Soltész Márton: Levél Thimár Attilának Ottlik-ügyben (levél)
Drága Barátom!
Ha nehezedre esik is, azért mégiscsak hidd el: őszintén szerettem volna írni valamit az Ottlik Emléknapokra, miként a rendezvénysorozatot megelőző írószövetségi ankétra is, kivált pedig a Kortárs ez alkalomból megjelent különszámába, amely – mi tagadás? – megdobogtatta a szívemet, noha kurta szerénységével el is facsarította rögvest, amint kézbe vettem. Most hát – sűrű mea culpák közepette – csupán annyit hangsúlyoznék: volt is, van is mondanivalóm Ottlikról – s ha egyszer végre megszabadulok Nagy Péter minden tekintetben lebilincselő hagyatékától, ígérem, meg is írom Neked böcsülettel.
*
Mert ötletben persze nincs hiány. Sokadszorra olvasom újra például a Budát, és egyszerűen nem tudok szabadulni attól a makacs víziómtól, hogy az Ottlik-próza decentralizálódásának, végzetes (poszt)modernizálódásának hátterében valamiféle természetellenes (és mint ilyen, nyilván negatív előjelű) esztétikai visszahatás álland.
Ma már bizonnyal nem számít szentségtörésnek, sőt talán meglepőnek sem, ha azt mondom: a Péter-nemzedék – eme deklaráltan Ottlik-követő csapat – prózája éppen az Iskola a határon nyomán (vagy legalábbis arra – s a vele rokon világirodalmi anyagra – hivatkozva) indult el azon az úton, amely egyfelől – lásd példának okáért a jó öreg Termelésit – a középpont radikális eltörléséhez (szétszórásához), másfelől – gondolj csupán az Emlékiratok könyvére – az idéző és idézett szövegek hajmeresztő műfaji transzmutációjához vezetett. Megtalálni, beidézni, folytatni, befejezni vagy egyszerűen nekiülni és elejétől a végéig megírni valaki másnak az emlékiratait, a memoárját, majd pedig a Regény olvasztótégelyében fikcióvá oldani ezeket a (narratív módszerekkel) teremtett műfaji valóságokat: bizony, ez az Ottlik-követő próza poétikai tendenciája, s ez a hetvenes évek „fiatal irodalmáé” is.
Mókás, de szinte látom s hallom, amint lelkesülten mormogod magadban zagyván kígyózó mondataim, s közben ellenérzésektől fűtve ráncolod homlokod e vétlen papírlapokra. Lehet, hogy mégiscsak blaszfémia volna, amit fejtegetek? Meglehet! De kérlek, nyisd ki bárhol a Magyar Napló 1990-es búcsúzó összeállítását, böngészd végig a Mozgó Világ ’82-es Ottlik-számát vagy a Mester életművét érintő monográfiakísérletek bármelyikét, s mindenütt ugyanazt találod majd: a hetvenes évek közepén-végén szárnyait bontogató új próza létre lobbantó szikrája kétségkívül „az elbeszélés nehézségei”-t nyitányába emelő, az egyéni és kollektív szabadság egzisztenciál-ontológiai kérdéskörét a „másik” sorsának, valamint e sors narratívájának szűrőjén át szemlélő Iskola poétikája volt.
Esterházy vetette papírra a sokat idézett vélekedést, mely szerint „az Iskola egyrészt botrányosan modern, másrészt pedig teljesen épeszű könyv”. Így van ez szerintem is. Újítás, korszerű lényeglátás és a legjobb (már-már lírai – mert ontológiai) értelemben vett mondanivaló szoros kapcsolata, eklektikus egyensúlya valósul meg itt. Egyfelől az egyszeri lét és a megismételhetetlen sorsesemény elbeszélhetetlenségének mégis-megfogalmazására tétetik kísérlet, másfelől a szabadság kimondhatatlan lényegének önmagában is felszabadító kimondani akarása nyilvánul meg. Csakhogy vigyázat! A modernség az Iskolában még csupán jelzés; nem a „botrányosan”, nem is az „épeszű”, hanem az eklektikus egyensúly az, ami a föntiekből aláhúzandó: a műfajok egymásra hatása, a fiktív és valóságsíkok játékba hozása az ’59-es remekmű hasábjain már jelen van ugyan, ám egyelőre még nem válik dominánssá. S talán éppen ennek köszönhető, hogy az Iskolának (szemben a Budával) még van egyfajta klasszikus íve. Vagy tévednék?
Mindenesetre, amikor Zsávolya Zoli – kinek e kérdés, mint tudjuk, visszatérő tarkamacskája – időnként mellemnek szegezi: „Vajon miért nem fejezte be és adta ki a kezéből soha Ottlik az Iskola folytatását?”, általában azt szoktam felelni: „Azért, mert a férfikor telébe lépő Mester egyszerre törekedett a saját követőinek prózaművészetéhez mért korszerűségre, s egyszerre igyekezett folytatni a magnum opust (folytatni – azaz hű maradni az ’59-es regény modernistán őszinte, ugyanakkor klasszikusan visszafogott poétikájához) – mely kettős igazodás végül szükségszerűen vezetett e befejezhetetlen és kiadhatatlan formához.” Bizonyára Neked is eszedbe jutott minderről Szegedy-Maszák Ottlik-könyve, s benne a Budát tárgyazó rész első alfejezetének címe: A regény, amint megszünteti önmagát. Jól hangzik, ugye? – Kétségtelenül! Ám ha közelebbről szemléljük a szóban forgó szövegtorzót, ha az ouvre szerveződésének tágabb összefüggéseiben gondolkozunk, szeretett professzorunk képlete máris egy kissé elnagyoltnak tűnik. Hiszen nem pusztán a Buda sajátossága az „önfelszámoló” jelleg; ugyanúgy sajátja az – hogy most csak egyet említsek – Esterházy Ottlik-objektjének is, amely a szó szoros értelmében megszüntetve őrizte meg az „átírt”, „újraírt” Iskolát, amennyiben jelezte: „minden megvan”, s tán épp ezért nincs tovább…
Mindent egybevetve: nekem olybá tűnik: nem más, mint az Iskola saját hatástörténete tette lehetetlenné, hogy a Buda valaha is szerves folytatása lehessen. Így ez utóbbi „csupán” előbbi jelképes önmegszüntetése lehetett – ha tetszik: folytathatatlanság és befejezhetetlenség kettős metaforája.
*
Belemerültem a körmölésbe, Drága Barátom. Most azonban tényleg be kell fejezzem, mert vége az ebédszünetnek (ami itt, az Akadémia Kézirattárában alig egy félóra). De újfent ígérem: amint időm, no meg az „Égi és ninivei hatalmak” engedik, megírom még Neked mindezt – egy kissé összeszedettebben is.
bajtársi öleléssel,
m.
Budapest, 2014. január 9.