Steinmacher Kornélia Nóra: Elveszített világok (Egressy Zoltán Százezer eperfa című kötetéről)

Egressy Zoltán Százezer eperfa című re­gényében a huszonegyedik század elején, advent első vasárnapján a margitszigeti narancseperfa alatt öt, egymás számára már nem ismeretlen ember útja kereszte­zi egymást, amikor egy emberi életeket kioltó és hatalmas károkat okozó vihart követően beáll a szélcsend az egész Kár­pát-medencében.

Senki sem tudja, hogy meddig tarthat ez az állapot, és hogy pontosan milyen következményekkel fog járni: azonban minden szereplő gon­dolataiban az egész regénycselekmény ideje alatt ott az egyre erősödő sejtelem: hogy a szélcsend végleg élhetetlenné te­szi ezt a vidéket, és talán mindannyijuk halálát okozza.

E sejtés s a kialakuló rendkívüli ese­mények hatására a szereplők megkísérlik a régi kapcsolatok rendezését és újak ki­alakítását: kimondva-kimondatlanul úgy érzik, hogy kaptak még egy utolsó esélyt a boldogságra a különös találkozásuk ál­tal. Az elmúlás fenyegető közelségében felerősödik bennük a tettvágy, a változta­tás igénye. De az egyre bővülő, abszurd módon bonyolulttá váló kapcsolati háló által sűrűsödő konfliktusok, múltbeli sérelmek s a szélcsend következtében ki­alakuló körülmények megnehezítik ezt. Ami azonban végleg ellehetetleníti a vál­tozást vagy a tartós kapcsolatok kialaku­lását, az a szereplők alaptermészetéből, személyiségéből ered: nem elég bátrak, nem rendelkeznek igazi meggyőződés­sel, nem képesek igazán másokhoz kö­tődni, másokban megbízni és másokért kiállni. A múltban ragadva, a jövőjükért aggódva nem képesek megélni a jelent, ugyanakkor tetteik és döntéseik pilla­natnyi benyomások eredményei, s nem számolnak a korábbi tapasztalatokkal vagy a következményekkel. Önmagukat is becsapva mindig másra hárítják a fele­lősséget.

A regényvilág mikro- és makroszint­jén is csak a folyamatos egymásra muto­gatás, a másik gyanúsítása, felelősségre vonása figyelhető meg. Egyre abszur­dabb ötletek támadnak azzal kapcsolat­ban, hogy kik vonhatóak felelősségre a beálló szélcsend és az annak következté­ben kialakuló drasztikus környezeti vál­tozások – a Kárpát-medence lassú sül.­lyedése, kiszáradó folyók, sűrű szmog – miatt. Az egész Kárpát-medencét érintő változás valójában Magyarország területén válik igazán tarthatatlanná az aktuális politikai vezetők magatartásá­nak következtében. A vezető elit elhárít­ja a külföldi segítség bármiféle formáját, s még a kialakuló állapotok mögött is a külföldiek ármánykodásaikat vizionál­ja. A látszat kedvéért azért szerveznek egy konferenciát, de az országba érkező szélszakembert már megfigyeltetik, zak­latják. Mindeközben pedig hosszú ideig nem nyilatkoznak, nem tájékoztatják a sajtót a terveikről, de folyamatosan til­tó rendeleteket vezetnek be. Tényleges óvintézkedések helyett, melyek az egész nemzetet érintenék, a szűk vezetői réteg evakuálásának tervét készítik elő vég­szükség esetére, valamint lépéseiket az befolyásolja, hogy a kialakuló helyzetben éppen milyen lehetőséget látnak a politi­kai karrierjük egyengetésére. A vezetők magatartására érkező válaszreakciók hi­ánya vagy formája sem rejt megoldást. A szervezetlen, tömeges megmozdulások sem jutnak eredményre: a végítéletet hir­dető, utcán felvonuló vallási fanatikusok szónoklatai s az utcai zavargások csak elmélyítik a pánikot. A tényleges, átgon­dolt tettek hiánya, a tragédiából is hasz­not húzó csoportok öncélú magánakciói, főképp a médiában fennálló viszonyok s az életkörülmények folyamatos romlása következtében – a szmog miatt többek között fokozatosan leáll a közlekedés, betiltják a szabadban sportolást, az aszt­más betegek állapota rosszabbodik – a magyarországi közhangulaton egy bizo­nyos idő után ugyanúgy elhatalmasodik az elemi bizalmatlanság és lehangoltság, mint a történet előterébe helyezett, ele­fántcsonttornyaikba zárkózó szereplők lelkében. „Mindenkit megcsapott a sűrű méreg, egyenként kísérelték meg átgon­dolni a történteket, a pillanat diktálta logika szerint haladnak az események, vagy már ez sem igaz, szétesések és át­alakulások zavarják össze a statikus­ságot, mintha dőlne szét minden, bizo­nyosságról egyik változás esetében sincs szó, és még tovább is kavarodhatnak a szálak, látjuk már, a nem sikerülés vagy inkább az elbizonytalanodás regénye ez, bár a túlélésé is lehet még” (350.).

A regény kulturális utalásai pedig az olvasót is bizonytalanságba sodorják: a szerző eltérő módon ad támpontokat ahhoz, hogy ezek felismerhetőek legye­nek. A konkrét utalások, a többféleképp is értelmezhető megjegyzések, ismert és kevésbé ismert művek szövegszerű be­idézésének köszönhetően a befogadó a populáris és a magas kultúra elemeinek áradatában találja magát. Mintha ez a kulturális kontextus feltételezne egyfajta beavatottságot, ezzel szemben azonban a regényben a nagy hangsúlyt kapó speci­ális, érdekes időjárási vagy az időjárás­hoz valamilyen kapcsolatban köthető jelenségek – például: passzátszél, köd okozta jelenségek a Grand Canyonban vagy a hidegpárna-jelenség bemutatása – leírásai ismeretterjesztő jellegűek, min­dig világos és érthető magyarázat kö­tődik hozzájuk. A szélcsenddel sújtotta terület „szeles” ismertetői által ökológia és irodalom összekapcsolhatóságának, kapcsolatának egy mintapéldájává válik ez a regény: az irodalmi szöveg így más tudományterület számára is hasznossá, értékessé válik, mert természeti jelensé­gek ismertető jellegű, érdekes és változa­tos leírásainak hordozója. Ugyanakkor egyben ez a regénybeli jelenség úgy is értelmezhető, hogy ebben a teremtett vi­lágban csakis az időjárási jelenségekről lehet nyíltan, őszintén és érthetően be­szélni: így ha valaki az átlagnál többet ért meg a zajló folyamatokból, tehát kevésbé manipulálható, akkor minden más eset­ben el kell hallgatnia a véleményét, ha háborítatlanul akar élni.

A regény világában nyelvi szinten a bizonytalanság az egyre áradó, barokkos körmondatok tobzódásában, az ezzel kontrasztba állítható szűkszavú, töre­dékes párbeszédekben és a narrátori ki­szólások sajátosságaiban jelenik meg. A narrátor nem mindentudó, sok esetben ő is csak találgat a sokak számára cso­daként is értelmezhető eseményeket il­letően. A narrátor folyamatosan korrigál: tényszerű megállapításokat, bizonyossá­goknak tűnő kijelentéseket módosít. Az események, a kapcsolatok alakulására tett előzetes utalásokat a narrátor saját­jaként, hosszan kifejtve adja elő, ame­lyek mellett gyakran szerepelnek olyan kitételek, amik végül az állítások helyett érvényesülnek. Ez azonban elsősorban nem saját tudásának, hanem a szereplők ismereteinek hiányát, bizonytalanságait tükrözi. A narrátori szólam hagyja, hogy a rejtély rejtély maradjon: nem fedi fel a szélcsend okát, s a regény más, apróbb titkait is késleltetve bontja ki. Ezekben a narrátori megoldásokban lesznek iga­zán hatásosak az eseményekben bekö­vetkező fordulatok, a szereplők reakciói. Ugyanakkor Egressy regényének legerő­sebb és egyben leggyengébb pontja is ez a nagyon összetett, megbonyolított nar­rátori szólam. Ezek a folyamatos variálá­sok egyszerre tudnak izgalmasak lenni, ugyanakkor meg is akasztják a történet lendületességét. Ebben a tekintetben a szerző túlírja a történetet, belefelejtkezik az általa megalkotott csavarokba, s így egyes helyeken a történet vontatottá vá­lik.

Ahogy arra a narrátor is utal, a pá­nikszerű, kétségekkel teli, hiábavalónak tűnő várakozás, a tehetetlenségnek és az örökös csalódásoknak a megtapasz­talása, a fennálló állapot idejének bi­zonytalan hossza éles kontrasztot alkot a cselekmény idejének megfeleltethető szakrális ünnepi időszak funkciójával és hagyományával. Az adventi időszak a reményteljes várakozás, a bűnbocsánat, a bűnbánat ideje a keresztény hitvilág­ban, ahol a várakozás időtartalmát és a változás végkimenetelét nem kíséri sem­mi kétség, félelem. Ez az éles ellentét: az adventi időszak állapota, ennek az első számú vezető beszédében történő pateti­kus-ironikus kifejtése és a tényleges ma­gyarországi állapotok bemutatása abba az irányba mutat, hogy transzcendens okok, magyarázatok helyett az abszurd fogalma felől érdemes megközelíteni a történetet: Beckett Godot-ra várva című drámájának és Kafka  Az átváltozásá­nak alaphangulatát idézi meg a regény: a bizonytalan és tehetetlen várakozás és a megmagyarázhatatlan, csak átme­neti és drasztikus változást nem hozó (át)változás tekintetében. Minden olyan regénybeli jelenet vagy elem  – Juli egy­kori látnoki képességei, ezzel együtt az angyalok létezésének kérdése,  a Szentlé­lek és a szél kapcsolata, II. János Pál pápa temetésének egy különös mozzanata, bibliai idézetek –,  ami a regény transz­cendens jellegére utalhat, valójában csak mint elmesélt történet, kinyilatkoztatott vélemény, múltbeli esemény van jelen a szövegben. És semmi hasonló nem érvé­nyesülhet, nem megy végbe ténylegesen a megteremtett világban. A regény jele­ne csak elvakult fanatikusok, hit nélkül elmormolt imák és véletlenként értelme­zett jelenségek terepe. Az ironikus val­lási vonatkozások kudarcos értelmezési kísérletek vagy a haszonlesés újabb vari­ánsai. Ugyanakkor a transzcendencia hi­ánya nem jelenti annak tagadását. Egres­sy Isten nélküli világával nem egy ateista vagy egy panteista álláspontot képvisel, hanem egy olyat, ahol a hitüket elvesztett emberek élnek: „másrészt hova szaladtak volna egy Isten nélküli világból vagy egy Isten lelke nélküliből, miközben érdemes tartózkodni attól, hogy a teremtőt valami természeti jelenséggel azonosítsuk, nem tanácsolták már a biblia szerzői sem, mi­ért alacsonyítanánk le, van nyelv ugyan­akkor, amelyben a lélek és a szél ugyanaz a szó, rendben, akkor nem Istent, csak a lelket, jobb-e így, nem kisebb dilemma” (120.). A hit elvesztése, feladása általános érvényű: egyaránt érinti az ideológiák­ban, az elvekben, a közösségi összetar­tozásban, a szerelemben, a szeretetben való hit elvesztését is. Az igazi szeretet csak a Frodó gúnynévre hallgató sze­replő emlékében él: nagymamája mese­mondásának és halálának felidézésekor a szereplő azzal szembesül, hogy ettől az asszonytól kapott utoljára őszinte és fel­tétlen szeretetet. „Eltűnt, elmúlt minden és mindenki, ami és aki akkor vele volt, nincsenek sehol, elfújta az egészet a szél, az idő elnyelt mindent, ami a világot egy­kor kerekké tette, visszahozhatatlanul rá­adásul, és minden a nagymama halálával kezdődött, ott siklott ki a világ” (188.). Nagyanyja halálával Frodó számára is kiveszett a világból a biztonság és a bizo­nyosság megtapasztalásának lehetősége. Nincs mibe kapaszkodni. Illetve mégis: egy eperfa épp arra elég, hogy az ember túlélje a vihart. A margitszigeti eperfa sok-sok évvel ezelőtt kiállta a próbát: túl­élte a hatalmas árvizet: gyökerei mélyen nyúlnak le a földbe. De az emberek, akik belé kapaszkodnak, elvesztették a saját fogódzóikat: a régi, egykor volt világok bizonyosságai ugyanúgy elérhetetlenek számukra, ahogy a befogadó sem talál­hatja fel magát teljességében a kulturális utalások rengetegében. E múlt és jövőkép nélküli emberek kilátástalansága, ami a regény alaphangulatát is meghatározza, már túl van az abszurdon vagy a fikción: mi magunk is átérezzük, megtapasztal­hatjuk ezt.

Egressy Zoltán Százezer eperfa című regényében az emberi lélek minden le­hetséges módon alámerül a sötétségbe. Az apokalipszis ígérete végig Damok­lész kardjaként lebeg a Kárpát-medence felett. De a világ vége nem jön el. Ma­gyarország nem lesz legendává, egy­szervolt, mesebeli Atlantisszá, a halál­ban egy szereplő sem magasztosulhat fel: s a túlélésben veszik el és számoló­dik fel végleg minden. Csak a szél szü­letik újjá.

(Egressy Zoltán: Százezer eperfa. Euró­pa, Budapest, 2014, 380 oldal, 3490 Ft)