. Mit mondhattam erre? Az már régen volt, a nagybátyja talán már nem is él, úgyhogy könnyen lehet, hogy Kátovský elfelejtette említeni, vagy nem is tud róla semmit, nem tartják a kapcsolatot.

A fiatalember csak húzta a száját, hogy jelezze, valami nincs ínyére, és megint előhoza­kodott azzal, hogy ébernek és elővigyázatosnak kell lennünk, és akkor kapcsoltam, hogy engem, egy negyvenéves férfit akar kioktatni ez a taknyos kölyök, ennyi tapasztalattal a hátam mögött megvan nekem a magamhoz való eszem, de inkább nem szóltam semmit. Nem váltunk el rossz szájízzel, amikor ment kifelé, még mosolygott is, azt hiszem, szim­patikus voltam neki, még azt mondta, hogy biztosan nem utoljára találkoztunk. Szükség esetén újra hozzám fordul, csak a lelkemre kötötte, hogy a találkozónkat kezeljem bizal­masan és senkinek se említsem. És hogy jobb lenne, ha valahol a munkahelyen kívül talál­koznánk, majd felhív telefonon; ha Ondro unokatestvérem jelentkezne Galgócról, akkor az ő lesz. Nekem nincs is unokatestvérem, de ezt nem mondtam neki, minek. Nem lett volna okos dolog összerúgni vele a port, ezekkel nem jó ujjat húzni. El kell ismernem, hogy manapság nincs könnyű dolguk, ez után a válság után elég nagy a zűrzavar, és sok a dühös ember, szóval van mit csinálniuk.

Ha az ember jobban belegondol, nem is olyan egyszerű kérdés ez az emigráció. Nincs értelme, legalábbis szerintem, valakit erőnek erejével itt tartani. Ha azt hiszi, hogy máshol jobb dolga lesz, hát menjen. Az elégedetlenkedőkből semmi hasznunk nem származik, úgyis csak zúgolódni meg morogni fognak. Csakhogy hol van a garancia arra, hogy Nyu­gaton egy jobb élet vár, az egy teljesen más világ, más rend szerint működik, és mi nem ah­hoz vagyunk szokva. A házunkból is elment egy mérnök, Hlaváček, kedves ember, az egész család, rendesek voltak, a két gyerekükkel egészen Kanadáig jutottak, akkortájt sokakat befogadtak Csehszlovákiából. Na, és egy vagy két év múlva mit láttam, Hlaváček felesége, Hlaváčková visszajött a kislányukkal együtt, még az elnöki amnesztia idején. Szerencséje volt, hogy a lakásuk még nem került az államhoz, különben nem lett volna hova mennie. Azt mondta, hogy ő ott idegenben nem tudta megszokni, szomorú volt, a nyelvet sem be­szélte, hogy legalább valakivel elbeszélgetett volna, tanfolyamokra kellett járnia, ráadásul takarítónőként dolgozott egy pizzériában, az olyan olasz étterem. Na, a Hlaváčeknek meg nem ismerték el az itteni iskoláit, azt mondták, hogy be kell fejeznie a tanulmányait, meg vizsgákat kell tennie, úgyhogy addig ő is szakmunkásként építkezéseken dolgozott, de ő megmakacsolta magát, hogy nem jön vissza, ott maradtak ketten a fiával, ő már idősebb, így végül a család szétesett. Talán nem számoltak azzal, amikor rohantak Bécsbe szeren­csét próbálni, hogy a kapitalizmusban sem adják ezüsttálcán a boldogulást.

Egyet mondok, minden országnak és minden rezsimnek megvan az előnye és a hát­ránya. Nem mondom, hogy én nem gondolkodtam el azon, hogy nem lenne-e jobb, ha kimennénk, a munkától nem félek, és építőiparit végeztem, azzal csak sikerülne elhe­lyezkednem, később saját céget alapíthatnék, vagy saját vállalkozást indíthatnék, mint az apám, míg a kommunisták el nem vették tőle a varróműhelyét. Én is haragudhatnék a kommunistákra, hiszen az apám szalonjában nagyurak varrattak, jól mehetett volna a so­runk, nem kellett volna abban a sötét lyukban szoronganunk a Valonská utcában, na de akkor más idők jártak, nem érdemes sírni a múlton. Ma már más világ van. Ha jobban belegondolok, mi hiányzik a boldogságunkhoz? Mindenhol van valami gond, ha az ember Alaszkában él, számolnia kell a hideggel, a Szaharában meg a hatalmas forrósággal, ez teljesen normális. Míg Kanadában sikerülne a saját lábamra állnom, biztos halálra dol­goznám magam, na, utána meg, ha beütne a válság, ami ott, a kapitalista országokban előfordul, a cégem tönkremenne, én meg munkanélküli lennék? Én sem vagyok mai gye­rek, a családom is itt lóg a nyakamon, az én helyzetem nem ugyanaz, mint amikor egy kö­lyök megy külföldre, ő gondtalanul élheti világát. Meg hát, amikor otthon célozgattam rá, Edita mindjárt ellenezte, hogy hiszen itt vannak a szüleink, nem hagyhatjuk őket egyedül, pedig az ő szülei ketten vannak és jó erőben. Ha történne velük valami, itt van a nővére, gondoskodna róluk, nem mint az én anyám esetében, aki tényleg egyedül van, és a kutyát nem érdekelné, mi van vele, ebben Editának igaza volt. De akkor is, az otthon, az otthon, a sajátjai között tudja az ember, hogy mi a dörgés, az egész más. Negyvenévesen az ember már eljutott egy szintre, nehéz lenne valahol máshol a legalsó lépcsőfokról kezdeni, én is pallérként dolgoztam egy építkezésen, igaz, csak rövid ideig és régen, ma már egész más a helyzet. Nálunk se válság, se munkanélküliek, csak válságos időszakok vannak, akkor, ami­kor az elvtársak odafent egymásnak esnek, mert nem tudják eldönteni, hogy kinek legyen nagyobb a befolyása és jobban tejelő állása, a csata végeztével aztán a győzteseknek le kell söpörniük a veszteseket, és kezdetét veszi egy új rend.

Csak mellékesen, de ahogy az írás során elgondolkoztam, eszembe jutott az apám. Vasil Biľak is szabó volt eredetileg, de nem tartott attól, hogy megégeti az ujját a politikában, és végül olyan sokra vitte, hogy Prágában a Központi Bizottság fontos tagja volt! Ő győztesen került ki a csatából. És hol vannak most azok, akik elhitték, hogy Moszkva torkán le lehet nyomni a Dubček-féle újításokat, és azt firkálták a falakra, hogy Biľak egy áruló? Most a sarokban siránkoznak, hogy hagyták magukat becsapni. Másrészt viszont Biľak állítólag rossz szabó volt, így nem maradt más választása, mint a politika.

Garajszki Margit fordítása