Pucher Bálint: A kocsmák krónikása (Czinki Ferenc Egy kocsma város című kötetéről)

Czinki Ferenc két, általa szerkesztett kötet után tavaly debütált szerzőként első kötetével. A kötet ugyan a József Attila Kör és a Prae.hu közös kiadása, és a tavalyi JAK-táborban volt az ősbemutatója, mégsem tartozik a JAK-füzetek közé, a kocsmafüzet meghatározást kapta.

Az utóbbi JAK-füzetek közül Pallag Zoltán köteténél is az volt a benyomásom, hogy sok tekintetben elüt a mai jegyzett magyar költészet fővonalától, ez Czinki kötetéről ugyanannyira elmondható a próza vagy az értekező műfajok viszonylatában, aminek valószínűleg van köze ahhoz, hogy a JAK egyéb kiadványai közé került. Kisebb méretű és terjedelmű, mint általában a JAK-füzetek, műfajilag pedig valahol a várostörténet, a szubjektív publicisztikai műfajok és az értekező próza metszetében helyezhető el, irodalmias, személyes stílussal. A könyv célkitűzése az volt, hogy Czinki szülővárosának, Székesfehérvárnak a különböző környékeit és azoknak egy-egy régi vágású kocsmáját mutassa be, ezen keresztül pedig a kocsmák világáról és a szocialista rendszerről, annak maradványairól is szóljon. A könyv vizuális megoldásai egyenrangú kifejezőeszközök a szöveggel, a könyv anyagának egyfajta régies, ütött-kopott jellege van, és az oldalaknak majdnem a felét fekete-fehér, archív (hatású) fotók teszik ki. Így a könyv Forgács Péter lírai dokumentumfilmjeihez hasonló hatást vált ki, amelyekben az archív felvételek és a különböző kifejezőeszközök használata szintén a médiumok keveredéséből létrejövő montázzsá teszi a művet.
A hazai kultúrában jól ismert a kocsmáknak, az alkohol(izmus)nak a hótreál, nyomorúságos ábrázolása. Czinki érezhetően nem ezt az irányvonalat akarta folytatni, az előkép sokkal inkább a cseh kultúrában tapasztalható ironikus, groteszk hozzáállás ezekhez. Ezidáig rendben is volna, valóban nemcsak a sátántangó vagy, egy másik kortársat idézve, a sok kis reszkető egzisztencia, hanem jó esetben közösségi tér és emberséges élmények helyszíne is lehet a kocsma. Viszont úgy érzem, hogy ez és a kötet többi főtémája, a szocreál és a szülőváros környékeinek leírása mind olyan, amiket a kézenfekvő jellegük miatt nehéz izgalmasan megírni. Körülbelül olyan élmény volt a könyv olvasása, mintha a szerző mesélne egy fröccs mellett sztorikat, melyek közül van, ami szórakoztat, van, ami kevésbé, és van, amelyik, úgy érzem, hogy nem nekem szól. Ez főleg a városrészek tárgyilagos leírásainál volt így, úgy vélem, hogy azoknak érdekes erről olvasni, akik járatosak Fehérváron, de aki nem, annak vajmi keveset mond például a Felsővárost határoló utcák ismertetése. A kötet fő témáival az irónia oldaláról nagyot nem lehet hibázni, de eredetit is éppoly nehéz írni. Hiszen néhány kocsmaéletről szóló műből és saját tapasztalatból is ismerősek lehetnek a hülyeségekről vitatkozó vagy felszínes, megmosolyogtató életbölcsességeket osztó emberek. Itt a legnagyobb hiányérzetem a Panama kocsmánál volt, ugyanis ennek a szövegnek egy jó része december 23-án játszódik, amely történetben az ünnep miatt benne lett volna a lehetősége valami kifejezőnek. Ehhez képest echte kocsmafilozofálást meg egy kis Lovasi Bandinak szóló fricskát kapunk. A szöveg az utolsó két fejezetnél vált számomra izgalmasabbá. Itt láthatóan jobban szabadjára engedte a fantáziáját Czinki, néha egészen szürreális jeleneteket írt. Mindkét szöveget belengi a dolgok megszűnése miatt érzett fájdalom, ami itt elsősorban a bezárt, eltűnt kocsmákra vonatkozik, de kreatív módon megjelenik Nagy-Magyarország megszűnése is, az elcsatolt városoknak a Pálma kocsma környékén az utcanevek állítanak emléket. Az a mondat, ami az „Első Vendégtől” hangzik el: „nem is az, hogy a jég hátán is megélni, hanem, hogy én még nem is éltem máshol” (63.), sokkal többre utal, mint a súlytalan filozofálások. Szintén jó megoldás volt, hogy ennek a mondatnak a „nem is az, hogy” szófordulatát a fejezet végén Czinki újra felhasználta az Első Vendéggel kapcsolatban. Az utolsó írás pedig kisebb részben szól egy bezárt bisztróról, nagyobb részben az egész könyv összefoglalása, amelyben valóban ülnek a poénok a város kocsmáiról, melyek neve és jellege között valamilyen ellentét van. A már bezárt Strand bisztró öreg pultosa leírásának, aki hiába várja az italszállítmányt, szinte lírai jellege van, és szintén találó volt a párhuzam közte és a narrátor közt, utóbbi ugyanis úgyszintén vár valakire a kocsmában, aki soha nem érkezik meg, és a várakozási idő kitöltésére folyton iszik. A hiábavaló várakozás motívuma felidézte bennem a Godot-ra várvát, illetve egyes Franz Kafka-novellákat. Így a könyv utolsó harmada sokat javított a róla kialakított képen.

Érdemes még a könyv nyelvhasználatáról szót ejteni. Az említett sztorizós stílussal olyan írásmód jár együtt, ami nagyon messziről emlékeztet Mikszáthra, valamiféle mesemondó karakterre, időnkénti anekdotázással. Viszont Mikszáthtal párba állítva Czinkinél minimális az elbeszélt történetek hossza, összetettsége, ahogyan Miksó Péter írta a Prae.hu-n, a kötet képeihez hasonlóan az írások is inkább pillanatokat ragadnak meg. A kortárs irodalom egyes tendenciáiban bevett technika az elbeszélő elbizonytalanítása, a mindentudó elbeszélés mellőzése, illetve olyan eszközök alkalmazása, amelyek azt eredményezik, hogy a műben megjelenő világ nem kelti a valóság utánzatának illúzióját, hanem „átlátszóvá” válik, láthatóvá teszi önnön megkonstruáltságát. Czinkinél minimálisan van nyoma ezeknek a törekvéseknek, ami szembetűnő, ha olyan művekkel állítjuk párba, amelyek szintén a próza és a publicisztika határvidékén helyezhetők el és hangsúlyos bennük a mesemondókat vagy Mikszáthot idéző stílus, mint például Parti Nagy Magyar mesék-sorozata. Ez a fajta mesélés egy duplafenekű bőrönd, nem valamiféle hagyománykövetés, hanem ironikus megidézése múltbeli műfajoknak és ennek az elbeszélői karakternek. Czinki nyelvhasználata viszont ezzel szemben nem az imitáció elvén alapul, hanem egy olyan stílust alkalmaz, ami a korai modern prózára volt jellemző. Ennek ugyanúgy van fényes és sötét oldala, mint a nyelvi lehetőségeket az élvezhetetlenségig variáló szövegirodalomnak. Jó pillanataiban élvezhető, néha egészen frissnek hat Czinki, mint például itt: „Isti ekkor kicsit elszomorodik, nem szereti, ha Nietzschét idéznek a pultnál. Pláne, ha müllerpétereznek is mellé.” (41.) Rossz pillanataiban viszont régimódinak hat egy-egy félmondat. Például az egyik kocsma korai zárórájával kapcsolatban „a kezelhetetlen és megérhetetlen, szerelmes és konok asszonytermészetű idő” (15.) jellemzés olyan, mintha az első Nyugat-nemzedék valamelyik könyvéből származna.

Bár nem szorosan tartozik a könyv művészeti jellemzőihez, de érdemes szót ejteni a reklámjáról és a hozzá kapcsolódó rendezvényekről. Ötletes volt a könyvhöz készült söralátét, illetve szimpatikusak a szerző kocsmaszínház-estjeihez hasonló, remek élőzenével összekötött könyvbemutatói. A könyv végén a jegyzetnek kihagyott oldalak gesztusa és a könyv fizikai és képi anyagának minősége is egyedivé teszi a kiadványt. Az Egy kocsma város kapcsán fontos megemlíteni, hogy ezek a szövegek nem egy irodalmi, hanem egy publicisztikai médiumban jelentek meg először. Ha az újságírásból indulunk ki és az összegyűjtött publicisztikai műveket tartalmazó kötetekhez viszonyítjuk, akkor szintén számos pozitívumot találunk a könyvben. Nem napi aktualitásokhoz kötött, így kevésbé fenyegeti az elévülés veszélye, ritkán épít előzetes tudásra, mint például egy kritika- vagy esszégyűjtemény a témáját adó művek ismeretére, és a külön-külön is problémamentesen értelmezhető írások egy kezdettel és véggel bíró nagyobb szerkezetté állnak össze, amit kevés hasonló jellegű kötetnél tapasztalhatunk. Egészen más konklúzióra lehet jutni attól függően, hogy publicisztikai vagy irodalmi elvárásokkal közelítünk a könyvhöz. Művészeti célú alkotásként nem gondolom, hogy a kortárs magyar irodalom kimagasló jelentőségű darabjaként kellene kezelni, publicisztikaként vagy szociográfiaként azonban egy átgondolt koncepcióra felépített, különleges próbálkozás, így inkább az utóbbi megközelítéssel érdemes olvasni az Egy kocsma várost.

(Czinki Ferenc: Egy kocsma város. JAK + PRAE.HU, Székesfehérvár, 2014, 92 oldal, 2490 Ft)