Benkő Krisztián: Vajúdás (a Csokonai Színház Krisztus születése című előadásáról)

1* Horváth Árpád Stúdiószínpad, Debrecen, 2015. február 13.
Az Irodalmi Szemle 2014. februári, japán témájú számában bemutatkozó műfordítók munkájának a tavaly nyáron megjelent Misima-drámakötet1 utáni első gyakorlati megvalósulása az Egy maszk vallomása szerzőjének igen korai, de annál fontosabb zsengéiből2 készült előadás, amely illeszkedik a debreceni Csokonai Színháznak a középkor és a kereszténység gondolatkörére épülő idei tavaszi évadába: Krisztus születése (misztérium).

A fordítás (Jámbor József, Vihar Judit) és a dramaturgiai munka (Jámbor József, Selmeczi Bea) során három Misima-darabból állt össze a színpadra állított szöveg – a Heródesként megjelenő fordító-rendező főszereplésével. A szövegkönyv készítői Az út (Rotei), A napkeleti bölcsek (Higasi no hakaszetacsi) és a címadó Kiriszuto kótanki anyagával dolgoztak, de a dramaturgia lényege, hogy a harmadik dráma címadó eseménye valójában az előadás zárlata, a Megváltó életét és kereszthalálát a néző már evidenciaként idézi föl a függöny legördülése után (a szövegben apró utalások történnek a Golgotára és a feltámadásra), vagyis maga a vajúdás, a zsidó-keresztény messiásvárás a történet esszenciája. A három szöveg intertextuálisan összefonódik, a verses formájú, Krisztus születéséből származó részletek adják a dalbetéteket Kamondy Ági megzenésítésében.

Miért teszi különösen érdekessé és egzotikussá az Újszövetség értelmezését a jellegzetesen távol-keleti nézőpont? A Misima-szakértő Jámbor József fogalmazott úgy a műhelymunkáról szóló interjújában, hogy „ez itt jóval több, mint a zsidó vallás messiásvárása, egy hatalmas örvény, egy nagy szent áramlat, amelyben minden és mindenki a megváltás felé halad: a görög istenek, a sintó istenek, a különböző hiedelmek szellemfigurái. Eredeti gondolat ez, és nagyon keleti. A távol-keleti emberek mindig is sokkal szélesebb horizonttal gondolkodtak a vallásról, mint az európaiak, Japánban például a lakosság nyolcvan százaléka kétvallású, buddhista és sintoista egyidejűleg. Keleten filozofikus és szellemi természetű a vallás, valamint nagyon praktikus, ezzel szemben a nyugati vallás misztikus természetű, vagyis pontosan fordítva van, mint ahogy Európában a közvélekedés tartja. A sintoizmus panteista vallás, istenfogalma, a »kami« alapvetően különbözik a miénktől. Az emberinél felsőbbrendű dolgot jelent, ami lehet akár egy helyszín is: egy szirt vagy egy fenyőfa – bennük is lakhat »kami«. A sintoizmusnak csak esztétikai imperativusa van, erkölcsi nincs.”3 Így kerül a szövegbe tengeristen és démonisten. Így kerül bele a darabba (Az út szövegkorpuszába) Hekaté, a görög mitológia egyik alvilági istensége, aki a varázslás, a sötétség és az éjszaka istennője, a boszorkányok úrnője, illetve az egyik holdistenség. Misima egyik legkedvesebb metaforája, a hold eredeti díszlettervezői megoldás folytán egyszerre funkcionál a látványvilágban napként és holdként: a tér bal oldalán a japán zászlóból kivágott kör (lyukas zászló) hiánya a jobb oldalon jelenik meg piros színű, kandzsi feliratú lámpaként – a két szimbólum különböző megvilágításai jelzik a napszakok váltakozását (szintén említésre méltó a nap-hold árnyalásában a nubrella és esőköpeny, vagy Heródes „ködvágója”). Az író poétikájának gazdag burjánzására jellemző például, hogy a helyszín leírásakor is továbbírja a hold-nap-szem tropológiáját:

„Azt a várost a Holt-tenger partjai mossák,
ciprusok szempillái keretbe foglalják,
olyan, akár egy nagy kerek szem.”
(Első angyal)

Így kerül bele a darabba teljes japán testtetoválással, egy szál mavasiban (ágyékkötőben) Pán, a pásztoristen (Fehérvári Péter), akinek játéka megtestesíti a nyers ösztönvilágot, mindenféle evilági prózaiságtól mentesen. A tetoválások mellett a (test)írások metafizikai tágassága a tűzangyal soknyelvű imafeliratokkal díszített szárnyain is feltűnik, ez a rendező szándéka szerint a beteljesülést hozó angyalszárny (Heródes a kialvó szentély lángját újralobbantandó tűzasszonyt vesz második feleségéül), de a néző as�szociációs érzékében felidézheti Peter Greenaway Párnakönyv című filmjét is, amelyben héber, latin és japán (fel)iratok egyaránt megerősítik a spiritualitás iránti közös emberi nyitottságot. Az út metafora, amely a szövegkönyvbe beépített darabban a szeplőtelen fogantatás gyönyörű poétikával megírt drámája, egyúttal kapcsolatba hozható a sintó vallás lényegével is: a sintó szó jelentése az istenek útja, helyesebben „a szellemek útja”, ugyanis a sintoista szemléletben a hagyományos értelemben vett istenek helyét szellemek (kamik) töltik be. Az ősi vallásnak más elnevezése is létezik, hívják még kami no micsinek is, amely szintén „az istenek útját” jelenti. A kultúrák közötti párbeszéd további szép példái a rendezői koncepcióban, hogy a júdeai történet egy japán teaházra emlékeztető várbelsőben játszódik, annak jellegzetes, alacsony asztalaival és tolóajtajával, szaképoharakkal és rizsevő pálcákkal, kabukiból származó kóken gyerekekkel, vagy hogy az ördögök jakuza-designban, Szűz Mária (Szakács Hajnalka) kimonóban, József (Boros Ádám) szamuráj jelmezben jelenik meg, vagy hogy az előadás elején a fehér függönyre Misima Jukio Hazafiság című filmjéből vetítenek egy néhány perces szeretkezési jelenetet: egy profánabb fogantatás sejtelmét.

Hogyan értelmezi az újszövetségi messiásvárást a szöveg és az alkotók? A mindig kétkedők és a nagy várakozók egyaránt hangot kapnak – ez a drámai konfliktus lényege. Majd az arányok a cselekmény előrehaladásával egyre inkább megváltoznak, egyre többen hisznek abban, hogy új zsidó király született, aki „a sötétség évezredei után fényt” hoz. Maga a Római Birodalom gyarmatának, Palesztinának a helytartója, Heródes is jellemváltozáson megy keresztül az évszázadok óta égő szentélye tüzének kialvásakor, a sátáni hamis próféták hitelvesztésekor, végül a napkeleti bölcsek érkezésekor. A színészi játékok közül – Selmeczi Bea érzékien vad, hatalmas keleti legyezővel ellejtett tűztánca mellett – kiemelkedik Jámbor József Heródese, aki a kéjenc tetrarka, a kegyetlen diktátor és a paranoiás, hatalomféltő uralkodó arcát (olykor Macbeth-szerű őrülettel a szemében) egyaránt megmutatja a kétórás produkcióban. A Macbeth-asszociációkat erősíti a kék sárkányra váró varázslónők jelenete, amelyben Lucifer háttal a kelő napnak így szól a boszorkányokhoz: „Á, ebben a színezüst hajnalban, ha itt teremne valaki, akkor sem látnék belőle semmit. Ég és a föld egybemosódott.”

A színpadra állított darabok kisebb anakronizmusa (mint egy kvázi Misima-evangéliumé), hogy Keresztelő Szent János már Krisztus születése előtt megjelenik a történetben, és ki is végzik (nem a hírhedt tálcára tett fej motívuma keretében), így Salome (Szoták Andrea) megtérése és megváltása jelzi előre a valódi Megváltó érkezését – hiszen a hercegnő ebben a történetben elhagyja „hitetlen” apját.

Az előadás merész kultúrcseréivel, japán divatbemutatóra is emlékeztető kosztümjeivel,4 erotikájával, újszerű hermeneutikájával, szakrális dalbetéteivel (melyek nem lendülnek át Brecht stílusába, ezzel megőrzik az alapvetően spirituális szellemiséget) friss, fiatalos értelmezést kínál a vallási élmény megéléséhez a szekularizált új évezred közönségének.

1 Misima Jukio: Barátom, Hitler és Madame de Sade. Drámák. Budapest, 2014, Napkút.
2 Mindhárom dráma 1939-ben, a szerző tizennégy éves korában készült. A fiatal szerzőre nagy hatással volt Oscar Wilde Salome című egyfelvonásos drámája, melyet a Bibliával egyidejűleg tanulmányozhatott a tokiói főnemesi iskolában, a Gakusúinban.
3 Mispál Attila: A nézőpont elmozdítása – beszélgetés Jámbor Józseffel. http://csokonaiszinhaz.hu/nezopont-elmozditasa-beszelgetes-jambor-jozseffel/
4 Díszlet: Dió Zoltán, jelmez: Szűcs Petra, koreográfia: Gemza Péter, tetoválásdesign: Sárfány Imre, Szabó Judit.