Balázs Imre József: Cipőtalptól cipőtalpig (Gužák Klaudia verseiről)

Gužák Klaudia egyik versében valaki cipőtalpat akar enni, és ettől felsebződik az ínye. Egy másikban majdnem eltapossa egy cipőtalp.

Ami a két szöveghely egymáshoz való viszonyában több, mint véletlen, az a méretek változása, elrajzolódása. Ha az, aki a versekben megszólal, egyszer parányi, máskor meg emberméretű vagy annál is nagyobb, akkor az, amit lát és amiről tudósít, ki van szolgáltatva a méretváltozásból eredő perspektívaváltásoknak. Mintha Alice-t hallgatnánk Csodaországban, amint süteményeket vagy gombadarabokat rágcsál, és közben összezsugorodik vagy óriásira nő, mialatt mindvégig beszél.

Ugyanezt a verslogikát látjuk működésben abban a szövegben is, amelyik címe szerint az én definiálásáról szól: „most jöttem meg a világ tetejéről / nagyon fáradt vagyok / láttam mindent” (én vagyok). A mindent-látásról asszociálhatnánk a „nagy”, „fontos” dolgok látására valamiféle számbavételkor, de a vers éppen azt mutatja meg, hogy a „mindent” látás csak úgy elmesélhető igazán, ha a lényeges és esetleges, fontos és köznapi dolgok egyaránt felbukkannak a szövegben – a mindent látás tehát szükségszerűen ütközik bele a nyelvbe való átfordítás problémájába. Itt érhető tetten tehát Gužák Klaudia verseiben a relativizáló szemlélet: nála a „mindent látás” egyben a látványok elrendezetlenségét is jelenti, vagy legalábbis az elrendezésükre való törekvés akadályozottságát: „voltam anya / simogattam pocakot / fekete tea, bundás kenyér, uzsonna az iskolatáskában, férj, együtt halunk meg / voltam csacska, művésznő, szerető / megjártam a bolondok házát / elvonókúrákat, luxushoteleket”. Ráadásul a „minden” az idősíkok közötti ide-oda mozdulást is jelentheti, ezt is színre viszi a vers folytatása. Tekinthetjük persze mindezt az „isteni” perspektíva megragadásának mindenkori paradoxonaként is: hogy miként és hogyan lehetne analógiákat találni az olyan isteni látás leírásához, amelyik mindig és mindent lát. E versek esetében azért nem erőltetett erre asszociálnunk, mert Jézus vagy Isten is besétálnak a szövegekbe látomásokként vagy analógiákként, például így: „lehullott az udvaron a fa utolsó levele / estefelé a mindenes összesöpörte, / a falnak támasztotta a seprűt / Isten szokta így”. Szép párhuzam ez arra, ahogyan egy mindenható-elrendező megpihen.

Nemrég valamiért korai Markó Béla-verseket nézegettem, 1977-es, Sárgaréz évszak című kötetében szerepel a Don Quijote bosszúja című, mindössze kétsoros vers: „Kivárom míg eláll a szél / és a szélmalmot megölöm.” Ennek az időszaknak a Markó-verseire az jellemző, hogy nem használ metaforákat, legfeljebb analógiákat. Köznapi nyelv, köznapi (de legalábbis nagyon konkrét) szituációk felől indul, és egy-egy csavar/síkváltás az, amitől versszerűvé válnak a szövegek. A Don Quijotét író Gužák Klaudia sem metaforákba sűrít – ráérősebb és épp konkrétságukban költői szövegeket ír. Markó hetvenes évekbeli verseihez képest egyszerűen a képek eredete, történeti szituáltsága más (kirakatot szétverő punk, műanyag kard, szatyor a szélben – amely akár az American Beauty című kultikus filmből is átlibbenhetett a versbe), maga a versszerkesztés vagy a nyelvi egyszerűsítés jellege viszont akár eddig a tárgyiasvers-korszakig is visszavezethető.

Nem előzmények nélküli tehát ez a versnyelv, nem előzmény nélküliek ezek a szavak, és mégis olyanok, amelyeket egy jelenbeli időpillanatban kiejthet egy jelenbeli száj. Beépülhetnek jelenbeli dolgaink közé, és rajtuk keresztül figyelhetjük a dolgokat.