Farkas Kristóf Liliom versei

nedves kertek, dohos szobák

VIII.
A letaposott fű

A letaposott
fű
mutatja,
hol
hágtunk,
mint
az állatok.

Ahol nedves
a
fű,
ott találtalak
meg.

Otthagytalak,
otthagyhattalak,
nem tudtam
mást tenni,
még nem álltam
készen,
a Nap
pedig
jött,
csak
jött
közelebb és
közelebb,
kaszált a
réteken.

Látott
minket.

X.
A tévében

A tévében
kásás a kép.

Szakadozik a
hangod.

Az öledbe
ugrik a
macska, és
elsuhan
valaki az
ajtó előtt.

Kinézek.

Te vagy az.

Nem kérdezem,
állítom, pedig
láttam, ahogy
az öledbe
ugrott a
macska,
a talpa
vizes volt,
nyomot
hagyott
a ruhádon.

Látom rajtad,
hogy riadt
vagy.

Látom rajtad,
hogy nem
lepődöm meg.

Behívlak,
gyere beljebb.

A tévében
kásás a kép,
a macska
felugrik a
tetejére,
téged mutatnak.

Poznań, 2013. 10. 20.

 

A hegyen

Μουσαι
(muszáj)

Nyár van,
elkéstem az
évszakokkal;
feketék a körmeim
és borostyánsárgák
a szemeim,
mint a hulló
levelek, mint
egy sárga láng,
megvilágítom az
éjszakát
és fekete körmeim,
és arra a nőre
gondolok, arra
a nőre gondolok,
aki halott apja
házában lakik,
fent a hegyekben.

Arra gondolok,
ahogy elégett,
mint egy száraz,
borostyánsárga
levél,
borostyánsárga
szemeim,
mint egy sárga
láng.

Istenem, mennyire
meg akart halni,
elégni, mint sárga
láng az éjszakában,
ellobbanni, sárga
láng a gázlámpában,
ott fenn, a hegyekben,
a házban, balra, a falra
akasztva, ahol az
apja hagyta.

2014. 9. 22.

Ὑπερίων
(vonatablak)

Növényi szenvedély őrölt
magjainak szaga szökik
el a talpfák fényén,
s te ott rajzolsz,
in the patch of sun,
napnyi foltot árnyékomra,
s megtalálom magam
hazugságomban –
egy kis pohár rumom
maradt, talán már csak
megbirkózom vele.

S mindenki mondta:
gyönyörű az a hely,
napnyi folt az
árnyékban,
in the patch of sun,
látom engem rajzoló
kezed kezem
árnyékában –
megbújok bőröm alatt,
elvonul egy felhő
egy nap alatt.

S te bolond lennél
azt köszönni, viszlát,
látod kezem
árnyékának nyomát
napsütötte arcodon,
s minden rovás
ugyanaz a város,
szép és kegyetlen,
mint az ihlet és a
múzsák, s én,
Hyperion,
a szakadékba
feledkezem, majd
kimászok, amint
napsütötte arcod
megvilágítja
árnyékom –
oh, én Hyperion.

Elvonul arcom
fellege s az utak
fémes színét
megvilágítja,
ahogy növényi
szenvedély kúszik
fel a talpfák párjaira,
in the patch of sun,
napfoltnyi árnyékban
megtalálom magam
hazugságomban.

S te arcomhoz
nyomod
napsütötte
arcod, melyre
én vonok
árnyékot, én,
bukott Hyperion.

2014. 09. 24.

καυστικά
(görbe)

Az ércszínű égen
bámulom testem
mély gödrét,
alján magamat,
ahogy hátamon
kaparom a
hegeket, s a fel-
nyíló sebekben
az ércszínű ég
bámul rám
a gödör alján, néz,
ahogy hátamon
kaparom a
hegeket, s a fel-
nyíló sebekben
az ércszínű eget
bámulom, testem
mély gödrét,
alján magamat,
ahogy hátamon
kaparom a
hegeket, s a fel-
nyíló sebek soha
be nem hegednek,
mert az ércszínű ég
bámul rád belőlük,
hogy kapard el, és
nem hegedhet be.

Sötét lenne,
nagyon sötét.

2014. 11. 21.