Liszka József: Hintókában és másutt (naplójegyzetek)

1.
Hintókának hívjuk a kertünkben, a mogyoróbokrok árnyékában felállított hintaágyat, kedvelt nyári olvasóhelyemet. Az alábbi jegyzetek részben ottani olvasmányaim kap­csán születtek, de mindenképpen a 2014-es esztendő hintókás időszakához kötődnek.

„…würdest gern Brandung sein,
endest als Gischt.”
(Konstantin Wecker)

2014. 6. 22. (Keszegfalva)
Heller Ágnes Olvasónaplóját olvasva az embernek olvasni támad kedve. Nem feltétlenül őt (nem mindig rokonszenves), de persze őt is, ám még inkább az álta­la prezentált és nem prezentált könyveket. Ha nem is bárminek, de mindenképpen valaminek az olvasására sarkall. Ha ez volt a célja, már elérte. Amúgy meg nyilván nem mérce, nem valamiféle kánon ez a könyv (pontosabban: könyvek, hiszen itt van a második kötete is), hanem olykor véletlenszerű, olykor tudatos olvasások szubjek­tív lenyomata.
Olykor (sokszor!) dicsekszik, noha ezek a dicsekvések lehet, hogy csak nekem, a peremre szorultnak tűnnek (irigység!) annak. Amikor arról beszél, hogy „gyatra nyelvtudásom csak négy nyelvre futja”, nekem ez is kérkedésnek tűnik. Holott négy nyelvre még az én (tényleg!) gyatra nyelvtudásom is futja. Mondjuk a szlovákot és csehet lecserélném angolra és franciára, de hát ez van… Közben Thomas Bernhardot magyarul olvassa, állapítom meg nem kis kajánsággal. Pedig én is így olvastam: Icu­tól kaptam ajándékba az Önéletrajzi írásokat, s noha először fanyalogtam (amit tudok, valóban eredeti nyelven szeretem olvasni), de aztán el kellett ismernem: nagyon jó a fordítás. Ha nem tudtam volna, ki a szerző, a stílus alapján így is rájöttem volna. No, jó, ennyire nagyképűek azért ne legyünk, s fogalmazzunk inkább így: rájöhettem volna. Viszont most megint kedvet kaptam ahhoz, hogy Bernhardot olvassak: németül.
***

Olvasni lenne jó, büntetlenül. No, de most éppen az oberammergaui konferenciára való felkészülés kellene, hogy lekössön… És mindig van valami. Valami fontosabb (van-e az olvasásnál fontosabb?), valami kötelező…
***
Valóban úgy van ez: idegen nyelven az ember nem azt mondja, amit akar, hanem amit tud. Viszont, ha belegondolunk, hasonlóan van ez az anyanyelvvel is.
***
És most nem tudom, honnan, eszembe jutott egy beszélgetésem Dömötör Teklával. Fogalmam sincs, mikor lehetett, talán az államvizsgán (ahol persze nem remekel­tem), vagy már utána valamikor. Olykor be szoktam ülni trécselni Tekla nénihez, s lehet, hogy ez valamiféle búcsúlátogatás volt? Mindenesetre tanácsokkal, szakmai tanácsokkal látott el. Nem emlékszem, hogy bármikor máskor mondott volna ne­kem hasonlóakat. Azzal kezdte, hogy most hazamegyek, s be kell hogy lássuk, szak­mailag eléggé el leszek ott zárva a tudomány nemzetközi vérkeringésétől (Istenem, eszemben sem volt akkor a nemzetközi vérkeringés! Magyar tudományt akartam csi­nálni, magyarul!). Szóval, hogy ne vesszek el teljesen, azt tanácsolja, hogy figyeljem a szovjet néprajz eredményeit (mert, oroszul, ugye, a szlováknak is köszönhetően jól beszél? – nézett rám. Hogyne – válaszoltam nem sok meggyőződéssel). Szóval az oroszok nagyon figyelik a nyugati néprajz legfontosabb eredményeit is, és rajtuk keresztül megtudhatom, mi újság a nagyvilágban… Ezt akkor, abban a pillanatban elfelejtettem. Mondom: az én tervem a szlovákiai magyar néprajz fellendítése volt, magyar nyelvű tudományosság kialakítása Szlovákiában. Mindeközben még csak a szlovák vagy a cseh néprajz eredményeivel sem számoltam, nemhogy az oroszok segítségével informálódjak, mondjuk a dél-amerikai néprajzi irányzatokról.
És most, csaknem harmincöt év elteltével jutnak eszembe Dömötör Tekla szavai. Mennyire igaza volt! Ha már akkor elkezdtem volna tájékozódni legalább a szom­széd népek néprajzi eredményei iránt, Istenem, mennyi fölösleges kínlódástól kímél­hettem volna meg magamat! Igen, az okos az, aki más kárán tanul. Vagy meghallgat­ja mások, a bölcsebbek tanácsait.

2014. 6. 23. (Keszegfalva)
Este, elalvás előtt beleolvastam Bernhard önéletrajzi kötetébe. Mit mondjak? Közhe­lyes, de alig tudtam letenni. Valóban nagyon jó ez a fordítás, de én azért szíveseb­ben olvasnám eredetiben. A magyar nyelv hajlékony ugyan, sok mindenre alkalmas, de az összetett német mondaszerkezeteket legfeljebb imitálni tudja, pontosan vis.­szaadni nem. Ott vannak az elváló igekötők: mondjuk az abschreiben esetében. Egy szép összetett mondatban, amely, teszem azt, azzal kezdődik, hogy Der Ich-Erzähler schreibt… szinte fizikai gyönyört okoz, amikor a végén, tekervényes – gondolatjelek és/vagy vesszők közé szorított – mellékmondatok után, diadalmasan koppan az ab. Ezt a magyarban nem lehet visszaadni. Mark Twainnek van egy szatírája, amelyben a szörnyűséges német nyelvről értekezik, és éppen egy ilyen típusú mondatot mu­tat be. Pedig ez pont, hogy nem schrecklich, hanem igenis gyönyörű. Utánakerestem, Twain a következő mondatot idézi:
„Die Koffer waren gepackt, und er reiste, nachdem er seine Mutter und seine Schwestern geküsst und noch ein letztes Mal sein angebetetes Gretchen an sich gedrückt hatte, das, in schlichten weißen Musselin gekleidet und mit einer einzelnen Nachthyazinthe im üppigen braunen Haar, kraftlos die Treppe herabgetaumelt war, immer noch blass von dem Entsetzen und der Aufregung des vorangegangenen Abends, aber voller Sehnsucht, ihren armen schmerzenden Kopf noch einmal an die Brust des Mannes zu legen, den sie mehr als ihr eigenes Leben liebte, ab.”
Twain persze kitűnően beszélt és írt németül, és szerette is Goethe nyelvét!

2014. 6. 24. (Budapest)
Pontosabban a vonatban, Budapest felé zakatolva. Heller könyvét hoztam ma­gammal, nos, ez is az a típus, amit nem lehet letenni. Miközben olyan könyvekkel foglalkozik, amelyeknek a zömét, nota bene: a szerzőjét sem ismerem. Emlékeztet a  Literarisches Quartet legjobb darabjaiból készült, mintegy ezeroldalas válogatásra. Azt is egy nekifutásra faltam fel. Igaz, hogy az ott tárgyalt művek kilencvenöt száza­lékát elfelejtettem, de valami azért nyilván megmaradt bennem. Például Murakami neve. Ott olvastam először, aztán könyvesboltokban, itt-ott látom, most Heller is fog­lalkozik két regényével, de még semmit nem olvastam tőle. Pótolni!
***
Reggel megálltam, hogy a bíróságon erkölcsi bizonyítványt kérjek (kell az oktatói pályázathoz); a kapuban a rendőr megállít, s azt kérdezi, hogy van-e nálam fegyver? Először a kérdést sem értettem. Majd, amikor megismételte, elképedve mondom: fehegyveheer? Náhálaham…?! Látva megbotránkozott arcom, nevetve továbbküld.
***
(OSZK) Az utóbbi időben úgy járok-kelek Magyarországon, mintha valami ellensé­ges övezetbe merészkedtem volna (kivétel az OSZK, ahol – még mindig – otthon érzem magam). Viszont kellemes meglepetések is érik az embert. Icu már régóta próbálja beszerezni a Papírhíd című, Scheiber Sándor 100. születésnapjára kiadott tanulmánykötetet. Már jómagam is kerestem az Atlantiszban, de mondták, hogy kilátástalan. Aztán a könyvheti standjukon Icu ismét rákérdezett, persze ugyanazt a választ kapta. Közben egy másik vásárló (kb. vele egyidős hölgy) megszólalt, hogy neki megvan, már elolvasta, és szívesen odaadja. Megbeszélték, hogy az Atlantiszba ma megyek el érte. A könyv valóban ott volt, pénzt nem kér érte az ismeretlen as.­szonyság, csupán azt szerette volna megtudni (az eladókon keresztül, merthogy vele személyesen nem találkoztam), miért érdekli Icut ez a kötet. Hát, elmeséltem érdek­lődési körét, és hagytam egy névjegykártyát, hátha valamikor, egyszer viszonozni tudjuk a nagyvonalúságát!
***
(Ismét a vonaton, de már hazafelé.) Nem állítom, hogy teljesen fölösleges lett volna az OSZK-ban eltöltött szűk három óra, de hát – lássuk be! – csodákat nem tehettem. A Déliben viszont maradt még egy kevés időm a vonat indulásáig, s felfedeztem egy egész jó (válogatott könyveket kínáló, rendezett) antikváriumot. Sok mindent meg tudtam volna itt venni, ha már nem lennének meg, vagy lenne helyünk a raktározás­ra. És időm az olvasásra. Persze. Ördögh Szilveszter Koponyák hegyének nem tudtam ellenállni. Annak idején húsz forintért vehettem meg (most nyolcszázat taksált), de­dikálva is volt, de kölcsönadtam egykori újpalotai házinénimnek, s azóta nem láttam. Sem a könyvet, sem Ili nénit.
Most látom, a rokonszenves antikvárius hölgy egy kártyanaptárt is belehelyezett az egyik könyvbe. Nos, Stúdium antikvárium az intézmény böcsületes neve, az árvízi hajóst ábrázoló kép látható rajta, és egy Széchenyi-idézet: „Akit magyarnak teremtett az Úristen és nem fogja pártját nemzetének – nem derék ember.”
Hm. Én nem gondolnám, hogy a magyarokat (vagy szlovákokat, németeket stb.) az Úristen teremtené. Ez beleszületés egyrészt, persze, de egyéni elhatározás, döntés kérdése is. A szerencsés, ha az embernek élete során nem kell máshogy határoznia: az maradhat, aminek született. Viszont az ellenkezője sem feltétlenül tragédia.
***
Aminek még nagyon örülök, Szabó Magda: Megmaradt Szobotkának című könyve. Már régóta meg szerettem volna szerezni, ám ne kapkodjunk! Olvassunk olyan bő­szen, mint Heller Ágnes, de ne kapkodva. Végezzük ki először is az Olvasónaplót! Már nincs sok hátra…
***
(Már itthon). Szóval ez a Heller Ágnes igen meghozta az olvasni való és naplóíró ked­vemet. A vonatban végeztem vele, s rögtön neki is estem Szobotkának. Olvasásilag tehát jó nap volt ez a mai.
A vonatban már elraktam a laptopot, s nem volt kedvem ismét előszedni, amikor a következő kép tárult a szemem elé. Valahol Budapest külterületén, a sínek mellett ült egy pofa egy kiszuperált nyugágyban, fölötte a fák között kihúzott ponyva, hogy az esőtől védje, és olvasott. Első ránézésre mintha valamilyen üdülő lenne, de eléggé életszerűtlen, hogy valaki azon a helyen, és esőben üdülve olvasson. Hajléktalan volt az istenadta, s elgondoltam: eljön az idő, amikor már csak ők fognak olvasni. Leg­alábbis könyvből. Ehhez nem kell villanyáram, nem kell semmilyen, mégoly olcsó berendezés sem, csak egy, manapság egyre könnyebben beszerezhető könyv.
Csak egy könyv.

2014. 6. 25. (Thiersee-Kirchdorf)
Kufstein közelében, egy panzióban töltjük a mai éjszakát. Útközben lényegében csak Salzburgban álltunk meg, tán két órára. Rövid séta a városban, könyvesbol­tok. Bernhardot kerestem, a Die Autobiographiet, de nem jártam sikerrel. Egyébként szinte minden műve kapható, úgy látszik, a mai salzburgiak büszkék rá (vagy ép­penséggel üzletet látnak benne), arra, aki – írásai szerint – gyűlölte ezt a várost. Nem tudom megítélni (bár Bernhard mindent és mindenkit gyűlölt; attól tartok, emberként nem lopta volna be magát a szívembe, íróként viszont nagyon), szóval nem tudom megítélni Salzburgot (szerethető vagy gyűlölhető?), először meg kel­lene ismernem.
***
Lefekvés előtt rövid séta a faluban: szép, rendezett, egy alpesi tó partját körbeölelő üdülőtelepülés. Temető: a sírköveken csak német nevek. Nem is emlékszem rá, hogy jártam volna Közép-Európában etnikailag ennyire homogén településen. Semmi Vondracek, semmi Petrocelli. Csak és kizárólag Ritterek és hasonlóak. Pedig egy pofa, akinél korábban érdeklődtem szálláshelyünk után, nagyon bevándorlónak nézett ki. A panzió tulajdonosa viszont a nagybátyja… Aki meg Ritter.
***
Havas Krisztus-kereszt az erdőn… Ez a kép tárulna elénk szobánk ablakából, ha tél és hó is lenne… De így is megkapó.
***
Úti olvasmányul (noha tegnap este már rendesen belemélyedtem Szobotkába) a jóval kisebb és könnyebb Ördögh Szilveszter-kötetet hoztam magammal. Itt az ágyban most azt kezdtem olvasni, ahelyett, hogy a holnaputáni előadásomra készülnék.

2014. 6. 26. (Thiersee-Kirchdorf)
Már semmire nem emlékszem a Koponyák hegyéből, egy fura szóhasználat viszont bevillan: „megmosom a lábod”. Ez már 1976-ban is zavart, s most is kakukktojásnak tűnik a szövegben. Semmi más.
***
Az ágy rövid (tán 180 cm lehet), éppen csak végigérek rajta, ami alvás közben nem kényelmes. Eszembe jut, hogy a napokban hallottam valahol egy olyan börtönről, amelyben a cellák belmagassága 150 cm. Micsoda kegyetlenség!
***
(Oberammergau) De még az előző szálláshelyhez: a reggelinél a szomszéd asztal né­met vendégei tojást is kértek (az egyik lágy, a másik tükörtojást), erre én is mondtam, hogy megennék egyet. Mondjuk: keményet. Az egyik későn érkező német vendég­nek, aki szintén megkívánta volna, nos, neki viszont már nem jutott. Elfogyott. Haben die Hühner keine gelegt? – kérdezte ironikusan, de a tulajdonos asszonyság nemigen díjazta a humort. Egyébként is úgy viselkedett, úgy nézett vendégeire (akikből vélhe­tően él!), mint valami betolakodó ellenségekre. Végül is nem volt semmi konfliktus, különösebb sérelem sem, de ez volt az első olyan német (osztrák) szálláshelyünk, amire – távozásunk után – nem mondtuk, hogy no, ide is szívesen visszajönnénk. A településre igen, de nem ebbe a panzióba.
***
Útközben az első megállónk Kufstein. Emlékszem, amikor 1993-ban (vagy 94-ben?) szlovák muzeológusokkal utaztunk Párizsba, s autóbuszunk Kufstein mellett is el­húzott, eszembe jutott: a mi Kazinczynk itt raboskodott, mit tudnak erről a szlová­kok? Igen büszke voltam akkor, magamban, magyarságomra (aztán Párizsban meg, a Gare de l’Est közelében lévő szállásunkra érve, Adyra gondolva szintén elkapott ez a nemzeti büszkeség). Gondoltam, ha már annyiszor elautóztam a kufsteini vár alatt, nézzük már meg egyszer. Semmi nem lett belőle: a várba csak úgy lehet felmenni (akár gyalog, akár egy vársiklószerűséggel), ha jegyet vásárolunk az összes ott látha­tó kiállításra. Azokra meg nem lett volna időnk, így csak lentről adóztam Kazinczy emlékének. Egyébként ez az itteni Tirol-mánia nagyon hasonló, mintha Bugacon, Kalocsán vagy Mezőkövesden járnánk. Az egykori nép(?)művészet motívumai ott vannak mindenütt, túlhangsúlyozva, a hányingerkeltésig elgiccsesítve. Érvényes ez következő megállónkra, Innsbruckra is. Ide meg azért jöttünk, hogy ismét megnéz­zük a nagyszerű népművészeti múzeum kiállításait, de egyszerűen nem fért be az időnkbe. Legalább a Cranach-féle Maria-Hilf-képet szerettem volna látni (ismét) ere­deti helyén. Istenem, mennyire máshol és másként emlékeztem rá?!
***
Innsbruckban még a legszikrázóbb napsütésben is folyamatosan az az érzésem, hogy nehéz, fekete viharfelhők tornyosulnak az ég alján, s mindjárt kinyílnak az ég csator­nái. A várost észak felől szegélyező, hatalmas, égbemeredő sziklák fenyegető látvá­nya okozza bennem ezt az érzést.
***
Szegény Szent György! Mennyi mindennek volt már a példaképe! Most azt hallom az egyik előadásban, hogy a szellemiség, lelkiség (Geistlichkeit) nevében győzi le a materiális világot. Hm…

2014. 6. 27. (Oberammergau)
Murnauban az egyik sörfőzde a temető mellett van. Sörüket Friedhofsbiernek is mond­ják (hivatalosan vajon?), ám a helybéli fiatalság szlengjében csak Leichenwasser.
– Aber es schmeckt gut – mondja Jürgen.

2014. 6. 28. (Oberammergau)
Nem értem Heller Ágnest: kimerítő kirándulások, munkás napok, könyvbemutató körutak során, repülőtéren, vonatban, esténként hogy van még ereje olvasni? S nem egy-két oldalt, hanem néhány nap alatt vaskos könyveket. Én teljesen kipurcanok az efféle sűrű napok után, estére alig látok, jó, ha ezt a néhány sort ide tudom pötyög­tetni.   
A mai előadásom, azt hiszem, jól sikerült. Húsz percet beszéltem papír nélkül (noha ráadásul oly sok mondanivalóm nem is volt), kérdésekre válaszoltam… Per­sze óhatatlanul eszembe jut ilyenkor, hogy mi mindent nem említettem, de hát ilyen szűk időkeretben mindent nem is lehet szóba hozni. Rendben volt, no.
Kirándulás, a többi között Wieskirchébe. Harmadszor járok itt, de mindig lenyű­göz ez a rokokó csoda. A pap enyhe bajor beütésű gyönyörű németséggel beszélt. Szívesen hallgattam volna hosszabb ideig is.

2014. 6. 29. (Oberammergau)
Inkább tanuló, mint tanár típus vagyok. B. G., aki az utóbbi, mindenütt, mindenkinek magyaráz. Én meg szívesen hallgatom. Ha járunk valahol, s valamiről van vélemé­nyem, netán ismerem a hátteret, el tudom helyezni szélesebb összefüggésekben, ezt általában megtartom magamnak. Még Icu is keveset tapasztal meg belőle(m). Van itt egy nyelves szegedi egyetemi hallgató lány, nem lehet lerázni (pedig szeretek olykor egyedül lenni), s azt veszem észre, hogy nem én, a tanár úr, beszélek neki, hanem ő nekem. Én meg hallgatom.
***
(Regensburg-Leoprechting) Zuhogó esőre ébredtünk, így a mai oberammergaui séta már elmaradt. Rövid konferenciazárás, majd búcsúzkodások, s mi elhúztunk Münchenbe. Alte und Neue Pinakotek. Fáradtak voltunk, tele feldolgozatlan élmények­kel, így csak a régi kedvenceket futottuk körbe. Nem is azért, hogy lássuk, hanem hogy egyszerűen üdvözöljük őket (korántsem arról van szó tehát, amit Heller Ágnes a Bernhard-könyv kapcsán kigúnyol, tudniillik az útikönyv nyomán az egyik híres festménytől a másikhoz rohangáló, azok látványát elégedetten kipipáló turistákról, noha, kívülről szemlélve, akár ilyesminek is látszódhattunk. De hát teszek rá…)
Stuck: Die Sünde. Most is megragad.

Walterék tárt kapuval fogadtak, tényleg úgy jöhetünk ide, mint haza. Kellemes vacsora és kvaterkázás utána. Icu vitte persze a szót: félelmetes, hogy megtanult né­metül, s amit esetleg nem tud elmondani, előbb-utóbb azt is elmondja.

2014. 6. 30. (Regensburg-Leoprechting)
Délelőtt a Bajor Lajos-kiállítást néztük meg. Három helyszínen, didaktikusan és hi­telesen s mindaközben esztétikusan bemutatott tárgyi anyag, amihez egy ismeret­terjesztő film is társult. Egy müncheni komikus, Christoph Süß mutatja be a kort, kissé ironikusan, kissé hatásvadász módon, de épp ezért hatásosan. Animációk és élő emberi alakok (különféle szerepekben az előbb említett komikus) vegyesen kerülnek a vászonra. Jó megoldás.
***
Icu sokkal alaposabb, mint én, rosszmájúan persze úgy is lehetne fogalmazni, hogy olykor elveszik a részletekben; én viszont nagyvonalúbb, áttekintőbb típus vagyok, ami viszont felületességként is értelmezhető…
***
Kóválygás a városban, könyvesboltok. Sok mindent meg lehetne venni, de egyelőre csak Bernhard önéletrajzát vásároltam meg. Szokásos napfürdőm a dóm falának tá­maszkodva. Hét előtt, amikor a napot éppen felhő borította, léptem be a katedrális megszokott, inkább a sötéthez közelítő félhomályába. Beültem egy padba, közben dübörgő s egyre magasabb szférákba röptető orgonamuzsika. Be-behunytam a sze­mem, élveztem a helyet és a zenét. S ahogy így ott ülök, veszem észre, hogy egyre világosabb van. Ennyire megszokta volna a szemem a sötétet? Nem, biztos lámpákat gyújtottak. Vagy még azt sem. S akkor kapcsolok, hogy a felhő mögül nyilván elő­bújt a nap, s a dóm nyugati homlokzatának gyönyörűséges üvegablakain keresztül színes fénybe borította a gótikus csarnokot. Az ezüst oltár csak úgy szikrázott ebben a pompás fénykavalkádban. S közben a szárnyaló orgonamuzsika… Viszont egyszer csak mindennek vége szakadt, mert egy egyenruhás hölgy udvariasan felhívta a fi­gyelmemet, hogy hétkor zárják az épületet. Ez a fénycsoda viszont most is bennem van: akár Kosztolányi Hajnali részegsége…
***
„Ludwig der Bayer war ein sehr schöner Mann” – hát ezt is megtanultam a kiállítás­ból, noha egyetlen kép sem maradt fenn róla. Mármint a Lajosról. De hát a kortársak leírásai: magas, erős felépítésű, szúrós tekintetű, szép, szőke hajú férfiú volt – ismer­ték el, állítólag még ellenfelei is. Egy uralkodónál nyilván ez is fontos…

2014. 7. 1. (Regensburg-Leoprechting)

A népivallásosság-kiállítás nem nagy, de tanulságos. Az ott látható tárgyak jelentős része egy regensburgi szénkereskedő, Hans Herramhof magángyűjteményéből szár­mazik. Ahogy Walter elmesélte, gyűjteménye egy jelentős részéhez egyrészt a vélet­len, másrészt a szemfülessége segítette. Egy alkalommal megfigyelte, hogy egy Szent Lénárt-kápolna villámhárítójának szerelése közben, amikor a munkások a földelés számára gödröt ástak az építmény tövében, egy csomó rozsdás vas votívtárgy került elő. Ezekből hazavitt néhányat, megtisztította őket, s ez lett a későbbi gyűjtemény alapja. Azonnal körlevet írt az összes német Szent Lénárt-templomot vagy -kápolnát „üzemeltető” plébániára azzal, hogy ha villámhárítót szeretnének felszereltetni, ak­kor a kapcsolatos földmunkákat díjmentesen vállalja. A földből előkerülő bárminek a felére viszont igényt tart. Egy csomó megrendelést kapott, aminek köszönhetően rö­videsen óriási votívtárgygyűjteménye lett. Tudni kell ugyanis, hogy a búcsújáró helye­ken mértéktelenül felgyülemlett votívtárgyakkal előbb-utóbb kezdeni kellett valamit. Az ezüst offereket be szokták olvasztani, s gyertyatartók, egyéb oltárdíszek készülnek belőlük, a fatárgyakat idővel elégetik, a viaszofferekből gyertyát öntenek stb. Ezekkel az általában állat alakú, kezdetleges formájú vastárgyakkal is az volt a gond, hogy ha már nagy mennyiségben fölhalmozódtak egy-egy templomban, előfordult, hogy be­olvasztották őket, s készítettek belőlük egy hatalmas láncot, amivel a templomot kör­befogták (ilyet már többet is láttunk, most hirtelenjében Bad Tölz jut az eszembe). Ha ezt nem tették meg, akkor elásták a templom közelében, szent földbe (hasonló ez, mint amikor a temetőben a kiszolgált sírjelet beleássák a sírba). Nos, erre jött rá Herramhof, s némi furfanggal szert tett a gyűjteményére. Ügyes! – mondhatnánk pestiesen…
Nekem a bajor népivallásosság-gyűjteményekben mindig a festett votívképek ra­gadják meg a leginkább a fantáziámat: életsorsok, tragédiák, örömek vannak itt naiv módon megfestve, kimeríthetetlen kincsesbányái a néprajzosnak. Készülünk hazafe­lé Altöttingben is megállni (Walter hívta fel a figyelmünket egy ottani új népivallá­sosság-kiállításra), s már előre örülök a kegykápolna kerengőjében, „élőben” látható rengeteg festett votívképnek! Különben egy-egy nagyobb búcsújáró helyen (amilyen Altötting is, vagy éppenséggel Wieskirche vagy Maria Taferl) ezrével vannak ilyenek. Nem is vagyok benne biztos, hogy az alapos németek ezeket mind feldolgozták volna.
***
A kiállítás után egy pillanatra bementünk a Booksba (a bolt pontos neve: books in a box), s persze könyvekkel megpakolva jöttünk ki. Olcsón jó kiadványokat lehet itt be­szerezni, s az ember csak akkor tud ellenállni, ha valóban egy fillér sincs a zsebében.
***
Újabb fénycsoda: a weltenburgi Szent György-templom (merthogy elzarándokol­tunk ide ismét) építészeti megoldása zseniális (persze nem most jöttem rá erre, de talán még nem írtam), gyakorlatilag semmi mesterséges fény, az épületen alig van látható ablak, s mégis fényárban úszik az épület belső tere.
***
Vajon miért hívják a Weltenburgban 1050 óta főzött híres barna sört Barock Dun-
kelnek?
***
A Donau Einkaufszentrumban, amíg Icu körbeszimatolt, beültem a Café Ledererbe (a legfelső emeleten található elegáns kávéház, kilátással az óvárosra, a dómra), és egy kávé mellett Heinrich Böll-novellákat olvastam. Hát, a koraiak fogyaszthatóak ugyan, de lehet, hogy csak azért olvasom őket, mert tudom, hogy Böll a szerző. Sok­szor elgondolkodom azon, hogy vajon egy kéziratban kapott, név nélküli novelláról, regényről, versről meg tudnám-e mondani, hogy értékes vagy talmi? Egy néprajzi tanulmányt meg tudok ítélni, de – tartok tőle – a szépirodalommal bajban lennék. Nem is igen olvasok ismeretlenektől, éppen divatosaktól.

2014. 7. 3. (Keszegfalva)
Már ma, hajnalban érkeztünk meg, össze kéne foglalni, mi minden történt tegnap…
Utolsó közös reggeli Hartingerékkel. Aztán útközben arról beszélgettünk Icuval, hogy ezek valóban jó emberek. Vannak rokonaink, vannak barátaink, akiket szeretünk, mi­közben (illetve: annak ellenére), hogy kevésbé előnyös, mondhatni rossz tulajdonságaik is vannak. Ahogy nekünk is, de azért talán mi is szerethetőek vagyunk, s rokonaink, barátaink is azok. Viszont Hartingeréknél eddig nem tudtunk felfedezni rossz tulajdon­ságot. Bármennyire is töröm a fejem, gondolok vissza különféle élethelyzetekre (lassan húsz éve ismerjük őket, már családtagnak tekintenek bennünket), de nem sikerül kelle­metlen szituációt, ellenszenves reakciót a részükről felidézni. Nem akarok erről tovább nyáladzani, mert csak ömlengésre lennék képes a tisztességes bemutatás helyett; legyen elég annyi, hogy rengeteget lehetne, kellene tőlük (főleg emberséget) tanulni.

Az első megállónk: Bogenberg. Talán harmadszor vagy negyedszer járok itt, de sosem tanulságok nélkül való. A regensburgi népivallásosság-kiállításon megnéz­tünk néhány dokumentumfilmet is a bogenbergi búcsújárásról, a hatalmas, hat-hét méteres, vörös viaszhurkával végigtekert farudak elkészítéséről, majd a hegyre való felviteléről. Némelyik filmjelenet, a hosszú rúddal egyensúlyozó legénnyel, illetve a körülötte szerencsétlenkedő társaival egy Chaplin-filmben is elmenne. Nos, itt látva a maguk valóságában ezeket a rudakat, már nem is annyira komikus a legénykék küszködése. Az biztos, hogy az egyenesen tartott (vajon tudnám-e egy pillanatig is függőlegesen megtartani?) rúddal két lépést nem tudnék, még egyenes talajon sem, megtenni. A Bogenberg pedig, ahogy neve is mondja, hegyen van. Ahová még rúd nélkül is izzasztó vállalkozás felkapaszkodni…

Egy pillanatra (lényegében kávéra, no, de ide egy beszúrás kívánkozik. Valóban az van, hogy azt mondom németül, amit tudok, nem, amit akarok, s még azt sem biz­tos, hogy érthetően. A nyelvhelyességről meg már végképp ne beszéljünk. Első este Ursula kérdezte, hogy akkor reggel nekem a szokásos presszókávémat csinálja-e? Mondom, hogyne. Nagyon finom kávét főzöl – erre Walter ironikusan megjegyezte, hogy Ursula végképp nem tud kávét főzni –, majd még, szerencsétlenségemre, hoz­záteszem, hogy Oberammergauban nem tudtam presszókávét inni, ott csak normális kávét adtak. Pedig nekem a presszó a normális. Nos, ezt elmondtam szépen, érthető­en. Szerintem. Ezt követően minden reggel én is a normális, a németeknek normális löttyöt kaptam… Nem szóltam, de nyilván valahol, valahogy félre lettem értve. Így hát az utolsó reggeli is presszókávétlan lett, anélkül vettünk búcsút, s Eggenfelden tájékán már nagyon hiányzott egy jó kis espresso), szóval egy pillanatra megálltunk Eggenfeldenben. Esett az eső, sok mindent nem néztem meg, de a templomba azért beszaladtam (egy atipikus Szentháromság-ábrázolás miatt).

A tulajdonképpeni cél Altötting volt. Zuhogó esőben érkeztünk. Először a gótikus plébániatemplomba mentünk be, annak minden zegzugát végigjárva. Közben azon tűnődtem, hogy vajon hol tartják a kegyszobrot? (Megjegyzendő, hogy negyedszer vagy ötödször jártam most Altöttingben.) Biztosan csak a nagyobb Mária-ünnepeken teszik közszemlére – állapítottam meg nagy bölcsen. Aztán kilépve a plébániatemp­lomból szembe találom magamat a kegytemplommal (félórával korábban mellette mentem el), azzal a kegytemplommal, amelynek a kerengőjében található több száz festett votívképre már Regensburgban fentem a fogamat… Hát hogy lehetek ennyire hülye, ennyire elvarázsolt? Hol máshol lenne a kegyszobor, mint a kegytemplomban? Hányszor álltam már ebben a keletiesen misztikus félhomályban, imádkozók, sorsuk jobbra fordulását remélők között, a káprázatosan csillogó (részben aranyozott) ezüst oltáron elhelyezett Fekete Madonna előtt? Körülötte százszámra szépséges ezüst offerek (nyilván az egész oltár is ilyen beolvasztott votívtárgyakból készült), a keren­gőben meg az említett, akár olvasókönyvnek is tekinthető festett votívképek tömege. Most kevés búcsújáró imádkozott a padokban (néhány perc várakozás után, akár közvetlen a kegyszobor elé is térdelhettem volna), s így a kápolna belseje számomra még nyomasztóbb volt. Nagy templomokban el tudok üldögélni, meg tudok nyu­godni, át tudom gondolni, ha kell, az életemet; itt viszont inkább szorongok (minden alkalommal), és sietek kifele…

No de a búcsújárás-kiállítás miatt jöttünk elsősorban. Hol lehet vajon? Én persze né­pivallásosság-kiállításra emlékeztem, s ez iránt is érdeklődtem, Frömmigkeitsausstellung vagy Volksfrömmigkeitsausstellung… A kegytárgyárus, akit kérdőre vontam, nemigen értette ezt a Frömmigkeit dolgot, hát kisegítő kérdéssel múzeumot is kezdtem emle­getni. El is küldött egy helyre, amiről, miután odaértünk, kiderült, hogy a városi ga­léria. Ott is előadtam óhajomat, hogy mit szeretnénk látni, de ez a Frömmigkeit-kérdés itt is megválaszolhatatlannak látszott (most sem tudom felfogni, egy ilyen frekven­tált búcsújáró helyen, ráadásul szakemberek, nem értik, hogy mi az a Frömmigkeit?), a hölgy elküldött valahová. Elindultunk, bizonytalanul, nem oda, ahová küldött, mert az biztos nem az volt, amit kerestünk. Hanem csak úgy… Aztán téblábolunk ott a kegykápolna környékén, s nézem: egy hatalmas épület velünk szemben (lénye­gében azzal a kegytárgyárussal is szemben, aki korábban a galériába küldött), a bejá­rat mellett öles betűkkel: Neue Schatzkammer und Wallfahrtsmuseum. Igen, ez az, amit keresünk! A belépés ingyenes. Ami lenyűgözött, az a szebbnél szebb kis szentképek, festett votívképek, offerek, rózsafüzérek, szenteltvíztartók óriási gyűjteménye volt. A sok arany és ezüst főpapi encsenbencsen mellett inkább közönyösen vonultam el. Szépek, szépek – de vajon hogyan tudták megideologizálni e pompázatos környe­zetben, hogy Jézus a szegénységet, az egyszerűséget hirdette, s ők is azt forszírozták a híveiknek, miközben ők… Nem csoda, hogy jött a reformáció. Ami mára szintén reformálásra szorul… De nem biztos. Azt azonban nem tudom, hogy Ferenc pápa mit szólna mindehhez?
A hazaút (Altöttingből ez még több mint 500 kilométer volt), Thomas Bernhard gyerekkora színtere, Traunstein érintésével. Gondoltam akkor. Aztán itthon nézem, Bernhard – a könyve szerint 36 kilométerre fekvő – Salzburgba akart elkerekezni. No, de az általunk érintett, bajor Traunstein azért jóval messzebb van! Tovább nyo­moztam, a net szerint 46 kilométer. Más Traunstein viszont nincs a környéken, tehát mégiscsak Bernhard gyerekkorának színterét érintettük. Ha máskor nem, hát odafelé menet, Salzburgban megállva, mindenképpen. Egyébként az út, esőben, autók va­kító fényében, útépítésekkel tarkítva istentelenül szörnyű, már-már szürreális volt (utólagos megjegyzés, július 4-én: nem és nem tudtam rálelni a hazautat érzékletesen kifejező, megfelelő jelzőre. Ott volt a nyelvem végén, de egyszerűen nem jutott az eszembe. Egész éjjel, mint mikor szülési fájdalmaktól szenved a nő – hogy a profá­nabb hasonlatoktól most eltekintsek –, ha akartam, ha nem, folyamatosan ezen agyal­tam. Aztán hajnalban villant be a „szürreális” kifejezés, ami még mindig nem az, ami a nyelvem hegyén volt/van, de megteszi… Ha abbahagyom a görcsölést, lehet, hogy eszembe jut az igazi jelző is). Szóval: Bécs környékén már alig láttam, kisebb csoda, hogy épségben hazaértünk. De ez maradjon köztünk.