Benkő Krisztián: A bőr, amelyben élek (tanulmány)

Szubjektum és objektum
A tetoválás által a bőrét kivarrató személy a „legszemélyesebb tárgyát használja fel díszítésre, jelölésre”,1 vagyis a szubjektum válik egy felirat vagy kép tárgyává, az alany lesz a műalkotás objektuma. Érdekes kultúrtörténeti folyamat bontakozik ki, ha nagy vonalakban végigtekintjük a tetoválás divatjának históriáját a több évszázados hagyományra visszatekintő ázsiai gyökerektől a 2010-es évekig. A XIX. század végén és a XX. század elején még a jómódú polgárság és az arisztokrácia úri passziója volt, hogy jeruzsálemi zarándokútjukról visszatérve bőrük új ékességeivel büszkélkedjenek, és az Egyesült Államokban technikailag is egyre fejlődött a művészeti ág. Az 1950-es évekre aztán elkezdett tömegessé válni a jelenség, sőt egyre inkább a (szélső)baloldali ellenkultúra képviselői körében terjedt el, amiről részletes elemzést készített Samuel M. Steward, aki tizennyolc évig dolgozott tetoválóként.2
Bár  például  Solymos  Katalin  szociológusnő 1987-ben olyan kijelentésre ragadtatta magát, hogy a tetoválás a munkakerülő „csőcselék devianciája”,3

2012-ben megjelent angolszász nyelvterületen egy sokszerzős reprezentatív, művészetfilozófiailag is megalapozott tanulmánykötet a témáról, amelynek bevezetője úgy fogalmaz, hogy „a tetoválás ikonográfiájának és ideológiájának kortárs újradefiniálása új diskurzust hozott létre, és sokan gondolják úgy, hogy a tetoválás a szépművészetek (fine arts) egyike. Úgy tűnik, a tetoválás már nem burkolózik a megbélyegzettség homályába, hanem egyre nagyobb jelentőségű.”4 A tetováló művészek és a tetoválás(oka)t viselő „húsvászon”-ná (fleshy canvas) vagy „mozgó galériá”-vá5  (mobile art gallery) váló testek átemelésének az ellenkultúra világából a mainstream világába az említett kötetben többször visszatérő, tekintélyérvként szolgáló művészetteoretikusa Arthur C. Danto, aki kritikusként és filozófusként a populáris kultúrát is magas művészetként értékelte a dadaista Duchamp akcióitól a fogyasztói kultúrát ünneplő pop arton át a szexuális szubkultúrák fotódokumentációjáig.6

A  tetoválás értelmezésében a  műfaj történetisége mellett fontos szempont a motiváció kérdése. Samuel M. Steward közel harminc motivációs okot gyűjtött össze katalógusában, amelyek szerepet játszanak abban, hogy valaki maradandó, életre szóló feliratot vagy vizuális műalkotást kíván viselni a bőrén.7  A késztetések, pejoratívabb nézőpontból kényszerképzetek szerteágazó spektrumán elsősorban megkülönböztethetőek az individuális és a kollektivista szempontok. Az egyéni vagy egyéniségre törekvő dekorációk motivációi között talán legfontosabb a szexualitás szerepe: a vágy tárgyának meghódítása vagy a birtoklásának akarása, a szeretők közötti rivalizálás és a férfierő demonstrálása, az exhibicionizmus és a nárcizmus, a bevarrás okozta fájdalom szado-mazochista élvezete és a fetisizmus, a  szerelmi  szentimentalizmus. A  popkultúrával, a fogyasztói társadalommal összefüggő tetoválások viselésének célja egészen eltérő okokra vezethető vissza az árucikké vált emberek kritikáját kifejező divatos, bőrön viselt vonalkódtól és ironikus reklámoktól a sztárok képének kultikus bálványimádásán vagy a sztárok tetoválásának utánzásán, illetve az ebből adódó kompenzációkon át a puszta utilitarista szórakozásig. Bonyolultabb társadalmi jelenség a kollektív identitást, a kollektivizmust kifejező bőrdíszmű, mert jól elkülöníthető, vagyis radikális oppozícióba állítható ennek „hivatalos” és „árnyék”-változata. A valóság azt mutatja, hogy a nemzeti/etnikai és a vallási identitást (a törzsi ösztönt, az egzisztencializmust, az etikai bűntudatot és a bűnhődési vágyat, a mágiát és a totemizmust, a stigmát, a messiás-komplexust, a felszentelést stb.) kifejező szimbólumok ritkábbak, mint a fekete mágiát és a nonkonformista lázadást, a különböző bűnbandákhoz való tartozást és az ebből adódó büszkeséget (az olasz szlengben: bravado, braggadocio) ünneplő jelképek.

A börtöntetoválások etikájáról, a „Rossz” tetoválásokról8 és a börtönökben készült bevarrások higiéniai szempontokat felvető bioetikájáról9  is részletes elemzéseket olvashatunk a már említett kötetben. Judith Butler A paródiától a politikáig című írásában Franz Kafka A fegyencgyarmaton című elbeszéléséből kiindulva tárgyalta az identitás és a bőrbe vésés elméleti kérdését.10 Az elbeszélés az Utazónak bemutatott ítélet-végrehajtó gépezetet ábrázolja, amelynek tűi egyre mélyebbre karcolják a bőrbe, majd a húsba a feliratot, amíg az elítélt bele nem hal a sebeivel kibetűzött szavakba.11 Butler arra a következtetésre jut írásában, hogy „[a]z önfelismerés hegeli modellje, amelyet Marx, Lukács és sok más kortárs felszabadító diskurzus alkalmazott, előfeltételez egy potenciális megfeleltetést a között az »én« között, amely tárgyként áll szemben a világgal, beleértve a nyelvet is, és a között az »én« között, amely tárgyként látja magát ebben a világban. De az alany/tárgy dichotómia, amely itt a nyugati episztemológia hagyományának részeként jelenik meg, az identitásnak éppen azt a problematikáját őrzi meg, amelyet meg szeretne oldani.”12

Művészet és forradalom

Szécsi Noémi második regénye, a Kommunista Monte Cristo (2006) Magyarország történetét mutatja be 1919 és 1957 között egy vegetáriánus hentes sorsán keresztül. Németh Zoltán a regény szövegét behálózó, ideológiailag rendkívül szerteágazó mottók szövevényének szatirikus narratívájaként értelmezi a regényt Az identitás ellentmondásai című remek kritikájában. „A regénnyel párhuzamos heterogén szövegtere intertextuálisan olyan szövegekre utal, amelyek a korszak identitáslehetőségeit idézik fel.”13 A regényt keretbe zárja két leírás a hithű kommunista, végül mégis koncepciós per áldozatává váló címszereplő, Sanyi mellkasára tetovált „Gesamtkunstwerk” szóról, amely így szintén fontos intertextusként funkcionál, és a művészetelméleti fogalom az „irónia kettős kódjának”14  paradoxonát játékba hozva Richard Wagner 1849-ben készült Művészet és forradalom című, összművészetet megalapozó esszéjét kezdi működtetni az olvasó asszociációs érzékében.
Átázott inge atletikus felsőtestére tapadt, de egyetlen gombot sem gombolt volna ki, nehogy kilátsszék a mellkasára tetováltatott felirat valamelyik magasabb betűje.

‚Gesamtkunstwerk’. Csupa hosszú, nyúlánk, hajladozó betűvel. Már a tetoválómester – egy olvasottabb proletár, aki tíz évet szolgált le a Queen of Russia angol teherszállító gőzösön – megmondta, hogy ez egy határtalan hülyeség, az összművészetnek leáldozott, Klimt meghalt, megírta a Tolnai Világlapja. De mit lehetett tenni? Dédnagyapám valahol meglátta, és megtetszett neki. Az alkoholmérgezés azon fázisában, melybe akkor épp került, provokatív és szofisztikált ötletnek tűnt” (9.).

Mielőtt röviden bemutatom az összművészet fogalmát megalapozó nagyhatású Wagner-esszét, érdemes kitérni a regény fent idézett legelső mondataiból a tetoválómester figurájára. Nem teljesen megalapozatlan Klimt említése a „Gesamtkunstwerk” kapcsán, de az sem kizárt, hogy az elbeszélő – ironikusan – feltételezte: a matrózlegény összetévesztette a bécsi szecesszió egy másik alakját, Otto Wagnert a német opera klasszikusával. Mindenesetre elméleti szempontból az értelmezéshez hozzájárulhat Jacques Lacan egyik könyvében tett rövid megjegyzése arról, hogy a tetoválás aktusában a bőrdíszműves válik szubjektummá és a test az elsődleges jelölővé. Az egyik szubjektum „ki-jelölődik (marked off) egy egyszerű vésés nyomán”, és az elsődleges jelölő a test mint tárgy: mindezt Lacan a vadászat metaforájával írja le.15  Vagyis – félig-meddig tudatosan – a tetoválás gyökereinek óceániai szellemiségével ellentétben, ahol a testen viselt jel a közösséghez tartozás, a matróz a gót betűs felirattal „kiszúr” (cutting off from comunity)16 a főszereplővel, ahogy ez a jel a regény szövegének végén visszatér majd.
Richard Wagner Művészet és forradalom című írásában a görög (férfi)szépséget állítja ellentétbe a keresztény képmutatással. Apolló „karcsú testét a tánccal, birkózással fejlesztette erőssé és széppé – írja –, életét vidám erőben éli át”.17 A test(iség) antik élvezete a német opera óriása szerint elveszett a Krisztus utáni Európában, mert míg a „görögöket a legifjabb koruktól kezdve arra nevelték, hogy ők maguk, testük, lelkük legyen művészi mintaképük és élvezetük”, addig „[t]eljesen harmonikus világegység kifejezése, mint amilyen a görög nép művészete volt, a keresztény Európa művészete nem lehetett, mert legbensőbb énjét gyógyíthatatlanul és összeegyeztethetetlenül szétdulta a lelkiismeret és életösztön, a képzelet és a való élet közötti küzdelem”.18
A regény lezárásában visszatérő tetoválás erősíti meg a matróznak az első oldal alapján előfeltételezett dekollektivizáló aktusát.
„Józsi hirtelen feltépte a dédnagyapám rongyos rabingét, hogy feltáruljon a hosszú rabság alatt csúful meglöttyedt mellkasbőrén a régi tetoválás.
– Hát ez mi? Véletlen?
– Nem. Nem azt jelenti.
– Nem azt kérdeztem, mit jelent! Most, amikor kimondom, hogy ez a tetovált felirat a titkosügynöki
nyilvántartási számod, figyelem az arcod, megrándul-e az igazság súlyától. Megrándult!
A dédnagyapám arcizma tényleg rángott. Idegesen mosolygott.
– Egy plakáton láttam először. Egy kiállítás plakátján. Olyan szépen mutatott” (407.).

A meggyilkolt ludovikás tiszt hamis igazolványával húsz évig („Gróf” kommunista fedőnév alatt) polgári jómódban élő Sanyi a művészet elragadó erejével próbálja kimagyarázni magát az 1956-os forradalom utáni koncepciós per során. Jane Caplan „dupla bőr” elméletét hozza elő a külsőség és a folyamatos belső meghasonlottság (a kommunista hűség és a hazaszeretet, illetve a vallásosság) konfliktusa, amely a bőr belső rétegeibe beszivárgott tetováló tinta képével analóg jelenséggé válik: paradox módon a konzumnőként dolgozó anya által a főszereplőbe belenevelt konzervativizmus még a fiatalon kommunistának álló fiú önállósodott élete során is tovább él. „A tetoválás permanenciája ellentmondásos módon egyfajta kvázi-halhatatlanságnak tűnik. Testünk a sejteken keresztül hét évente változik, de a tetoválás megmarad. (…) A bőr mint megadatott (makeshift) vászon minden hét évben megváltozik, minden egyes állapotában különböző médium a jel (image) megjelenítésére. A vizualitás folyamatosan változik, de a tetovált vizualitás változatlannak tűnik.”19
A Sanyi tetoválását újból leíró regényrészlet megelőlegezi a humboldti nyelvfölfogás vizualizációját:
„– Mi van ideírva? – tette az ujját a dédnagyapám tetoválására a fiatalabb nyilas, aki 1919-ben még nem is élt.
– Éljen a Szovjetunió, mi lenne – felelte a másik, aki nemcsak hogy élt 1919-ben, de vert is.
– Korántsem – jegyezte meg a dédnagyapám némi éllel.
– Ne pofázz, azt hiszed, nem ismerem fel a cirill betűt!
– Gót betű – replikázott a dédnagyapám némi éllel, mert erre a tényre mindig felvágott” (225.).
Wilhelm von Humboldt a nyelvek közötti különbséget a nemzetek világképe közötti különbségként értelmezte, amelyet különösen megerősít a cirill és a gót betűs íráskép közötti különbség. A világ fogalmi szerkezetének objektivitása Humboldt szerint „nem az objektumok eleve tételezett világában, hanem a nyelv interszubjektivitásában  – jelenség szintű kommunikáció és antropológiai nyitottság »párbeszédként« való egybekapcsolódásában – alapozódik meg”.20

Törzs és nemzet

„Január elsején a dédnagyapám szemben ült egy magyar királyi detektívvel, és az ingét gombolta, hogy megmutathassa híres összművészeti tetoválását a mellkasán. (…) A detektív a szót közelről, ujját a betűkön futtatva vizsgálta meg.
– Édes fiam, isteni szerencse, hogy nem internacionálé, éljen május elseje vagy általános titkos választójog van a bőrödbe tetoválva. Mert az egyet jelentene az azonnali beismerő vallomással. (…) – Gót betűk, mi? Rendesen meg van csinálva, de semmi ahhoz képest, amit Horthy ellentengernagy felkarján volt szerencsém megfigyelni – a detektív kissé lecsúsztatta a dédnagyapám válláról az inget, és mutatóujja gyengéd érintéssel dédnagyapám erőteljes mészároslegény vállaira rajzolt. – Itt látható egy óriási tigrisfej, hatalmas kardfogakkal itt és itt. Pálmalevelek és liánok övezik. Ugye nem csiklandós, mert most mutatom a girland útját: innen, a vállcsúcsból indul, aztán óriási kanyarokat téve eljut ide, egészen le, muszáj, megmutatnom. Ide, ni. Az egy pompás darab, kérem. De a magáét sem kell szégyellni, nem, ne gombolkozzék be” (141.).

Bodrogi Tibor etnológus – a nemzetközi megállapodáshoz igazodva – az angol tattoo szó eredetét James Cooknak tulajdonítja, aki 1769-ben óceániai, Tahitiben tett útja során figyelt fel erre a törzsi szokásra. A tetoválás legrégebbi hagyománya a predinasztikus Egyiptomból eredeztethető, de igen jelentős kultusza van Ázsiában is, Polinéziában, Milonéziában, Melanéziában, Indonéziában és Japánban.21 Az első hivatalos tetováló szalont David Purdy nyitotta 1870-ben Angliában, és 1880 körül kifejlesztették New York-ban az első elektromos tetováló gépet, aminek hatására a testdíszítés divattá vált a jómódú polgárság és az arisztokrácia körében.22
Egon Erwin Kisch, a „száguldó riporter” ragadványnéven elhíresült cseh újságíró készítette a leghosszabb hiteles leírást Horthy Miklós tetoválásáról. Kisch azt is elárulta, hogy az admirális egy intimebb helyen is viselt testbe varrott mintát, de azt babonás félelemmel takarta, mivel a Szent István hajó 1918. július 10-i elsüllyedése után szerencsétlenségtől tartott, ha felfedi.23  A riporter legendáját a tetoválás létezéséről több fénykép is megerősíti, többek közt a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum fotóarchívumában őrzött kép, amely a kenderesi birtok teniszpályáján készült.24

A regény elbeszélőjének újabb ironikus gesztusa, hogy Kisch leírását Horthy exhibicionizmusáról a fehér terrorista fantáziálásában állítja pellengérre, hiszen a fennmaradt forrásokban csak sárkányról és nem dzsungelből előbújó kardfogú tigrisről olvashatunk. Vince Hemingson szimbólumtára szerint az ázsiai kultúrában a sárkány nemességet, varázserőt, az átalakulás és a képzelet erejét, kitartást, hűséget, hatalmat és a megszokott dolgok fölé emelkedés képességét jelképezi.25
Mindazonáltal a matróz szubkultúra mára széles körben elterjedt neoprimitív szokását, a tetoválást mint testírást számos uralkodónál feltárták a történeti kutatások, Horthy mellett az osztrák Ferenc Ferdinándnál, az angol IV. Henriknél, VII. Edwardnál és V. Györgynél, a jugoszláv Alexandernél, a spanyol Alfonsónál, a dán IX. Fredericknél, az orosz II. Miklósnál, a német Vilmosnál. Bodrogi etnológiai kutatásai feltárták, hogy az európai uralkodók jellemzően jeruzsálemi zarándokútjukról visszatérve büszkélkedtek újjávarázsolt testükkel.26  A testvarrásnak ez az elterjedt hagyománya ilyen magas társadalmi rangú személyeknél a modern nacionalizmus fogalmának törzsi gyökereire is utalhat – nem véletlen, hogy a tetoválás a néprajzi kutatások részét is képezi.27

A kultúrtörténet evidensen képviseli azt az álláspontot, hogy a nacionalizmus nagyjából a XIX. században megkonstruált fogalom. Hannah Arendt, aki a totalitárius diktatúrák (szovjet rezsim, nemzeti szocializmus) elemzőjeként és kritikusaként szerzett nevet magának, ideológiailag megalapozottnak vélt oppozíciót állított fel az állam és a nemzet között: mert míg az állampolgárság nem tekinti szempontjának az etnikumot, addig a nemzet éppenhogy a kirekesztésre alkalmas eszme.28
Egészen más alapállásból vizsgálja az euroszubjektum fogalmát az idegenségtapasztalat produktív dialógusjellegét előtérbe állító (irodalmi) hermeneutika: az Európán kívüli világ megismerését olyan párbeszédként érti, amely után egyik fél sem marad ugyanaz, aki korábban volt. A Horthy-korszak kultuszminisztere, Klebelsberg Kunó által,  Tormay Cécile  főszerkesztésében elindított Napkelet folyóiratot máig perifériára szorító Nyugat témát érintő értékrendjéről így fogalmazott Kulcsár Szabó Ernő: „ez a kérdezésmód elsősorban az   individualizáció  értelmezéshorizontjában állítja elénk az embert, éspedig elsősorban olyanként, mint aki egyszerre tárgya és alanya, terméke és előállítója is a kulturalitásnak. Persze, nem kizárólag ez az individualizációs kultúraértelmezés uralta a század első évtizedeit. Hiszen többek között épp azok a tipológiai vizsgálódások tették láthatóvá az euroszubjektum történeti-antropológiai  konstitúcióját, amelyek Frazer és Frobenius között kifejezetten idegen és távoli kultúrák kollektív karakterjegyeinek a feltérképezésére vállalkoztak.”29

Szécsi Noémi regényében a törzsi hagyományokra egyetlen utalás történik, az 1956-os bécsi emigráció transzgresszív akciójának leírása:
„Állatias üvöltés hallatszott a háttérben. A tömeg szétnyílt, és látni lehetett, hogy a kör közepén vörös zászlót égetnek, Lajos cimborája még ott markolta a gyufásdobozt. S mivel a szovjet zászló vékony anyagú, vagyis túl gyorsan elégne, rádobáltak pár Rákosiés Kádár-képet, meg az új pártlapot, a Népszabadságot is, hogy jobban lángoljon. Akik későbben érkeztek, hoztak néhány példányt magukkal Magyarországról. Az emberek artikulátlanul éljeneztek a törzsi szertartáshoz” (314.).

IRODALOM

Arendt, Hannah: A törzsi nacionalizmusról. Jobbágy József ford. Létünk, 1992/2?3. 116?128. Arp, Robert (ed.): Tattoos: I ink, therefore I am. Chichester, 2012, Wiley-Blackwell.
Balázs Géza: A tetoválás és a tetovált szövegek magyar néprajzi kutatása. In Petőfi S. János (szerk.): A multimediális kommunikátumok szemiotikai textológiai megközelítéséhez. Szeged, 1994, Juhász Gyula Tanárképző Főiskola. 69?83.
Bangha Béla: Istenhit és istentagadás. Budapest, 1923, Magyar Kultúra.
Bodrogi Tibor: A tetoválás etnológiája. A személyi művészet és műfajai. Forrás, 1987/3. 110?143.
Danto, Arthur C.: A közhely színeváltozása: művészetfilozófia. Sajó László ford. Budapest, 2003, Enciklopédia.
Hemingson, Vince: Tetoválás – a testdíszítés művészete. Budapest, 2009, Gabo.
Kafka, Franz: Az átváltozás. Válogatott elbeszélések. Budapest, 1992, Európa.
Kisch, Egon Erwin: Tetoválásaim (Részletek). Tandori Dezső ford. Forrás, 1987/3. 53?57.
Kovács Ákos: A (test)művészet örök, avagy: Bevezetjük a tetoválást. Forrás, 1987/3. 2?26.
Kulcsár Szabó Ernő: A Nyugat kultúrafogalma és kulturális orientációja. Alföld, 2009/2. 44?55.
Németh Zoltán: Az identitás ellentmondásai. Alföld, 2007/12. 107?111.
Steward, Samuel M.: Bad Boys and Tough Tattoos. A Social History of the Tattoo with
Gangs, Sailors and Street-Corner Punks 1950?1965. London?New York, 1990, Harrington Park Press.
Solymos Katalin: A tetoválás módozatai. Forrás, 1987/3. 59?65.
Talmadge, Eva – Taylor, Justin: The Word Made Flesh: Literary Tattos from Bookworms Worldwide. Harper Perennial, New York.
Tormay Cécile: Bujdosó könyv. Szeged, 2009, Lazi.
Wagner, Richard: Művészet és forradalom. Gy. Alexander Erzsi, Radvány Ernő ford. Budapest, 1914, Révai.

Jegyzetek:

1 Solymos Katalin: A tetoválás módozatai. Forrás, 1987/3. 61.
2  Steward, Samuel M.: Bad Boys and Tough Tattoos. A Social History of the Tattoo with Gangs, Sailors and Street-Corner Punks 1950?1965. London?New York, 1990, Harrington Park Press.
3 Solymos: i.m. 62.
4 Taliaferro, Charles – Odden, Mark: Tattoos and the Tattooing Arts in Perspective. In Arp, Robert (ed.): Tattoos: I ink, therefore I  am. Chichester, 2012, WileyBlackwell. 9.
5 Baltzer-Jaray, Kimberly – Rodriguez, Tanya: Fleshy Canvas. The Aesthetics of Tattos from Feminist and Hermeneutical Perspectives. In Arp, Robert (ed.): Tattoos, i. k. 38?50.
6 Magyarul ld. pl.: Danto, Arthur C.: A közhely színeváltozása: művészetfilozófia. Sajó László ford. Budapest, 2003, Enciklopédia.
7 Steward: i.m. 45?80.
8  Ellis, Juniper: How to read a Tattoo and other Preilous Quests. I Tattoo myself, therefore I will commit Murder. Arp, Robert (ed.) Tattoos, i. k. 14?26.; Woods, Simon: Writing on the Body: The Morality of Modern Tattoo. In Arp, Robert (ed.): Tattoos, i. k. 206?218.
9  Miori, Daniel: To Ink, or no to Ink: Tattoos and Bioethics. In Arp, Robert (ed.): Tattoos, i. k. 193?205.
10 Vő. Butler, Judith: A paródiától a politikáig. In uő: Problémás nem. Berán Eszter, Vándor Judit ford. Budapest, 2006, Balassi. 246.
11   Kafka, Franz: A fegyencgyarmaton. Szabó Ede ford. In uő: Az átváltozás. Válogatott elbeszélések. Budapest, 1992, Európa. 83., 86.
12 Butler: i.m. 243.
13   Németh Zoltán: Az identitás ellentmondásai. Alföld, 2007/12. 108.
14 Uo.
15  Lacan, Jacques: The Four Fondamental Concepts of the Psycho-Analysis. (trans.) Sheridan, Alan. New York, 1978, Norton. 141.
16   Taliaferro, Charles – Odden, Mark: Tattoos and the Tattooing Arts in Perspective. In Arp, Robert (ed.): Tattoos, i. k. 17.
17  Wagner, Richard: Művészet és forradalom. Gy. Alexander Erzsi, Radvány Ernő ford. Budapest, 1914, Révai. 37., 42.
18 Wagner: i.m. 45., 55.
19 Caplan, Jane: „National tattooing”: The tradition of tattoing in niene-teenth century. In uő: (ed.) Written ont he Body: The Tatto in EuropeanY and American History. New Jersey, 2000, Princeton. 161.; Vö. Taliaferro, Charles – Odden, Mark: Tattoos and the Tattooing Arts in Perspective. In Arp, Robert (ed.): Tattoos, i. k. 11.
20  Bengi László: Nyelv, stuktúra, megértés. Wilhelm von Humboldt nyelvfölfogása nyomán. In Szegedy-Maszák Mihály – Hajdu Péter (szerk.): Romantika, világkép, művészet. Budapest, 2001, Osiris. 145.
21  Bodrogi Tibor: A tetoválás etnológiája.  A  személyi  művészet és műfajai. Forrás, 1987/3. 111.,
113.; ugyanezt a történeti adatot erősíti meg: Taliaferro, Charles
– Odden, Mark: Tattoos and the Tattooing Arts in Perspective. In Arp, Rober (ed.): Tattoos: I ink, therefore I am. Chichester, 2012, Wiley-Blackwell. 5.
22 Bodrogi: i. m. 140.
23   „Életem legszebb tetoválását Horthy admirálison láttam: a zöldben-aranyban pompázó sárkány beborította mellkasa bal felét. Horthy naponta megjelent a polai tengerészfürdőben, és a trikója bal pántját leengedte, hadd lássa mindenki a csodás rajzolatot; körül is vették mindig, fiatal tengerésztiszteknek és  a fürdővendégeknek magyarázta
„megannyiszor csaknem ugyanazokkal a szavakkal a részleteket” – Kisch, Egon Erwin: Tetoválásaim (Részletek). Tandori Dezső ford. Forrás, 1987/3. 56.
24  Kovács Ákos: A (test)művészet örök, avagy: Bevezetjük a tetoválást. Forrás, 1987/3. 9.
25 Vö. Hemingson, Vince: Tetoválás – a testdíszítés művészete. Budapest, 2009, Gabo.
26 Bodrogi: i. m. 138.
27 Balázs Géza: A tetoválás és a tetovált szövegek magyar néprajzi kutatása. In Petőfi S. János (szerk.) A multimediális kommunikátumok szemiotikai textológiai megközelíté séhez, Szeged, 1994, Juhász Gyula Tanárképző Főiskola. 69-83.
28 „A  nacionalizmus lényegében az állam elfajulásának a kifejeződése, melynek  során  az a  nemzet  eszközévé silányul, miközben az állampolgári azonosulást   felváltja   a   nemzeti közöséggel való identifikáció.” Hannah Arendt: A törzsi nacionalizmusról. Jobbágy József ford. Létünk, 1992/2?3. 116?128.
29 Kulcsár Szabó Ernő: A Nyugat kultúrafogalma és kulturális orientációja, Alföld, 2009/2,