„A minimalista kötődésem tudatos” (beszélgetés Hajtman Kornéllal)

Irodalmi Szemle: Az Irodalmi Szemlében legutóbb a 2013. novemberi számban olvashattunk tőled verseket; az épp a minimalizmussal foglalkozó számunk volt. Egyes verseid mintha komplett drámák elmesélésére tennének kísérletet pár szóban, amiről akár Ernest Hemingway legendás hatszavas novellája is az eszünkbe juthat („For sale: baby shoes, never worn.”). Tudatosan kötődsz a minimalista hagyományhoz?

Hajtman Kornél: Amikor elkezdtem írni, és a szövegeimet megmutattam a mentoromnak, Z. Németh Istvánnak, ő eleinte jónak találta, hogy rengeteg, néhol már túlburjánzó költői képet használok. Később azonban azt ajánlotta, hogy próbáljam meg ezeket a költői képeket leredukálni. Ehhez társult egy beszélgetés Szászi Zoltánnal, aki azt tanácsolta, ha megírok egy verset, akkor azt addig kell faragni, amíg úgy érzem, minden szó a helyén van, és egyetlenegy kifejezés sem felesleges. E tanácsok hatására kezdtem el a minimalista lírával foglalkozni, ami nagyon megtetszett, és most kifejezetten élvezem. Ezért nyugodtan kijelenthető, hogy a minimalista hagyományhoz való kötődésem tudatos. Szerintem ez az egyik legnehezebb stílus, mert egy témát, érzést, gondolatot, emléket vagy eseményt, esetleg eseménysort kell összetömöríteni. Egyszerre kell zártnak és nyitottnak lennie a szövegnek. Zártnak, mert a vers tárgyát bele kell építeni, viszont mindezt úgy kell megtenni, hogy meghagyjuk az értelmezés szabadságát.

ISZ: Tematikailag erőteljesen meghatározza a verseidet – legalábbis egy részüket – a műszaki fejlődés, az ember és az őt körülvevő technika viszonya. Mintha valamiféle figyelmeztetésszerű jelzés érződne ezekből a szövegekből, hogy nem túl szép idők várnak ránk…
HK: Remélem, nem a próféta szól belőlem… Ezek a versek kísérleti jelleggel születtek, igazából egyfajta hiánypótlásként írom őket. Nagyon szeretem a sci-fi történeteket, de arra kellett rádöbbennem, hogy míg rengeteg regény és novella születik ebben a témában, addig a líra mezejére nemigen merészkednek az alkotók, legalábbis a magyar irodalomban. Persze nem azt mondom, hogy egyáltalán nincs erre példa, mert próbálkozások vannak (lásd például: H. Nagy Péter: S. F. monológok). Valahogy úgy érzem, sok lehetőség van ebben a témában, ám hogy mindezt jól és igényesen lehessen versbe önteni, ahhoz sokat kell kísérletezni.
Aki ismer hasonló érdeklődésű szerzőket a magyar irodalomból, az nyugodtan megkereshet, és küldheti a neveket.

ISZ: Kik azok a kortárs költők, akiket előszeretettel olvasol? Nemrég épp egy kritikádra találtam rá, amelyet Németh Zoltán Kunstkamera című kötetéről írtál…
HK: A kortársak elé még odakívánkozik Petri György, akinek a verseit nagyon szívesen olvasom, az általa alkalmazott depoetizált versnyelv miatt. Az igazat megvallva nem is igazán szerzőt olvasok szívesen, hanem kötetet, tehát inkább kedvenc köteteket mondanék, olyanokat, melyek nagy hatással voltak rám. Az első ilyen volt Csehy Zoltán Hárman az ágyban című fordításkötete. Emlékszem, könyvtárból kölcsönöztem ki, aztán leültem az ágyamra, és nem keltem fel, míg el nem olvastam. Azt nem mondom, hogy akkor mindent értettem, de a szövegek lüktetése, a világ, ami ebben a kötetben kitárul, teljesen magába szívott, és nem engedett el. Később aztán újra elővettem, és akkor már csak egy-egy verset olvastam el belőle, és igyekeztem az időmérték és a nyelv okozta élvezetet minél tovább fenntartani.
Egy másik kedvenc kötetem Németh Zoltán legújabb verseskötete, a Kunstkamera. Ahogy a kritikámban is írtam, először nem bírtam elolvasni. De a szövegek nem engedtek el, folyamatosan dolgoztak bennem, és újra elővettem. Talán ő az a szerző, akit leginkább tisztelek, mert képes volt megtalálni a test és a költészet közötti összekötő fonalat, és addig tudta nyújtani, míg az szinte láthatatlanná lett.
Az igazat megvallva hűtlen olvasó vagyok, mert korántsem biztos, hogy ha egy szerzőnek van egy jó kötete, akkor a második is tetszeni fog.

ISZ: Irodalomtörténész doktoranduszként a régi magyar irodalommal foglalkoztál, ugyanakkor verseidben ennek az érdeklődésnek nem sok nyomát találjuk. Ennyire különválik benned az elméleti és a gyakorlati irodalmár?
HK: Igen. Voltak próbálkozásaim, hogy az általam kutatott területet valami úton-módon belecsempésszem a verseimbe, de ezek tényleg csak próbálkozások voltak. Teljesen különvált bennem ez a két irány. Amikor egy-egy konferenciára készülök vagy tanulmányt írok, akkor csak abban a témában gondolkodom, de amikor verset írok, kikapcsolom a régi magyar irodalommal foglalkozó énemet. Még nem tettem le róla viszont teljesen, hogy egyszer sikerül összehoznom a kettőt.

ISZ: Korábban aktívan részt vettél a Szlovákiai Magyar Írók Társasága utánpótlás-nevelő programjában és a Fiatal Írók Köre tevékenységében. Továbbra is élők ezek a kapcsolataid?
HK: Sajnos nem, és ezt nagyon sajnálom, mert szerettem az ott lévő embereket és a táborokat. Mind a SZMÍT, mind a FÍK (Fiatal Írók Köre – a Szlovákiai Magyar Írók Társasága ifjúsági tagozata – a szerk. megj.) rendezvényei földrajzilag nehezen megközelíthetőek számomra. De úgy tudom, sok SZMÍT- és FÍK-tag tartózkodik Budapesten, ahova könnyebben és gyorsabban el tudok jutni. Nem vetném el azt az ötletet, ha ott is szerveznének összejöveteleket, beszélgetéseket. Én már évi pár alkalomnak is örülnék.

ISZ: Tervezed eddigi verseid sorát tovább bővítve esetleg kötet összeállítását? Ha igen, milyen vezérfonalak mentén gondolkodsz?
HK: Igen, szeretnék tovább írni, és már a kötet ötlete is felmerült bennem. Az év elején határoztam el, hogy lassan összegyűjtöm és kötetbe rendezem az írásaimat. Jelenleg ezzel foglalatoskodom, mindeközben igyekszem minél többet írni és publikálni. Alapvetően a lírával szeretnék továbbhaladni. Két nagyobb téma van a fejemben, az egyik: folytatni az utópisztikus (sci-fi) témát, amit fentebb már említettem. A másik pedig a Tragédia 2.0 című versciklus továbbírása és teljes élettörténetté duzzasztása. Azonban nem zárkózom el más témáktól és műfajoktól sem.