Bedecs László: Elnézel az erdő felé (tanulmány)

A táj szerepe Oravecz Imre írásaiban
Az ökokritika a ’80-as években jelent meg új, interdiszciplináris tudományágként, párhuzamosan a zöldmozgalmak megerősödésével, a természetvédelem intézményes formáinak térnyerésével és a környezetpusztulás olyan nyilvánvaló és visszafordíthatatlan jeleinek tudatosodásával, mint amilyen az ózonpajzs elvékonyodása, a globális felmelegedés veszélye vagy az esőerdők ipari méretű irtása.

Az először csak konferenciákon és más értelmiségi fórumokon megfogalmazott kételyek lassan beszivárogtak a szélesebb köröket is elérő társadalmi diskurzusokba, majd a hétköznapi beszélgetésekbe is. Magától értetődő volt, hogy más művészeti ágak mellett az irodalom is vizsgálható a környezettudatosság, a tájszemlélet vagy az ember és a természet viszonyának kérdései felől. Olyasféle kérdésekre kell gondolnunk, mint: Hogyan ábrázolja a regény a természetet? A táj csak díszlet, háttér vagy önálló szereplője egy műnek? Hol az ember helye a műben megjelenő természeti környezetben? Van-e a műben alá-fölérendeltségi viszony az ember és az állatok vagy az ember és a növények között? A mű által közvetített értékrend megfelel-e a haladó ökológiai gondolkodás értékrendjének? Hat-e az irodalom a természetfogalomra? Segíthet-e az irodalom környezettudatos polgárokat nevelni? Hogyan változott a tájköltészet az elmúlt évszázadokban? A nagy környezeti katasztrófák vagy egyáltalán a környezetszennyezés és -pusztulás tényei miként jelennek meg a művekben?

Az „ökokritika” szó tehát nagyon pontosan magyarázza önmagát: olyan olvasásmódot jelöl, melynek az ökológiai érzékenység alapeleme. Magyar nyelvterületen azonban mindezidáig annak ellenére sem vált népszerűvé ez az irodalomszemlélet, hogy sok más, politikailag is motivált esztétika, mint amilyen például a feminista kritika, itthon is komoly karriert futott be. Horgas Judit 2005-ös Hálóval a szelet című disszertációján, majd könyvén kívül csak elszórt tanulmányokat lehetne említeni. De azért a kritikai diskurzusban rendre felbukkannak a fenti kérdéssorra válaszokat kereső olvasatok, olyan művek értelmezésében legalább, ahol a természeti környezet a megszokottnál fontosabb szerepet játszik. Ilyenek például Krasznahorkai László regényei, különösen az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó című, mely a természet tökéletességét, illetve a természet szépségének totalitását igyekszik megérteni, de ilyenek Markó Béla újabb verseskötetei, Jász Attila vagy Acsai Roland versei is. És ilyen Oravecz Imre művészete, melyben a szerző Heves megyei szülőfaluja, Szajla és annak környezete kap évtizedek óta különleges figyelmet.

Az 1979-es Oravecz-kötet, az Egy földterület növénytakarójának változása a második ciklus nyitóverseként hozza A régi Szajla címűt – és ez az első vers, melyben megjelenik a falu neve, és megjelenik a nosztalgia is a gyerekkor színhelye iránt, az után a hely iránt, ami otthonosságot és biztonságot nyújtott, de úgy tűnik, végleg elveszett. Mindez úgy, hogy a szövegben egy Szajla melletti szőlőültetvény pusztulásának leírása során jelen időben beszél a már csak az emlékekben létező „valódi” falu hétköznapi életéről, a véget nem érő rutin unalmasnak ható, szünetet nem ismerő, a cselekvéseket végző emberek életének mégis biztos keretet adó stációiról: „az úton libát terelnek, / az árokban füvet szednek, / a kerítésre köcsögöt tesznek, a kútból vizet mernek, a kertben kapát éleznek, / az ólban disznót etetnek, / az istállóban tehenet elletnek…” Három és fél évtizeddel és sok-sok könyvvel később is ez a nézőpont köszön vissza Oravecz műveiből: volt valami végtelenül értékes és harmonikus ebben a faluban, amit a külső erők, a politika és a történelem elpusztítottak, illetve jelenleg is pusztítanak.

Egészen rendkívüli tehát, amibe Oravecz Imre már pályája elején belekezdett, és aminek még korántsem ért a végére. Hamar nyilvánvalóvá tette, hogy számára a szülőfalu az egyetlen valóságos, belakható és megismerhető pont a világban – és bár háromszor disszidált, sokat élt az Egyesült Államokban, sokat élt Budapesten is, oda mindig visszatért, jelenleg is ott él. A nyolcvanas évek közepétől pedig már nemcsak szórványos versekben, hanem rendszeresen és tervszerűen kezdett saját gyerekkori emlékein keresztül e falu múltjáról, elvesző utcáiról, fogyatkozó lakóiról és hozzájuk elválaszthatatlanul kapcsolódó családi-személyes emlékekről beszélni. Az 1998-as Halászóember című – azóta második, bővített kiadásában is megjelent – verseskötete volt az első fontos állomása ennek a munkának, amit a 2006-os Egy hegy megy negyvenkét rövid, tárcaszerű prózája, az Ondrok gödrével (2007) kezdődő regénytrilógia és A megfelelő nap (2002) versei követtek. Szajla eközben szép lassan biztos helyet követelt magának a magyar irodalom gazdag helynévlexikonában, pedig ez a falu semmivel sem különb a sok száz, mezőgazdaságából élő, poros, szűkös és kiürülő magyarországi kistelepülésnél. Kitüntetettségét annak a különös vonzásnak köszönheti, ami nem engedi elszakadni tőle szülöttjét. Oravecz mindenhonnan visszavágyik és visszajut a faluba, hangsúlyosan önéletrajzi írásaiban pedig megteremti annak irodalmi alteregóját. Hiszen Szajlát ő hozza létre – mert az a Szajla, amire vágyik, ahol, úgy érzi, jó lenne élnie, már nem létezik. És talán nem is létezett soha.

Talán ezzel is magyarázható, hogy a felsorolt kötetek legfontosabb élménye a falu és a falu természeti környezetének elkerülhetetlen pusztulása, az ezzel kapcsolatos csalódás, tehetetlenségérzés és fájdalom. Az Oravecz-művek eleinte az ősbűnt, a téeszesítést kárhoztatták az egykor virágzó Szajla hanyatlásáért, a természet és az ember közti harmonikus viszony visszafordíthatatlan megbontásáért, később viszont a rendszerváltás utáni jogi és morális válságot is. Az Egy hegy megy címlapján megjelenő sarló-kalapácsos kép tanulsága szerint annak a könyvnek a kiadója még az ötvenes évekkel foglalkozó passzusokat érezte erősebbnek, pedig Oravecz a régit és az újat már abban a kötetben is egyformán megvetette: „ami jó volt, rossz lett, ami rossz volt, még rosszabb” (181.). Van ebben persze némi hamiskás parasztromantika is – emlékezetes Esterházy Péter megjegyzése: „Oravecz nagy parasztköltő” –, de a szövegekben ez inkább afféle „nincs jobb”, „még mindig ez a legjobb” típusú válasz a jelenkor belakhatatlannak tűnő és egyre gyötrőbb hétköznapjaira. Az Egy hegy…-ben bőven olvashatunk ugyanis arról, miként járt, aki a kárpótlásoknak köszönhetően erdőbirtokos lett: anyagi terhet és hivatali packázást vett a vállára a haszon legkisebb ígérete nélkül (Erdő, erdő, kerek erdő…), olvashatunk arról, hogyan hordanak el soha le nem fülelt tolvajok a megüresedett házakból minden mozdíthatót, hogy aztán csak egy menthetetlen rom maradjon (Elza a vártán), illetve hogy mennyire tiszteletlenül bánnak a faluban nyaralót vásárló újgazdagok az egyébként is pusztuló emlékekkel (Nyárikonyha állott, most úszómedence). Oravecz rendszeresen felveti ezekben az írásaiban az ember környezeti hatásának morális kérdéseit, a felelősség és a kötelesség kérdését is, és tematizálja általában az „ember” feladatait, de a konkrét személy, alkalmasint az „én” lehetőségeit is.

A magát a problémától talán távol érző olvasót pedig azzal vonja be és teszi érintetté, hogy saját személyes kockázatát hangsúlyozza. Például azzal, hogy minden itt említett kötetében világossá teszi, hogy ő az emlékeit veszti el a gyerekkor helyszíneinek megszűnésével vagy átalakulásával, az erdő irtásával, a rétek beépítésével, az állatok levadászásával, és ezáltal a gyökerei számolódnak fel: légüres térbe kerül – ezen keresztül pedig rá kell döbbennünk, hogy nekünk magunknak is van vesztenivalónk. Nem véletlen, hogy Oravecz gyakran nyúl egy-egy régi fényképhez, és aztán az azáltal felidézett emlékeket beszéli el. A fényképek az emlékezetnél élesebben őrzik a valaha volt személyeket és helyszíneket, de élesebben és fájóbban jelzik a változásokat és a veszteségeket is. Oravecz ugyanis elsősorban emlékezni szeretne, megfürödni a „messzeringó” gyerekkor világában, de az emlékekkel való természetes együttélést az elválasztottság, a külső erők állandó beavatkozása, illetve az általuk kikényszerített felejtés bántóan zavarja: „Én még élek, a mi házunk bennem még megvan, de azzal, hogy ugyanott felhúztak egy másikat, a helye megszűnt örökre” (A ház helye).

Beszédmódjával sokszor a témához igazodik: az elkopó, reménytelenül pusztuló, anyagiasodó világról csak kiürülő, szürke, minden költőiségtől mentes nyelven tud és hajlandó beszélni. Oravecz szigorúan ragaszkodik ehhez a felismeréséhez, és ez lendít túl az olyan szentenciózus, humor és irónia nélküli megoldásokon, mint amilyen például, még mindig az Egy hegy… című kötetből, A mezőgazdálkodás vége lezárása: „Ha nincsen földművelés, nincsen Szajla, de Magyarország sincsen.” Ebből pedig az következik, hogy a kopárság és a természeti környezet pusztulása ellen már az irodalom sem nyújt menedéket, a magukra hagyott, elszegényedő és elnéptelenedő falvakat megmenteni nem lehet, már csak a nekrológjuk írható meg. Talán azért, mert a pusztítás is az emberhez kötődik, márpedig Oravecz világában minden rossz az embertől származik, ami viszont szép, az az érintetlen természet ajándéka: a naplemente, a madarak dala, a tücskök ciripelése, a dombok hullámzása, a levelek zöldje.  És itt fontos hangsúlyozni azt is, hogy ő a természeti jelenségekről nem a romantikus irodalmi hagyomány kliséivel kíván beszélni, hanem prózában világos, egyszerű szerkezetű mondatokkal, pontos, de minden felesleges közbeékeléstől mentes fogalmazásmóddal, szociografikus érzékenységgel, a tudósító objektivitásával, mértéktartó terjedelemben, száraz, kifejezetten költőietlen nyelven – versben pedig vagy rímtelen, leíró, hosszú sorokban (Halászóember), vagy a haikuszerű tömör, rövid versek lényegre törő nyelvén (A megfelelő nap). Ehhez az Oravecz által egyébként sokat fordított keleti irodalom (például a japán zen költők, Ikkjú Szódzsun és Ryokan) és a hozzá tapadó magatartásminta jelent távoli fogódzót a pusztulás örvényében saját halálának közeledésére is ráismerő beszélőnek.

Mindez a nyugodt és független életért folytatott küzdelem kontextusában értelmeződik – hiszen Oravecz világában ez csakis a nagyvárostól távol, a természet közelében lenne megteremthető. A természet képzete azonban kulturálisan meghatározott része a gondolkodásunknak, nem valami magától értetődő fogalom. Amikor az irodalom a természet felé fordul, végső soron arra vállalkozik, hogy szavak segítségével ragadja meg a világnak ezt a részét, mely épp szótlansága miatt különül el az embertől. Oravecz pedig épp a haiku-tradíciót továbbépítve mondja, hogy a szövegekben megjelenő természeti környezet mindig több puszta háttérnél, ugyanolyan figyelmet érdemel, mint a szöveg bármely más építőeleme.

Az Ondrok gödrét „faluregény”-nek ígérték az előzményei, például a Halászóember kötet alcíme is, de végül legalább annyira lett család-, apa- és fejlődésregény, mint faluregény. Bennünket itt mégis az érdekel leginkább, mit mond ez a regény a természettel elválaszthatatlan közelségben élő parasztokról. Akárhogy is, a parasztság életéről a legtöbben csak Móricz vagy Jókai munkáiból, illetve a Puszták népéből tudunk valamennyit, nem csoda, ha ez a tudásunk felületes, közhelyekre épülő. Oravecz részben ezekkel a közhelyekkel megy szembe, amikor saját vízióját regényesíti. Megnyerő a felkészültsége, mellyel a legapróbb részletekig leírja a XIX. századi falvakban élők hétköznapi életét, környezetét, eszközeit, gondjait. Jellemző, hogy a regénybeli alapítóatya, idősebb Árvai János egy alkalommal álmot lát, melyben a huszonegyedik század eleji, az álmodó számára elkeserítő képet mutató Szajla jelenik meg, miközben a regény alcíme egy „álom anyagára” céloz, mely talán azt jelzi, az elbeszélő a tizenkilencedik századi, természetközeli ősboldogságba vágyik vissza. Csakhogy a korábbi olvasmányaink és nagyszüleink történetei az Oravecz által ábrázoltnál keményebb, anyagiakban és érzelmekben is szegényesebb világról szólnak, habár a regény sem festi idillire ezt a bizony kiszolgáltatott, természeti csapásokkal, járványokkal és gyerekhalálokkal megkeserített életet. Fontos dilemma ez: a falu tűnik épp természetközelisége miatt az autentikus és nyugodt élet egyetlen lehetőségének, ráadásul a szövegek gyakran azt súgallják, régen minden jobb volt, mert az emberek a természettel és egymással is békében éltek, az állatok hűsége és a táj szépsége mindenért kárpótolt. De a regény is pontosan tudja, hogy a paraszti létből csak kifelé vezetett az út, hogy paraszttá lenni senki sem akart, gyakran még a parasztok gyerekei sem. A falu zárt közössége és az e zártság kölcsönözte biztonság, a hagyományok irányította élet, a megkövetelt rend és a kiszámíthatóság, illetve a természet közelsége tényleg ébreszthet némi nosztalgiát a falu iránt, de félek, ez csak a fűtött szoba kényelméből fogalmazható meg ilyenformán. Aki valaha is benne élt ebben a világban, nem vágyik vissza oda.

A regénybeli falu, István és Anna, vagyis a későbbi Steve és Anne szülőhelye tehát felülstilizált, idillikus hely – de végső soron nem szociográfiát, hanem regényt olvasunk. Ez pedig arra is ráirányíthatja a figyelmünket, hogy nemcsak a falu, hanem a táj is kulturális képződmény. Hiszen a tájat eleve irodalmi sémákon keresztül érzékeljük, a „táj” maga is a természet és a kultúra együtthatásának eredményeként fogható csak fel. Amikor a regényben vagy a verseiben Oravecz a szajlai tájról beszél, egy olyan képet vizionál, melyben fontos szerepet kap a természeti környezet és az épített világ összhangja, illetve a közöttük levő determinációs viszony. Ezért olyan fontos, hogy a hegy a falu szélén épült ház tornácáról, illetve a teraszáról látszik. Fontos, hogy a táj része a temető is, a templomtorony is, és sok más ember alkotta építmény. Egyáltalán: a falu belesimul a hegyek vonulatába, belefekszik a völgybe, része a tájnak, nem idegen tőle. A táj tehát, Christian Norberg-Schult szavaival, „strukturált és megtestesült értelem”, de mindig kérdéses, hogy ezt az értelmet a szemlélő milyen asszociációkhoz köti. Az ember így is, úgy is beletartozik a tájba, de ennél többet is tesz: meghatározza és kölcsönös kapcsolatban van vele, azaz olyan az ember, amilyen a táj, amihez tartozik – és fordítva. A tájat belakó ember által végrehajtott változtatásoknak van humanizáló ereje is, és Oravecz erről is tud, amikor a falu épített értékeiről beszél, de tud a pusztító erejéről is, és ezt még többször emlegeti. Tulajdonképpen egyszerre van jelen nála ez a két szemlélet: a humanizált táj kapcsán az emberi beavatkozás alakformáló és átszellemítő erejéről beszél, az érintetlen, „vad” természetet csodálva viszont az isteni jelenlétet érzékeli, a tájban megtestesülő isteni harmóniát és szépséget.

A legutóbbi verseskötet, A megfelelő nap szinte teljes egészében a természet közelségének és csodálatának igézetében született, még a másik fontos szólam, az öregedés tapasztalata is természeti képekhez kapcsolódva lép be, mintha a költő nem is tudná máshogy kifejezni magát, csak azokon a dolgokon keresztül, amit természetnek nevezünk. A szajlai táj ebben a kötetben rendkívül vonzó, otthonos és biztonságos, az odatalálás és az ottlét teljesen magától értetődő. A boldogság ígéretét rejtő pillanatok minden esetben a kinthez kapcsolódnak, általában nagyon csendes, sokszor magányos történésekhez, sétákhoz, szemlélődő üldögéléshez, például a télen a ház körüli etetőkre gyűlő madarak megfigyeléséhez. Rengeteg emlékezetes, megragadó sort lehetne idézni a kötetből, melyek a természettel való találkozás felemelő helyzeteit írják meg, gyakran élesen rajzolt képekkel, máskor csak egy-egy érzékletes szóval vagy szókapcsolattal. De mindegyikben ott a harmónia vágya, a szépség iránti csodálat, illetve a természeti törvények megértéséért folyó küzdelem. Nagyon fontos esemény a mindenkori erdei séta, ami messze nem a lábak és a test tornáztatásáról szól, de nem is csak a szellem felfrissítéséről, hanem magáról a céltalan kóborlásról, ami kellő nyitottság mellett lehetőséget ad a testet és a lelket egyszerre megmozgató felfedezésekre: „Kezdem végre megérteni, / miért járta nagyanyám még hajlott korában is / mindennap az erdőt. / Már csak ott érezhette magát otthon az idegenné / vált világban” (Erdő). A kötetet meghatározó egy-két mondatos versek jelzik, hogy a séták során tapasztalt látványok és benyomások nem lehetnek strukturáltak, azok csak önmagunkban, minden mástól függetlenül, pillanatnyiságukban  ragadhatóak meg és élhetőek át. Legtöbbször nincsenek a versekben sem előzmények, sem következmények, nincs tanulság, nincs okoskodás, csak maga a természetivel való találkozás van, az újra és újra azonos intenzitással átélt élmény.

Az erdő mellett kitüntetett hely a kert is. A konkrét kert Oravecz Imre szajlai házához tartozik, ezt lakják be a versek, ennek szépségben és gazdagságában gyönyörködik a beszélő, ennek a változását látva filozofál, ennek otthonosságát átélve szembesül újra és újra a természet közelségének semmi máshoz nem hasonlítható tapasztalatával. Miközben kihasználja a „kert” metaforában rejlő gazdag lehetőségeket, utal annak furcsa kettősségére is: a kert a szabadság illúzióját adja, de közben mégis egy bekerített, zárt és viszonylag szűk területet jelent – kint és bent egyszerre. A rend, a csend, a mindig változó színek és fények adják a kertben és a kertből kinézve tapasztalt varázslat kereteit, de a megóvni vágyott, féltett táj leírásai és az egyszerűségükben is megkapó természeti képek mögül rendre előbukkannak a saját, nagyon is hétköznapi problémák, azok, amelyek a magánnyal, a pénztelenséggel vagy a korkülönbség miatt törékeny szerelemmel kapcsolatosak. Ahogy egy villanyfűrész hangja napokra elűzi az erdőből a csendet, ahogy egy illegális szemétkupac látványa és szaga megbontja a táj egyensúlyát, ugyanúgy törik meg a lélek harmóniáját a közelgő halállal kapcsolatos félelmek, a frusztrációk, a férjszerepből megszülető szorongások hullámai.

A télen a kerti etetőre járó madarak különösen fontos és szeretett lények. Érdekes, hogy többször is a halott anya alakja tűnik fel a madarakról beszélve: „A madaraskönyv csonttollúnak tudta, / de szerintem megint anyám lelke volt” (Üzenet), „Tegnap éjjel madár alakjában / hazalátogatott anyám lelke” (Látogató) – a rigók és a cinkék közelsége azt a boldogságot idézi fel, amit egykor az anya közelsége jelentett. A természetbe való visszatalálás, a rácsodálkozás képessége, a természeti szép keltette öröm tapasztalata tehát csak az anya szeretetének átéléséhez hasonlítható – és valami olyasmi, ami sehol máshol nem kapható meg, csak ott, a kertben ülve vagy az erdőben sétálva. De Oravecz Imre nem is bízza ezt az üzenetet a véletlenre, ennél konkrétabban és egyenesebben is megosztja az olvasóval: „sötétedés előtt tíz perccel, / hirtelen megszólal az ablak előtti berkenyén egy / feketerigó, / és bejelenti az estét – / ne feledd, / ilyen pillanatokért élsz” (Emlékeztető).